Az ablak
Egy kisfiú ballagott a decemberi estében. Kövér hópelyhek táncoltak körülötte az északi fuvallatok hátán. De ennek most nem örült annyira, mert nagyon fázott. Arca piroslott, miközben tenyerét a hóna alá gyűrve próbálta melegen tartani elgémberedett ujjait. Szakadt sálja hanyagul lengedezett a háta mögött. Hiába igazította meg, mindig letekeredett a nyakáról. Mintha szökni akart volna, vagy csak utat mutatni. A kisfiú arra gondolt, hogy talán a sárga kövekkel kirakott útra akarta terelni őt. Arra biztosan meleg van, és nap is ezer ágra ontja fényét. De nem. Csak a szél játszott vele kénye-kedvére. Úgy érezte, a karácsony nem sok mindent tartogatott a számára. Rongyos szürke kabátját még jobban magához szorította az erősödő hóesésben.
Az egyik ház ablakából narancssárga fény szűrődött ki. A kisfiú komótosan odabandukolt. Orrát óvatosan a jégvirágos üveghez nyomta. Az ablak mögötti szobában egy gondosan feldíszített karácsonyfa állt. Pont középen. Körülötte gyerekek játszottak, akiket szüleik és nagyszüleik néztek egy nagy kanapé kényelméből. Szemközt egy jókora kandalló töltötte meg a szobát melegséggel. Vörösen izzó tűzifát és táncoló lángnyelveket őrzött magában. Mindezt egy ásítozó cica nézte a kandalló előtt elterülve. A cirmos kandúr nyújtózott egyet, és azonnal álomba szenderült. Színes masnikkal átkötött ajándékok hevertek a karácsonyfa alatt, és egy gyümölcsökkel, süteményekkel, sült húsokkal megterített ünnepi asztal várta vendégeit a szoba másik végében. A kisfiú már napok óta nem evett rendesen. Gyomra hasogatóan korgott egyet, miközben szíve-lelke vágyakozott egy olyan családi idillre, mint amit az ablak mögött látott.
Jeges birodalommá lett a környék, mert a tél kegyelmet nem ismerő királlyá koronázta saját magát. A kisfiú még mindig az ablaknál állt dideregve. Lassan elmosódtak a bent kacarászó gyerekek körvonalai, a kandalló fénye beszürkült, és a kisfiú lassan elveszítette kapcsolatát a külvilággal. Árva volt ő. Egy jószívű utcagyerek. Mindenkinek segített, akinek csak tudott, mégse fogadta be senki. De a reménység mindig ott parázslott a kisfiú vérző szívében. Hitt abban, hogy a Mindenható meghallgatja majd őt, és egyszer újra lesz szerető családja. Szavak nélküli imáját végül felváltotta az eszméletlenség.
A kisfiú újra kinyitotta szemét. Kellett hozzá pár perc, míg hozzászokott a fényhez. Még sose érzett ilyen vastag és puha takarót, mint amivel betakarták. Már nem fázott. Egy picit talán melege is volt. Így lassan visszatért belé az élet. Sóhajtott egy nagyot, aztán még egyet. Fahéj, narancs és a fenyőfa jellegzetes illatát érezte. A kisfiú összeszedte magát. Felült és körbenézett. A felismeréstől tátva maradt a szája, mert az ablak túloldalán volt. A kisgyerekek mosolyogva fogták legújabb testvérük kezét, mialatt a szülők és nagyszülők örömkönnyekkel az arcukon adtak hálát az Égieknek, hogy időben észrevették a kisfiút a hideg éjszakában. A befogadó család lett életének a legszebb karácsonyi ajándéka. És a szeretet végleg elmosta szívéből a fájdalmat.
