Karácsonyi terror
István már az ajtóban megtorpant, majd teljesen elsápadt az elé táruló látványtól. Fia ott állt mellette, a tekintetük összetalálkozott. A magabiztosság egy fikarcnyi jelét sem sikerült meglátniuk egymáson. Az a döbbent kétségbeesés, mely eltorzította az arcukat, elárult nekik mindent, és ott teljesen megértették, hogy ez öngyilkos vállalkozás lesz.
István nyelt egy akkorát, mely úgy érkezett a gyomrába, mintha csak egy érmét dobnának bele egy szökőkútba. Blutttttty.
A visszhang majdhogynem beterítette a zsúfolt bevásárló központ légterét, visszapattant a falakról, aztán távozott a bejáraton Istvánék mögött. Hátranéztek, követték az útját és legbelül könyörögtek a közelgő születésnaposnak, hogy ne keljen ezt átélniük, ők is mehessenek, végre léphessenek már keresztül a szabadság kapuján. De a fohászkodásuk sajnos nem jutott el a címzettig, így nem maradt más választásuk.
– Menjünk! Végezzünk minél hamarabb! – mondta a fiának a hangjában némi elfojtott bizonytalansággal.
Így hát elindultak befelé a fenevad gyomrába, ami egy átlagos hétköznapon is magára ölti a káosz összes arcát, de ilyenkor a karácsony előtti utolsó hajrában még a poklok poklánál is rosszabb. István felesége egy kilométeres listát adott oda számukra kihangsúlyozva, hogy lehetőleg semmi se maradjon le róla, és már az is érthetetlen volt apa és fia számára, hogy ha szinte eddig minden nap boltba rohangáltak, akkor mégis hogy a fenébe gyűlhetett össze még ennyi dolog.
Már maga a bevásárló részbe való bejutás is felért egy túlélő túrával. A tömeg között cikázni kész életveszélynek tűnt, és ráadásul még csak pár métert tettek meg a bejárattól, de István megtorpant, majd egy helyben megállt. Fia elbámészkodott, majd feltűnt, hogy apja lecövekelt, és a feje teljesen bevörösödött, mintha valamiféle szorongás fogná el.
– Jól vagy? – kérdezte aggódva, mire István merev tekintettel ránézett, a homlokáról lecsurgott egy verejtékcsepp, de bólintott egyet a gyereknek tudomására adva, hogy rendben van.
Bent a káosz fogalma új értelmet nyert. A korosztályok különböző rétegei megszállottan próbáltak megkaparintani mindent, amire csak szükség lehet erre az elkövetkező három napra, amíg a karácsony szelleme mindenkit megszáll, majd utána a felesleg szinte teljesen biztos, hogy a szemétszállítók feladatává válik majd. Egy áldott négyzetméter sem volt, ahol ne lett volna ember. A bevásárlókocsik néhol már összekoccantak, máshol frappáns szidalmazó kifejezések is elhagytak néhány szájat.
Istvánék már pár tételt összeszedtek, de azokat is kínkeserves harcok árán sikerült csak, és ekkor úgy döntöttek, hogy ketté válnak, ugyanis így nem jutnak egyről a kettőre. Megbeszélték a haditervet, de mielőtt a fia ott hagyta volna az apját, megint észrevette rajta ugyanazt a pirosságot és merevséget, amit nem olyan régen látott. Viszont most mintha jobban verejtékezett volna. Istvánnak feltűnt fia aggódó arckifejezése, ezért ismét jelzett számára, hogy semmi gond nincs, menjen csak, és mivel a gyerek jó nevelést kapott, szót fogadott.
Külön utakon valóban fele annyi idő alatt megküzdöttek ezzel a karácsonyi terrorral. Az édességes részlegnél találkoztak össze, ahol István verejtékben fürödve, teljesen elvörösödött fejjel törölgette egy zsebkendővel a száját.
– Apa, minden rendben van? – kérdezte ismételten a gyerek.
– Persze, igen. Csak már tömegiszonyom van. Megvan minden, fiam?
– Igen, hála Istennek. Mehetünk.
Így hát elindultak a kasszák irányába, de hamar rá kellett jönniük, hogy a kijutási folyamatok már nem fognak olyan könnyedén menni, mint a tételek összegyűjtése. Az összes kassza dugig volt tömve. Kígyózó sorok álltak még az önkiszolgálós fizetési egységeknél is, és ahogy azt konstatálni tudták, a sorok messze beletorkollottak a még vásárlók éhes tömegébe.
– Hát ez lesz a legkeményebb menet – közölte a gyerek, majd az apjára nézett, akinek a feje már teljes hasonlóságot mutatott egy gömbhaléval, annyira felpuffadt és bevörösödött.
István a bevásárlókocsiba dobta a bankkártyáját.
– Fizess! Kint találkozunk! – böfögte oda a gyereknek, majd utat tört magának a tömegben és eltűnt.
A tömegből sokan nemtetszésüket kifejezve elengedtek egy-egy kellemetlen megjegyzést a tolakodónak. István fia is értetlenül állt ott, és nézett az apja után, de mivel jó nevelést kapott, ismét szót fogadott.
Nagyjából háromnegyed órába tellett, mire sikerült odajutnia a kasszához. Miközben az alkalmazott végezte a dolgát, addig próbálta kiszúrni a tömegben az apját, de teljesen eredménytelenül. Kezdett egyre nyugtalanabb lenni. A fizetési folyamatok végeztével elsétált a bolt bejáratához, ott, ahol majdnem két teljes órával ezelőtt lecövekeltek, és próbáltak erőt gyűjteni ehhez az öngyilkos akcióhoz. Az apja nem volt sehol. Kisétált a bolt elé, de ott sem látta. Érezte, hogy egyre jobban zihál, a vérnyomása immár szélsebesen elindult az egek felé. Kisvártatva viszont megjelent István. Feje leapadt és visszanyerte eredeti színét. Arcára széles mosoly húzódott, mintha semmi sem történt volna. A gyerek még mindig értetlenül nézett rá, de István megveregette a fia hátát és szüntelen vigyorral csak ennyit mondott:
– Az a rohadt bejgli!
