A feketelistás
Avagy mikor egy bértollnok több rendszert is túlélve a posztján marad
András tudta, hogy ez lesz. Tisztában volt minden következményével, mégis lenyomta az entert. Kicsit kevesebb, mint két éve ismeri Tamást, a megélhetési újságírót a rosszabb fajtából. Akinek nem tehetsége van, hanem tanult gyakorlata és ismeretségei. Amit lelketlenül ki is használ maximálisan. Az emberek félnek tőle, a kapcsolataitól, a bosszújától, attól, hogy feketelistások lesznek. Sokan figyelmeztették őt, ne barátkozzon vele. Mert egy rendkívül gerinctelen alak, ő mégsem hallgatott senkire sem. András úgy van vele, maga szereti megtapasztalni azt, akiről véleményt mond. Már az is önmagában mondott valamit, hogy Tamás arra volt büszke, milyen sok helyről kitiltották már. Ám de András a lázadót látta benne, aki ellenáll mindennek, ami tabu. Ezért adott neki bizalmat, meg is nyílt neki, talán jobban is, mint kellett volna. Bár az már egy direkt figyelmeztetés volt a sors részéről számára, mikor az év közönségdíjas írója címért könyökölt a Fakuló Nevek című közszolgálati nonprofit lapnál.
– Tamás, ha én megosztom a szavazást neked, az olyan, mint ha összekalapoznád!
– András! Leszarom, mi etikus és mi nem! Kell nekem ez a díj! Én akarok az év közönségdíjas írója lenni! Old meg! Vagy ha nem akarsz segíteni, akkor mondd és hagy békén!
– Tamás! Gondold át, kérlek. Ez így nem ér semmit sem, mert ez nettó csalás! Ez csupán talmi csillogás! Ez nem művészet, hanem kalmárkodás szavazatokkal.
Hiba volt segíteni neki? Igen, az. Az újságnál kicsit meglepődtek a hihetetlen nagy érdeklődésre a szavazás iránt. Na persze, kétszáznyolcvan megosztás, nyolcvanhétezer elért ember három nap alatt. Ha csak az egy százalék szavaz, már nyert az ügy. Aztán ott volt a másik, mikor Marikát, egy régi barátját azért tiltotta le, mert nem adott neki igazat egy véleményében.
– Elintézem, soha a büdös életben nem lesz a lapnál többé cikke, sem itt, sem másutt!
Persze aztán kibékültek, Marika nagyon kedves író és inkább enged, csak ne legyen harag. Majd jött a következő ügy egy író házaspárral, mikor Feri barátom feleségét előbb egy tudatlan tehénnek, majd egy írástudatlan girnyónak nevezte nyilvánosan. Természetesen Feri ezt nem vette jó néven, megígérve neki, ha találkoznak, beveri az orrát. Itt bevontak engem, mint békebírót akaratom ellenére.
– Dobd ki a csoportból! Érted?! Ez egy buta paraszt, nem író és beszólt nekem!
– Tamás, ez nem óvoda. Te profi újságírónak tartod magad, viselkedj is úgy! Azért én ne barátkozzak vele, mert te félsz tőle? Nem! Feri a barátom és a felesége is.
– Nem félek! Semmi keresnivalója nincs az irodalmi életben! Majd én teszek róla, ha te nem!
– Tamás! Higgadj le, se te, se én nem teszünk semmit sem. Ő író, méghozzá egész jó, ez meg egy irodalmi oldal. Nem fogunk senkit sem feketelistára tenni, csak mert neked konfliktusod volt vele. Ha félsz tőle, az a te bajod! Edd meg, amit főztél!
– Akkor én lelépek és te soha többé sehol cikket közzé nem adhatsz! Feketelistára kerülsz!
Lépett, és vitt, törölt mindent, amihez valaha is köze volt. Betartva ígéretét, feketelistás lett, akit barátnak nevezett alig egy órája. Ezen András nem lepődött meg, hisz megismerkedésük sem volt mindennapi. Összeveszett Tamással, pedig Andrással ez igen nehéz ügy! András dühében kommunista bérencnek nevezte Tamást, ami valljuk be, igaz is. Aztán kibékültek, mert Tamás azt mondta, bár tanulatlan tuskó vagy, írni azt tudsz, ezt el kell ismernem. Ez akkor volt, most meg, hogy Tamás lelépett, azóta mindenhol keresztbe tesz Andrásnak. Ám de ő nem foglalkozik vele, alkot tovább. Tamás nem csak ezért szemétkedik vele, hanem mert András azt merte, merészelte írni neki egyik írása véleményezésében, azt az egy mondatott, amin vérig sértődött.
„Remélem egyetlen újságba se erőltetted be ezt az írásod valami haver által, aki ezer éve tartozik neked szívességgel... nagyon kár lenne a színvonalért, még ha pletykalap, akkor is.”
Hogy nem kellett volna? Persze hogy nem. De jól esett Andrásnak és tényleg ez volt a véleménye. Igen, szereti megrugdosni a rendszer előnyeit élvező, fegyveres őrök bódéját, hogy emlékezzenek, ők sem mindenhatók! Azokét, akik csak azért vannak ott, ahol, mert valaki által odakerültek és jól tudják, érdemtelenek arra, amit elértek. Csak szolgák, a mindenkori rendszer kutyái. Hűbéresek!
Természetesen a mai napig minden olyan újság megkapja András írásait, ahol Tamás jelen van. A Fakuló Nevek című közszolgálati nonprofit laphoz is küld rendszeresen és bár tudja jól, mosolyogva fogadják azt, ám de azonnal a kukába megy alkotása elolvasás nélkül. Félnek a mindenkori politikai rendszer kiszolgálójának bosszújától, Tamástól. Akkor mégis miért csinálta András, ha tudta jól, feketelistás lesz?! Mert a koncentrációs tábor őr bodegáját igenis meg kell rugdosni! Amíg vannak és lesznek a politikai rendszert kihasználó, gerinctelen bértollnokok, Tamások, addig szükséges, hogy legyenek Andrások is! Még ha feketelistások is lesznek, míg a Tamások ott vannak, ahol ezt megtehetik! Ameddig megtehetik, míg nem lesz valódi rendszerváltás.
Vége… Nem, soha nem lesz vége!
(FIGYELEM! Minden egyezés a valósággal a véletlen műve, és vagy a sors keze!)
A képet a mesterséges intelligencia segítségével alkottam, míg a másik az archívumból van.
