GARGOLYLE II.
A csend ébresztett fel.
Minden ablakból szikrázó napfény ömlött a terembe éles kontrasztot húzva a benne kuporgó, álló, ugrani készülő vízköpőkkel. Végigfuttattam rajtuk a tekintetem. Karcsú alakjuk finom íveiről elvonta a figyelmem vicsorba torzult arcuk. Dühös, keserű szörnyek között álltam mozdulatlan.
A szemközti ablakban pillantottam meg a tükörképem. Elnagyolt alakom még nem mutatta meg teljesen, mi rejtőzik a kő alatt. A szárnyak talán a testemhez tapadnak majd, ahogy a véső alatt véglegessé válik a forma. Az arcom még rejtegette készítője gondolatait.
A tágra nyílt szempár volt csak kész. Talán ez a részlet kevésbé ijesztő összképet ad majd? Marad bármi lágyság, kedvesség a vonásokban végül? Vagy ugyanazt az érzést kelti majd, mint a többi?
Hogy megdermedsz.
Hogy félni kezdesz.
Hogy az árnyékok megelevenednek. Benned.
