Predator: Halálbolygó / Predator Badlands (2025)
Én ahhoz a réteghez tartozok, akik még VHS-en a 80-as években látták a Predatort. Teljesen elvarázsolt az egész koncepció misztériuma, és a suliban is állandó téma volt valamilyen formában. Mondhatni, jókor talált meg. Amikor még befogadó voltam. Olyan kölyök, aki elhitte azt, amit látott. Nem kételkedtem benne, de féltem tőle. Néztem a fákon, a mezőkön, a házak tetején, hátha meglátom majd egyszer azokat az elmosódott körvonalakat. Vagy a három piros pontot, amely pásztázott a szereplőkön haláluk előtt pár pillanattal. Ezek életre szóló élmények. Befolyással vannak a későbbi felnőtt gondolkodásra a filmekkel kapcsolatban. Ezek árnyékában a Halálbolygó megítélése nem egyszerű feladat, mert akarva akaratlan a régi feelinget keresem benne. Azt, amit tátott szájjal bámultam anno a mosott képű Orion televízió előtt.
És lám: emberi jellemekkel ruházták fel a Predátorokat. Családi vita is befigyel? Mint a Szomszédokban? Meglehet. Csak itt vérre megy a dolog. Ezek alapján csodálom, hogy nem haltak ki még teljesen. Például pár "apróság" miatt halállal jutalmazzák az apák a fiaikat. Hogy ez rendben van-e, jó kérdés. A Predátor könyvekben is foglalkoztak az életmódjukkal. Aki olvasgatta ezeket, annak talán nem újdonság. De hogy ez mennyire áll jól egy mozivászonra vetítve, szintén más kérdés. A régi misztérium, viszont nem jön át. Csak nyomokban van jelen, csak amikor a Predátor szemébe nézek. Ott még a régi tűz lángol, mely Dutchot is megfélemlítette a dzsungelben. Ám a körítés megváltozott. Nagyon. Hihetetlen szörnyek, balfék androidok, famaszkos Ragadozó és egy lehetetlen küldetés jellemzi a Halálbolygót. És egy meglehetősen gyenge CGI bunyó a legelején, amivel nagyjából alá is húzták, miféle vizuális pixelhalmaz lesz a maradék másfél óra. De legalább a Weyland-Yutani vállalat mindenhol ott van. És pont arra fáj a foguk, amire Deknek is, a predátor harcosnak. Ő valószínűleg még egy "tejfeles" képű ifjonc a maga nemzetségében. Tetteivel, felszerelésével inkább hasonlít egy indián harcosra, aki nagyot szeretne markolni, és egy cselekedettel mindent megoldani. A világmegváltás elmarad, az androidok hullanak, és a Halálbolygó szörnyei megállíthatatlanok. Ebben a zűrzavarban komikusként hat a Thia nevű félszerzet - inkább a félbevágott android kifejezés jobban megállná a helyét -, aki bohócokat megszégyenítő bravúrokkal osztotta géptársainak az offline módot. Jar-Jar volt ennyire komikusra hegyezve a Star Wars messzi messzi galaxisában. Az is régen volt.
A kommentszekciókat olvasva meglepődtem. Vagy imádják a Halálbolygót, vagy utálják. A kettő között nincsen semmi. Maximum egy vékony határvonal, ami azok véleményét képviseli, akik nem tudják, mit gondoljanak. Én beragadtam a régi mozik világába, nekem azok az etalonok, számomra Dillon és Dutch légszkanderja a tesztoszteronszint fizikai kivetülése. Az eredeti Predátortól tökösnek éreztük magunkat, a látványvilágától agyunk osztotta az örömérzetet, és mélységesen bevéste magát a Ragadozó gerincmutatványa. Ő az az igazi idegen, akit szeretek. Mindent egybevéve ügyes próbálkozás Den Trachtenberg második Predátoros rendezése. Újításai sokaknál megállják a helyüket. Ám jobban örültem volna egy Préda folytatásnak, de ki vagyok én, aki a kívánságaival játszadozik? Csak egy álmodozó rajongó vagyok...
