Linktár

A tisztogatás receptje

Ha valaki hallott már a Vörös Páncélosról, akkor az első, ami az eszébe jut, az, hogy minden bizonnyal megveszekedett hazudozók alkothatják a törzsközönséget. Szeretnék megnyugtatni minden kétkedőt, a történetek többsége valóban hazugság. Egy részük a részeges törzsvendégeknek tudható be, a maradékot meg én igyekszek elterjeszteni a Galaxis ezen szegletében. Tudom, hogy a jó bornak nem kell cégér, de nálunk bor pont nem kapható – legfeljebb valami ahhoz hasonló folyadék, amitől az embernek másnapra kicserélődik a DNS-állománya –, így alternatív megoldásokhoz kell folyamodnom.

Ha lenne a Páncélosnak dicsőségfala, számos nemes és nemtelen vendég portréja díszíthetné. Ehelyett néhány illusztris mázolmány lóg a falon, amivel megpróbáljuk elrejteni a lövések nem túl szép nyomait. A berendezés autentikus. Már úgy értem, a csehóval járt, amikor kedvezményes áron hozzájutottunk és eszünkben sem volt egy petákot sem elpazarolni rá a bevételből. A személyzet ezermester tagjai néhány hét alatt nagy gyakorlatot szereztek a törött darabok javításában, az ide látogatók nagy részét pedig nosztalgiával önti el a gondolat, ha megmutathatják, melyik bokszban lőtték le az utolsó áldozatukat.

A nevem Caleb, a titulusom: üzletvezető, de nem ez a fontos, hanem, hogy részben enyém a műintézmény, ami a helyi hírekben és az utazási katalógusokban egyaránt kiemelt helyet foglal el. Már ha hajlandó valaki a kissé fennhéjázó értékelések mögé látni – „Életveszélyes koszfészek, ahol a pincér többet lő, mint amennyit tölt” (1 csillag) –, és felfedezni a szolgáltatásaink nem hétköznapi voltát.

A Páncélos konyhaművészeti remekeiről Jax gondoskodik. A finnyásabb vendégekről a kidobók és a verőemberek, de ne térjünk el a séfek séfétől, hiszen benne egy igazán különleges férfiút ismerhettem meg.

Még mielőtt elfogadtam a jelenlegi állásom, és a sokévi csavargás helyett a vendéglátás szépségei felé orientáltam a figyelmem, a GAKOH 4-es számú bányászati dómjában tengettem a napjaim. Aki járt már ilyen helyen, az pontosan tudja, hogy ezeknek távoli kolóniának a fenntartása meglehetősen sokba kerül, amit a részvényesek elől minden vezetés gondosan titkol. A jól végzett munkáért cserébe a csóró bolygókról származó dolgozók minimálbérért, az életben maradáshoz épp elégséges ellátást, máshol kiszolgált eszközöket kaptak. Meg verést, ha valaki felemlegeti a szakszervezet hiányát.

A folyosókon minden kanyarban egy sárga-arany plakát vigyorgott ránk. „A GAKOH értéke a te hatékonyságodban rejlik” – hirdette egy sokadrangú színész. Hánynom kellett, ahányszor ránéztem. Mondjuk, ebben nagy szerepe volt a helynek is. A dóm belső keringetésű levegőjében szinte semmi oxigén nem volt már, leginkább a bányából felszálló porból, elektromos kisülések ózonmolekuláiból és állott gépzsír avas szagából állt össze. Amennyire erőmből tellett, igyekeztem elkerülni a tényleges munkát, és gondosan hamisított orvosi papírokkal, állandó sántikálással és idegesítő vigyorgással elértem, hogy a kantin takarításánál komolyabb feladatot nem bíztak rám. Ott legalább az illatok elviselhetőbbek voltak – néha.

A kantin a dóm egy eldugott szegletében került berendezésre, a kinézete alapján egy kiürült konténernek nézte volna az ember, de a pár szedett-vedett szék és asztal igazán otthonossá tette a helyet. Akkor még nem jutott eszembe, de így utólag talán pár terítővel és néhány szál művirággal fel lehetett volna dobni a hangulatát, de persze a 12 órás műszak után beeső bányászok jó eséllyel amúgy is belehaltak volna a vizuális sokkba.

Unalmasan teltek itt a napok. A bányászok szó nélkül felsorakoztak a pultnál napi három alkalommal. Az egyfogásos menüből magukhoz vették a gondosan kiporciózott kalóriaadagot – amit Jax csak „biológiai üzemanyagnak” nevezett – és ugyanolyan meggyötörten távoztak, ahogy érkeztek. A verekedés ritkaságnak számított még fizetésnapon is, és hiába próbálkoztam meghonosítani a szerencsejátékot, a csórók nem voltak rá vevők. Nem maradt más dolgom, mint üldögélni, szívni a harrshpipámat, és a naponta menetrendszerűen érkező fenyegetés hatására durcásan felmosni.

A sárgás félhomályban Jax „Gyorskezű” Renderson volt az úr. Herkulesi méretű férfi volt. A kantin gőzében forgolódva leginkább egy partra vetett tengeri ragadozóra emlékeztetett. A bal könyökén egy kopott, sötétkék tetoválás díszelgett: egy mechanikus rákolló, amit rozsdafoltokat imitáló vörös pöttyök tarkítottak. Ez volt a régi egységének, a „Vörös Páncélosoknak” a címere, mielőtt a parancsmegtagadás szét nem zilálta őket. Akkor még nem sejtettem, hogy ez a jel egyszer nemcsak a bőrén, hanem az én birodalmam bejárata felett is virítani fog.

Jax kezében persze senki nem látott soha fegyvert, annál gyakrabban a csillogóra suvikszolt merőkanalát, amivel önmagának vezényelt a konyha gőzében. Legendás volt a telepen belül és kívül is. Nem volt hős, csak egy szakács, de a leghíresebb a bolygón. Igaz, rajta kívül nem akadt más. Zsírtól fénylő, kerek arcára a mély barázdákat nem az idő, hanem a szintetikus gombapép gőze és a folyamatos gyanakvás szántotta. Fehér köténye alatt, amit már rég szürkévé festett a bánya mindenhová beszivárgó pora, egy viseltes katonai zubbony maradványait hordta, emlékeztetőül egy életre, amit egy elrontott vacsora és az azt követő igazságtalan ítélet tört ketté.

– Ez nem étel, Jax, ez ipari hulladék. Ha ezt megeszem, elkezdek rozsdásodni – morogta fennhangon Eliza „Spanner” Korth, miközben a kantin egyik asztalánál ülve a tálcájába bámult.

Eliza a dóm gépésze volt és a kevesek egyike, akinek maradt még valami ízlése és némi elvárása az ételekkel kapcsolatban. Szikár alkata ellenére vonzó nő lehetett volna, de megjelenésén sokat rontott, hogy gerince kissé elferdült a kemény fizikai munkától, ráadásul az ujjperceit örökre befeketítette a túlhasznált kenőolaj. Durva vászon munkaruhát viselt, övén pedig egy nehéz villáskulcs lógott, ami már több bányász állkapcsát repesztette meg az évek során, mint ahány csavart meghúzott. Bizalmatlan volt mindennel, ami megpróbált hozzá érni, és ami nem acélból készült.

– Drágám, a különbség a „vacsora” és a „kenőzsír” között csak a tálalási hőmérséklet – felelte Jax, aki épp egy csipetnyi illegális sivatagi fűszert szórt a kondérba. – Egyébként meg nézd a jó oldalát: ha ezt megeszed, nem kell többet olajoznod a térdedet.

Szívesen hallgattam volna Eliza riposztját, amiből általában hosszas vita támad, de ezen a napon váratlan vendég szakította meg a finom társalkodásukat. Az acélajtó dörrenve kivágódott, és Kira, a kolónia fiatal adatkezelője rontott be. A lány le sem tagadhatta volna, hogy alig pár hónapja landolt az elődje megüresedett székében. Arcáról még hiányzott a dóm lakóira jellemző fásultság, bár a rángatózó bal szeme alapján jó úton haladt egy kiadós depressziós válság felé. Egy jobb világban az örök optimizmus jelképe lehetett volna, sőt, a lelkesedésével még talán vihette is volna valamire egy tisztességes helyen, de itt, távol a Szektor minden valamire való bolygójától, csak egy volt az alulfizetett alkalmazottak között. Túlméretezett adat-terminálja, ami egy vastag pánton lógott a nyakában, vadul pittyegtette az üzeneteket.

– Jax! Eliza! – zihálta Kira, és majdnem átesett egy üres vödrön. Szúrós pillantást vetett rám, én pedig megvillantottam a legszebb mosolyom felé, amitől szemmel láthatóan megborzongott. – A központból most érkezett a parancs. A bányát leállítják.

Jax sóhajtva nézett körbe.

– Már megint új hely, új vendégek. Hányszor kell még végigpofoznom a kellemetlenkedőket, míg megértik, a főzés nem egyszerű munka, hanem művészet.

Eliza gyakorlatiasabban állt a kérdéshez. Hátralökte a székét és nagyot csapott az asztalra.

– Ez nem járja! A szerződésünk még két évig tart, ha előbb talál a vállalat gazdaságosabb helyszínt, akkor is egyeztetni kell a munkásokkal az áttelepítés menetrendjéről. Mikor kezdődik a leállítás?

Kira hamuszürke arccal emelte fel az adat-terminált.

– Nem költöztetnek minket.

Eliza megkocogtatta a kijelzőt.

– Mit jelent az, hogy a „tisztogatási protokoll” aktív.
– Jan deVoss és a zsoldosai már a zsilipnél vannak!

Éreztem, hogy kiújul a migrénem. Az dómban eltöltött idő alatt meglehetősen ritkán jutottam friss hírekhez, azonban deVoss munkásságának főbb vonalait épp úgy ismertem, ahogy a legtöbb még élő ember a Szektorban. A hírek és a körözési plakátok szerint a nagyzási hóbort mellett, túlfejlett vérengzési hajlammal rendelkezik, amit jó eséllyel családi ágon öröklődött. Leginkább onnan tudni, merre jár, hogy nem marad tanú utána.

A belső hangszórókból hirtelen megszólalt a rendkívüli szünet hangjelzése, majd egy kellemes bariton búgott bele a mikrofonba: „A termelés átmeneti szüneteltetése elsősorban az önök javát szolgálja. Kérjük, maradjanak a kijelölt megsemmisítési zónákban. Köszönjük az együttműködésüket!”

Robbanás rázta meg a padlót. A távolból a zsoldosok magas frekvenciájú lézerlövéseinek hangja hallatszott. Meg némi sikoltozás. Nagyon úgy tűnt, hogy a bánya lezárása nem tűrt halasztást.

– A „Vörös Sziklában” megtanultam egy fontos szabályt – mondta Jax, és hirtelen mozdulattal lehajította a kötényét felfedve a tetovált rákollót. – Ha a mészáros megérkezik, ne maradj a vágódeszkán!
– Jöjjenek csak! – Eliza levette az övéről a villáskulcsot és megütögette vele a tenyerét. – Nem kapnak el élve ezek a mocskok!
– Bolond vagy, te lány – ingatta a fejét Jax, miközben egy kopott málhazsákot húzott elő a fridzsider mögül. – Ez nem egy pitiáner rablás. Ha tényleg a vállalat küldte a nyakunkra ezeket, akkor meg kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy fosztogassanak és erőszakoljanak. Azt a szórakozást megkapják később, miután kifizették őket. Amúgy meg senkinek nem használsz azzal, ha beleégetnek a padlóba, még mielőtt leüthetnél egyet is közülük.

Láttam, hogy Eliza nyakán kidagadnak az erek, de Kira mellé lépett és a karjára tette a kezét. Láttam már néhány visszakezes pofont, ami ilyenkor azonnal elcsattant, de ez most elmaradt. A különös helyzetek ezek szerint valóban különös döntéseket szülnek.

– A hármas dokkban van egy öreg járgány. Rég leírták selejtre, de talán még beindul és megléphetünk innen.
– Hozd a lányokat, güzüszemű barátom! – vágott hozzám egy konyharuhát Jax. – Én hozom a „hozzávalókat”!

„Barátom”. Idejét nem tudom, mikor szólított valaki így. Elérzékenyülten néztem a pakoló melákra, aztán odébb rúgtam az útból a vödröt.

– Hallottátok a főnököt! Szájakat becsukni, lábakat szaporázni! Hordjuk el az irhánk innen, mielőtt lyukat perzselnek bele!

Eliza szó nélkül kikerült, a villáskulcsot marokra kapva nekiindult. Én üres kézzel oldalogtam a rémülten botladozó Kira után. A legjobb esetben is csak szemen tudtam volna köpni a támadót. Hátul Jax zárta a sort, harciasan lóbálva a merőkanalát.

Átvágtunk a dóm füstös folyosóin. Igazából nem sokkal volt rosszabb a helyzet a hétköznapi levegőszennyezésnél, csak voltak helyek, ahol a falakról már pergett a kék-arany GAKOH-festék. Mögöttünk deVoss halk, hideg hangja visszhangzott a belső hangszórókon keresztül, ahogy módszeresen koordinálta a kolónia felszámolását.

A dokkhoz érve a kivénhedt Speedwagon egy rozsdás fémhalomnak tűnt még a leharcolt céges siklók mellett is. Jártam már hóval borított bolygón, ezért elsőre egy felfújt hókotró jutott az eszembe róla, de mivel, ki honnan érkezett, így tudtam, egyikük sem értené a célzást, ezért jobbnak láttam, ha nem erőltettem a hasonlatot. Eliza a pilótafülkében rángatta a karokat, mire a hajtómű csak erőtlenül köhögött.

– Jax, ebből nem lesz szökés! Üres a tartály! – ordította a gépész.

A szakács ledobta a zsákot a raktérben, aztán kidübörgött a dokkba.

– Ide hozzám, pajtás! – mutatott rá egy rekesz lejárt, maró hatású olajlemosószerre. – Hozd szépen utánam!

Míg a rekesszel küzdöttem, két hordó ipari zsírtalanítót lökött egymás mellé. Eliza csípőre tett kézzel állt az ajtóban.

– Ugye ezt nem gondolod komolyan?
– Drágám, a vegyészet olyan, mint a főzés: csak a megfelelő katalizátor kell a megfelelő anyaghoz! A végeredmény megítélése ugyan ízlés dolga, de amíg működik a recept, addig mindenki elégedetten távozhat – Jax feltépte a tartály fedelét, és önteni kezdte a vegyszereket. — Kira, kapaszkodj a terminálodba és sikítsd, ha a dokkhoz értek a zsoldosok! Eliza, ha azt mondom „tálalva”, nyomd meg a gyújtást!

Utólag mondhatnám, hogy kényszer hatására cselekedtem, de hazugság lenne. A bőrömet mentettem azzal, hogy Jax keze alá dolgoztam. Szorgosan töltöttük a tartályba a hordók és palackok tartalmát, szinte észre sem vettük, hogy rohannak közben a pecek. Kira sikítására sem figyeltünk fel, de az már feltűnt, hogy a dokk ajtaja behorpadt egy robbanástól. Jax a benyomuló zsoldosok felé gurította az utolsó hordót, aztán egy zacskó gyanús illatú fűszert szórt még a tartályba. Mielőtt rácsapta a fedelet, még láttam, ahogy a folyadék vad neonkék fényben kezdett pezsegni.

– TÁLALVA! – üvöltötte Jax, aztán felkapott, akár egy játékszert és feldübörgött velem együtt a rámpán.

A Speedwagon hajtóművei nem begyulladtak, hanem inkább felrobbantak az életerőtől. Az öreg járgány rázkódva, fémeset sikoltva tépte ki magát a dokk rögzítőiből, maga mögött hagyva a dómot és a megperzselődve fetrengő zsoldosokat.

Kijutottunk a sivatagi égbolt alá, de sokáig nem örülhettünk a szerencsénknek, mert a hajópadló alól rózsaszín és kék füst kezdett szivárogni. A gép leginkább csak dacból nem esett szét. A pilótafülkében egy állandóan sziszegő hidraulikus szelep volt Eliza „kedvence” – minden váltásnál rá kellett vágnia egyet a villáskulccsal, különben a hajó balra húzott, akár egy részeg bányász.

– Megmenekültünk? – kérdezte Kira remegő hangon, miközben a terminálját a mellkasához szorította.

Jax tekintete kemény volt.

– Még nem, kicsi lány. Csak ideiglenesen lekerültünk az étlapról.

A Speedwagon kitartóan vergődött a végtelennek tűnő dűnék felett, bár a hajtóművek Jax improvizált üzemanyag-koktéljától fuldokoltak. A gép belsejéből fémes csattanások és sziszegő gőzfelhők törtek elő. Eliza két kézzel kapaszkodott a kormányba, az erei kidagadtak a nyakán, ahogy próbálta vízszintesen tartani a haldokló gépmadarat. Minden megtett kilométer maga volt a csoda és egyenlőre nem láttuk nyomát üldözőknek.

– Tudtam, hogy nem ússzuk meg – sikoltott fel Kira, amikor elkezdtünk zuhanni.
– Jax, ha túléljük a becsapódást, esküszöm, megetetem veled ezt a roncsot! – ordította túl Eliza a zúgást. – Most pedig mindenki kapaszkodjon, ha kedves az élete!

A járgány gyomra felszántotta a homokot. A rázkódás olyan erejű volt, hogy Kira adatterminálja kirepült a lány kezéből, Jax pedig fejjel a válaszfalnak csapódott. Én már induláskor magamra tekertem a rakományrögzítő hálót és szorgalmasan imádkoztam az összes létező istenhez, hogy repítsen vissza a halálsorra, mert ha meg kell dögleni, akkor legalább az utolsó vacsorát had élvezzem ki rendesen.

Amikor a por leült és a vészvillogók narancssárga fénye átvette az uralmat, egy ideig csak a sivatagi szél fütyülése és a hűlő fém pattogása hallatszott körülöttünk. Jax tápászkodott fel először. Megtörölte vérző homlokát, azután sziszegve nekinyomta az acélkanalát.

– Kiszállás! – vezényelt rekedten. – Mielőtt a tartály rájön, hogy már rég fel kellett volna robbannia.

A patkányok nem hagyják el olyan gyorsan a süllyedő hajót, mint ahogy mi ott hagytuk a bűzlő járgányt. A dűne tetején aztán hasra vetettük magunk és vártuk mi történik. Egyedül én nem bámultam meredten a járgányt. Hanyatt fordultam, széttártam a karom. Mocskosul élveztem a nyílt tér adta szabadság cirógató érzését. Kint a barátságtalan sivatag úgy terült el előttük, akár egy végtelen, izzó kemence. A levegőt venni is fájdalmas volt a forróságban, de a bányászkolónián eltöltött idő megedzett bennünket.

Eliza várt pár percet, aztán megvető tekintettel végigmért minket.

– Pancserok – közölte homokot köpve.

A járgány farához ment, majd dühös mozdulattal feltépte a motortér fedelét. Intésére mi is lemásztunk a dűnéről. A látvány még a hozzám hasonló műszaki amatőr számára is siralmas volt. Mindent belepett egy ragacsos, neonkék és rózsaszín kristályos réteg, a mosószer és a zsírtalanító megkövesedett maradéka.

– Kinyírtad, Jax – mondta Eliza, hangjában most nem düh, hanem jeges kétségbeesés volt. – Ez már tényleg roncs, nem megy sehova. Itt fogunk megaszalódni a homokban, deVoss pedig csak idejön, és összeszedi a csontjainkat.

Kira a hajó árnyékában guggolt, és remegő kézzel próbálta újraindítani a terminálját.

– Meg kell néznem, meg kell néznem, mi van rajta – suttogta. – Ha ennyi ember meghalt a dómban, akkor látnom kell az okot.
– Hagyd a francba azt a gépet! Idekint fabatkát sem ér a Hálózat nélkül – horkant fel Eliza. – Víz kell. Meg árnyék. Jax, te nagy szakácszseni, mutasd a készleteidet! Mit hoztál el magaddal?

Jax a lábához támasztotta a zsákját, és komótosan kioldotta a csomót a száján. A tartalma siralmas volt. Három kulacs víz, egy zacskó lejárt szavatosságú szintetikus pép, egy marék sivatagi fűszer és egy doboz, amire az volt írva: Koncentrált Kávé Esszencia.

– Ez minden? – Eliza arca elvörösödött. – Kávét hoztál az étel helyett?

Jax kihúzta magát és fölénk magasodott. A szemeiben hideg csillogást láttam, olyat, amit csak azok értenek, akik eltöltöttek már éveket a galaxis legmélyebb bugyraiban. Kinyitotta a fémdobozt és elénk tartotta. A világ mintha széthasadt volna körülöttünk és egy másik dimenzióba zuhantunk át egy pillanatra. Ez nem csak egy illat volt. Ebben benne volt az eső áztatta föld, a zöldellő fák és egy olyan világ emléke, ahol az emberek nem fémkonténerekben várták a halált. A szakács a helyére pattintotta a fedelet.

– Drágám, jól figyelj rám! – Lassan beszélt, halkan, ám a szavaiból kihangzó fenyegetés nem kerülte el a figyelmemet. – A víz beosztással három napra elég. A péppel együtt használva két hétig életben tart, bár az ízétől inkább a halált kívánod majd. De ez a kávé, ez az egyetlen dolog itt, aminek valódi értéke van. Ezt nem megiszod, hanem üzletelsz vele.
– Üzletelsz? Kivel? A sivatagi férgekkel? – vágott közbe Eliza.
– Nem – Jax a távolba mutatott, ahol a horizonton egy vékony füstcsík emelkedett a magasba. – Az ott Harminckettes Körzet. Egy régi szeszlepárló állomás. Csempészek és számkivetettek tanyája. Ott van üzemanyag, van étel. Ott van a túlélésünk. Ingyen viszont senki nem ad nekünk semmit, és bármennyire is hiszel önmagadban, még a te két szép szemedért sem!

Eliza ujjai ráfonódtak a kulcsra és éppen azon voltam, hogy kitaláljam, kinek is szurkolok valójában, amikor Kira közéjük lépett. A terminálja életre kelt, a homokba egy holografikus térképet vetített.

– Nem csak pálinka van ott, Jax. A GAKOH egyik elhagyott bányászati pontja, az 5. számú Bázis is a Körzetben van. Ha találunk ott egy működő terminált, fel tudom tölteni a bizonyítékot a Hálózatra és megtudja a világ, hogy bánik a GAKOH az embereivel.

Hárman egymásra néztek, és úgy tűnt, engem megint számba sem vettek. Láttam rajtuk, hogy valami megváltozott. Már nem csak menekültek voltak, volt egy céljuk és egy alkualapjuk. Jax a vállamra csapott. A tekintete kemény volt, de benne volt az a cinkos elismerés.

– Benne vagy, barátom? – kérdezte.

Láttam már elég sivatagot, ezért nem vonzott a bolygó, ami még nálam is cudarabbul bánt az élettel, úgyhogy bólintottam.

– Menjünk! – egyezett bele Eliza. – De ha útközben azon kaplak, hogy megpróbálod megfőzni a cipőmet, Jax, addig ütlek, amíg mozogsz.

Jax elfintorodott.

– Nyugalom, drágám! Néhány éve volt szerencsém kipróbálni és bátran mondhatom, hogy ezeknek a szintetikus cipőknek talpa hosszú órák türelmes áztatása után is túl rágós az én ízlésemnek. Inkább keressünk valamit, aminek egynél több lába van, és mégsem tud nálunk gyorsabban futni. Reggelizni kell, mielőtt odavágunk a GAKOH-nak.

Eliza elégedetten mordult, aztán bemászott a járgányba, hátha talál még valami hasznosat az útra. Kira az árnyékban kornyadozott, én meg néztem, ahogy Jax előhúz a zsákból egy kétes tisztaságú kendőt, a fejére teríti, aztán a zubbonyából előhúz egy sapkát.

– Kulturáltabb helyeken az a szokás, hogy becsukják a szájukat, ha nem kérdeznek – nézett rám a szakács.
Elhúztam a számat és a fejére böktem.
– Az minek?
Jax szinte szeretettel simította végig a sapka karimáját.
– A kepi egy nagyon hasznos dolog a sivatagban. Az első ájulás után már nem nevetsz rajta – mondta, azzal a hátára kanyarította a zsákot és megindult a Harminckettes Körzet irányába.

A két nő összenézett, aztán elindult utána a dűnék között. Én elgondolkodva támasztottam még egy darabig a járgány falát és a lehetőségeket mérlegeltem. Mögöttem a hajó roncsa halkan pattogott a hűlő levegőben, mint egy elhasznált konzervdoboz. Előttem a gyűlöletes sivatag. Menni vagy maradni. Ez volt a nagy kérdés, mert nagyon úgy tűnt, a vége mindenképp a meghalni lesz. Visszanéztem a zuhanásunk nyomára és láttam, ahogy a távolban megcsillant valami a lebukó nap fényében.

Ellöktem magam a hajótól, majd sántikálva nekiindultam a sivatagnak. Az üldözés megkezdődött.


A Harminckettes Körzet nem egy város volt, hanem egy ipari roncstelep és egy illegális szeszfőzde torzszülöttje. A levegőből a port a taszítómező kiszűrte, cserébe olyan sűrűn gomolygott benne a komlópálinka édeskés, erjedt gőze, amitől az ember már egyetlen levegővétel után úgy érezte, mintha egy körhintán ülne.

Jax, Eliza és Kira a rozsdás barakk előtt diskuráltak, amikor utolértem őket. Az épület oldalán egy kopott felirat hirdette: [/]„Itt mindenki egyenlő, de a golyó gyorsabb nálad.”

– Drágám, próbálj pár percig úgy nézni az emberekre, mint aki nem akarja ok nélkül szétverni mindenki fejét! — mondta Jax, miközben megigazította a szakadt zubbonyát. — Itt a diplomácia nem villáskulccsal, hanem gyomorral kezdődik.

Amint beléptünk, a zaj elhalt. Teljesen. Veszedelmesen. Zsoldosok, csempészek és sivataglakók néztek ránk a koszos asztalok mellől. A pult mögött egy sebhelyes arcú alak állt, akinek a jobb keze helyén egy hidraulikus fogó rángatózott. A kocsmáros háta mögött elhelyezett felirat szerint hivatalosan sem volt rokona, sem ismerőse nem volt senkinek, és ezt kérte nem megkérdőjelezni, amikor hitellel fordulnak hozzá.

– Nem fogadunk kéregetőket – dörögte a pultos. – Kivéve, ha van nálatok értékelhető mennyiségű kredit, víz, üzemanyag vagy egy jó indok, amiért ne dobjalak ki titeket a sivatagba.

Jax sértett arcot vágott, kihúzta magát, aztán kemény ballal kilépett úgy, hogy összecsendültek a poharak az asztalokon. Megállt a pult előtt, de nem támaszkodott meg, ahogy jobb helyeken szokás, inkább úgy állt ott, mint egy katona a haditörvényszék előtt. A kocsmáros megállt a törölgetéssel. A csend nem feszült volt, hanem fojtogató, mint a pincében felejtett, rohadó gabona szaga.

– „Kupica” Digony. – Jax hangja úgy csikorgott, mint a homok a fogaskerekek között.
– „Gyorskezű” Renderson – felelte kimérten a kocsmáros. – Még mindig nem tanultad meg, hogy ebben a szektorban a halottak nem járnak vissza repetáért?
– Látom, a kezedet még mindig nem tudtad visszanöveszteni – bólintott Jax.
– Bocsánatot szeretnél kérni? – A kocsmáros kezében megállt a törlőrongy.
– A receptjeimért sem kértem soha bocsánatot, és tőled sem fogok.
– Recept? – Digony a pultra csapott fémkarjával, amitől megrepedt a fa. – Azt hiszed, a recepteddel volt baj, Séf? Nem Jax, a baj azzal volt, hogy cserben hagytál! Egy igazi katona nem hagyja ott a bajtársát egy égő konyhában csak azért, mert az bele akart vizelni a parancsnok levesbe! Miattad kaptam ezt a vasat a húsom helyett, Jax! Miattad rohadok ezen a sárgolyón!
Jax meg sem rezzent meg.
– Nem a leves miatt hagytalak ott, Kupica, hanem mert a parancsnok élve akarta megfőzetni a hadifoglyokat, te meg hoztad hozzá a fát a tűzre! Én szakács vagyok, nem mészáros. Van különbség.

Egy percig bámulták egymást, mint a régi ismerősök, akik azon tanakodnak, melyikük rántson előbb fegyvert, aztán a szakácsunk megrázta a fejét.

– Ne rágódjunk a régi dolgokon, Kupica, mert csak moslékot keverünk magunk körül. Elismételnéd inkább, mit mondtál az előbb? Ebben a nagy zajban nem értettem tisztán.

A kocsmáros csitítóan biccentett a morogva felemelkedő törzsvendégek felé. Eliza villáskulcsa lecsapott és a sötétből egy ájult alak bukott a padlóra. Jax homlokán összefutottak a ráncok.

– Úgy nézett rám! Tudod! Ahogy ki nem állhatom – rántott egyet a vállán a gépész.

Láttam Digony szemén, hogy számolgatja az esélyeket, és nem hagyhattam, hogy rossz eredmény jöjjön ki abban a makacs agyában. Barátságos, ám fogatlan mosolyt villantva léptem én is közelebb. Megnyúlt az arca, de elengedte a pult alatt szorongatott segédeszközét.

Digony szeme rándult egyet, amikor Jax lassú mozdulattal előhúzta a kávés dobozt. Nem tette le a pultra, csak tartotta, mint egy ékszert, aztán felpattintotta a zárját. A kávé esszencia illata úgy robbant be a bűzös kocsma levegőjébe, mint egy elfeledett álom. Kecsesen magam felé legyeztem az aromafelhőt, hogy ismét megérezzem a távoli erdők földszagú páráját. Digony megnyúlt arccal nézett rám, de láttam, ahogy orrcimpái és a pupillái is kitágultak. Ez nem ipari hulladék volt, ez a régi világ illata.

– Kávé. Igazi. Ebből egyetlen csepp többet ér, mint az egész készleted ebből a... – beleszagolt egy közeli pohárba, aztán fintorgott. – ...ebből az akkumulátorsavból, amit ti italnak hívtok.

A pultos álla megfeszült a sértés hallatán, de több esze volt annál, hogy hangot adjon az elégedetlenségének.

– Ez a tisztességes üzlet illata, Kupica. Többet ér, mint bármilyen protézis. Vedd el a felét, és adj nekünk egy hajót! Vagy ölj meg mindenkit, aki látta ezt a kincset, hogy senki ne tudja meg a Szektorba, mire tettél szert. Te döntesz!

Digony hosszan nézett a sötét masszára, aztán körülnézett a kocsmában, végül Jax szemébe nézett. A hidraulikus karja elernyedt.

– Ide vele, Jax! Aztán tűnjetek innen, mielőtt meggondolom magam!

Az üzlet rövid úton megköttetett volna, ám egy GAKOH egyenruhás alak rúgta ránk az ajtót és a fegyverével körbepásztázta a helyiséget.

– A GAKOH nevében! – üvöltötte teljesen feleslegesen a néma csendbe. – Senki nem mozdul! Szökevényeket keresünk!

Egyet lépett beljebb, mire két állig fegyverzett alak követte árnyként.

– Na, ennyit a diplomáciáról – sziszegte mögöttem Eliza, miközben már nyúlt is a villáskulcsáért. Lefogtam a kezét.
– Tiszt úr, a legjobbkor! – harsogta Jax. A fegyverrel mit sem törődve otthonosan belépett a pult mögé. – Éppen a kóstolót tartjuk. Nem akarná megízlelni a híres „Sivatagi Bosszú” koktélunkat? Kupica, a keverőedényt!

A kocsmáros, aki láthatóan nem szerette, ha megzavarják az üzletét, rutinos mozdulattal odatolt egy hatalmas fém tálat a szakácsunk elé. Jax villámgyorsan kezdett dolgozni. A keze úgy járt, mintha zongorázna. Beleborított a tálba egy tisztes adag komlópálinkát, utána dobott egy marék mérgező sivatagi fűszert, végül hozzáadott egy löttyintést a pult alatti zsírtalanítóból. Amikor a zsoldos közelebb léptek, Jax nem fegyvert rántott, hanem egy gázégőt.

– Ez a fogás... – Jax egyetlen mozdulattal belobbantotta a keveréket – ...kissé tüzesre sikerült!

A tálból hatalmas, kékes-zöld lángnyelv csapott fel, ami sűrű, fojtogató füsttel árasztotta el a kocsmát. A zsoldos köhögni és öklendezni kezdett. A tömény fűszer és az égő szesz keveréke könnyet fakasztott a szeméből.

– Eliza, most! – biccentett Jax.

A gépészlány villáskulcsa úgy lendült, akár egy pusztító inga. Kupica, látva a lehetőséget, a hidraulikus karjával egyszerűen áthajította a tisztet a pulton, egyenesen a mosogatóvízbe. Kira eközben a padló alatt kúszva próbálta megmenteni az adathordozót a repkedő lövedékektől. Jax megragadott egy rozsdás csövet, és beütötte a falon lévő gőz-szabályozó szelepet. A forró szeszgőz süvítve tört elő, teljesen elvakítva a támadókat.

– Gyorsan, a hátsó kijárathoz! – kiáltotta Jax, miközben felkapta a kávés dobozt. – Kupica, az üzemanyagot megkaphatom?

A pultos egy nehéz kannát dobott Jax felé, miközben egy vizes konyharuhával védte az arcát.

– Menjetek! A számla rendezve, szakács! De ha legközelebb jössz, hozz igazi sütnivalót is!

Kirohantunk a hátsó udvarra, ahol egy teherhajó pihent, rajta elmázolt felirat hirdette, hogy egy szebb világban „Kóbor” névre hallgatott. Ez végre nem egy roncs volt, hanem egy jobb sorsra érdemes csempészgép. Eliza már ugrott is a pilótaülésbe.

– Jax, ez a cucc, amit Kupica adott, ez nem tiszta üzemanyag. Ez 90 százalékos gabonaszesz! – kiáltotta Eliza, miközben a motorok felbőgtek.
– Akkor imádkozz, drágám, hogy a hajó jobban bírja a piát, mint a zsoldosok! – vigyorgott Jax, és beugrott a záródó zsilipajtón.

A „Kóbor” kék lángot köpve lőtt ki a sivatagi éjszakába, maga mögött hagyva a kocsmából kitántorgó zsoldosokat. Kira lihegve dőlt hátra a raktérben.

– Ez volt a konyhai diplomácia? – kérdezte a lány, miközben a haját próbálta kisimítani.
– Pontosan – törölte meg a homlokát Jax. – Szerencsére ez után nem nekünk kell mosogatni.


A „Kóbor” úgy hasította a sivatagi éjszakát, mint egy lángoló dárda. A hajtóművekből kicsapó gabonaszesz-láng kékes derengésbe vonta a dűnéket, Eliza pedig olyan szorosan markolta a botkormányt, hogy az ujjpercei fehéren vágytak ki a gépzsír alól. Alacsonyan szálltunk, szinte súrolta a dűnék taraját, hogy elkerüljük a GAKOH nagy hatótávolságú radarjait.

Hamarosan feltűnt előttünk az 5. számú Bázis központi tornya. A brutális, fekete acélmonolit, úgy meredezett ki a sivatagból, akár egy halott óriás intő ujja. A bázis körül a levegő remegett a Szónikus Vibrációs Generátortól.

– A híres „Hangfal”, ráadásul még mindig működik – mondtam, aztán megkocogtattam Kira vállát. – Erről nem volt szó, kislány!
Az adminisztrátor elmaszatolódott képpel nézett fel az adattáblájából.
– Itt azt írják, ki lett kapcsolva.
– Nem úgy tűnik – intettem az ablak felé.
– A műszaki dokumentáció szerint a Szónikus fal kísérleti berendezésként lett telepítve. A feladata az volt, hogy biztonsági rendszer részeként távol tartson minden biológiai formát az területtől.
– Ami annyit tesz, hogy minden szerves anyagot sejtjeire bontott, mielőtt az a falhoz érhetett volna – meredt előre Jax.
– Itt nem jutunk át! – kiáltotta Eliza, miközben a műszerek vadul táncoltak. – Ennek a szónikus izének a frekvenciája még a hajó páncélját is rezonáltatja. Ha közelebb megyünk, porrá válunk!

Amikor hajó orra elérte a „Hangfal” láthatatlan határát, a hang nem a fülünkben, hanem a csontjainkban érződött. Nem egy szimpla zúgás volt, hanem egy olyan frekvencia, ami megpróbálta egymástól eltolni a sejtjeinket. A műszerfalon a kijelzők vibrálni kezdtek, a hajó páncélja pedig úgy visított, mintha ezer apró tűvel karcolnák a felszínét.

Jax az ülések között előrehajolt, kezében egy tálca remegő, szürkés, nyúlós anyaggal. A szagáról megismertem. Egy szép nagy adag a Szintetikus Gomba-alapú Börtönpépből. Kiváló keverék. Szinte nulla kalória, mégis teljes a telítettségérzet. Pár napig vígan el lehet rajt élni, mielőtt a szervezet rájön, hogy átverték, a gazdatest pedig kimúlik. Remélem, a feltalálója azóta csuklik, hogy eladta a szabadalmát.

– A GAKOH tervezői sosem ettek börtönkosztot – vigyorgott Jax, és a szemében megcsillant az időtlen huncutság. – Ez a pép annyira sűrű és olyan furcsa a molekuláris szerkezete, hogy elnyeli a rezgéseket. Ha bevonjuk vele a hajó orrát és a zsilipet, átsiklunk a résen, mint kés a vajon.
– Te azt akarod, hogy kenjem be a hajómat ezzel a... ezzel a takonnyal? – Eliza arca eltorzult az undortól.
– Először is nem a te hajód. Leléptünk vele, de Digony kicsinál bennünk, ha nem kapja vissza. Gondolom, egyikőtök sem akar elé állni üres kézzel és valami hülye kifogással?

Lett volna pár ötletem, de úgy éreztem, hogy a többiek mentálisan eléggé elfáradtak az egymást követő események hatására, így az elszántságuk is alaposan megkopott, ezért gyorsan visszahúztam a félig felemelt kezem.

– Másodszor. A mai menü szerint az alábbiak szerepelnek jelenleg a választékban. Azonnali halál deVoss módra, molekuláris rántotta némi sivatagi fűszerezéssel a GAKOH receptje alapján, vagy ez a trutymó és talán egy esély az életre. Mit választasz, drágám?
– Trutymó! – biccentett Eliza és senki sem tiltakozott a döntés ellen.

Jax kezembe nyomott egy tekercs raklapleszorító pányvát, a másik végét maga után húzta az ajtóig. Magamra tekertem a pányva végét és megragadtam a kapaszkodókat. Rám nézett, mire szótlanul megrántottam a vállam.

– Én nem tenném – mondtam halkan, hogy a másik kettő ne tanúskodhasson ellenem később.
A szakács legyintett.
– Én sem, de ebben a percben ez a legjobb ötletem.

Egy mágneses rögzítőt csattintott az övére, kilépett a zsilipen a süvítő, vibráló semmibe. A Hangfal mély, gyomrot rázó morajlással lüktetett. Jax alig pár perc elteltével visszamászott és elbődült.

– Tálalásra fel!

Eliza egy merész manőverrel a fal közvetlen közelébe vitte a hajót. A hajó orrára felkent szürke börtönpép hirtelen megváltozott. Nem olvadt el, hanem elkezdett ritmusra pulzálni, elnyelve a fal rezgéseit. Olyan volt, mintha egy akusztikus pajzs alakult volna ki körülöttünk. A hajón belül hirtelen beállt egy természetellenes, fojtott csend, miközben odakint láttuk, ahogy a sivatagi homok molekuláris szinten porlad szét a vibrációtól.

– Menj, Eliza! Menj, menj, menj! – ordította Jax a sisakbeszélőbe.

A „Kóbor” füstölő orral átszakította a láthatatlan gátat. A pép valósággal izzott a súrlódástól, de kitartott. Egy rándulás, és már bent is voltunk a bázis belső udvarán, a Hangfal biztonságos oldalán. Eliza szűk fordulót vett a szebb napokat is látott hajóval, aztán kieresztette a leszállótalpakat és puhán letette a hajót.

– Megmenekültünk! – pattant fel Kira. Megölelte Elizát, aki kivételesen nem kapott a csavarkulcsa után. Aztán mindketten Jaxhoz siettek. Kira a nyakába ugrott, Eliza pedig kedélyesen hátba veregette a férfit.
– Nem vagy normális – közölte elcsukló hangon.
Jax vigyorogva nézett le rá.
– Senki sem az, aki erre a sárgolyóra teszi a lábát.

A jelenet egész meghatóra sikeredett. Néhány holoszínházban az est fénypontjaként hosszas vastapssal jutalmazták volna színészek játékát, de való életben csak egy múló pillanatig tartott a dicsfény, azután jött a pofára esés.

Mire Jax kibontakozott a lelkes rajongói közül, a bázis riasztói vörösen izzottak. Az udvari sziréna egy sivatagi vihart megszégyenítő erővel bömbölt fel, aztán nagy durranással egy füstölgő kupac műanyaggá vált. Az udvaron deVoss, a zsoldosvezér állt fekete díszpáncélban, körülötte egy szakasz nehézfegyverzetű katonával.

– Renderson szakács, lépjen elő!

A zsoldosvezér hangja hűvös volt, akár egy elhagyott űrállomás folyosója, a bázis hangrendszerével felerősítve pedig idegesítően visszhangzott.

Jax eltolta magától a két nőt, aztán kitrappolt az hajóból.

– Jelen!
– Gratulálok. Meglepő módon túlélted a sivatagot, de igazából, amit tettél, teljesen felesleges volt. Nincs menekvés a GAKOH elől, ahogy nincs menekvés előlem sem. Nincs a világon hely a számodra és a te gasztronómiai hulladékaidnak sem. Főleg nem az ÉN bázisomon! Ez az én Birodalmam. Megdolgoztam érte. Erre jöttök és semlegesítitek a Szónikus mezőt, amit még élő nem tudott átlépni sem kívülről, sem belülről! El tudjátok képzelni, mennyi munkába és ártatlan rabszolga életébe került, míg sikerült alagutat ásni ezen az egy helyen?

Jan deVoss nem várt választ. Megelőzte a rimánkodást, fenyegetőzést és egymás elárulását egyaránt azzal, hogy ránk küldte a Csendes Biztonsági Mezőt. Azonnal éreztem a nyomást a halántékomnál, hogy a kék vibrálás körbezárt. A mező nem ölt, csak bénította az idegrendszert. Kira térdre rogyott, Eliza pedig a villáskulcsára támaszkodott, hogy ne essen el. Jax mereven bámult maga elé, mint egy kiégett agyú robot.

A zsoldosvezér nem lőtt helyben agyon bennünk, hanem intett az embereinek, akik megindultak felénk. Rossz érzés töltött el. Nem szívesen pazaroltam volna az időm felesleges várakozásra, hogy kiderüljön, átad a GAKOH-nak, hogy azok kihajítsanak bennünket az űrbe szkafander nélkül, vagy megtart az embereinek, akik élő céltáblaként használtak volna a heti lőgyakorlaton.

Erőlködnöm kellett, hogy arra fordítsam a fejem, amerre Jax nézett. Az épület sarkában, egy üvegfal mögött ott virított deVoss privát készlete: a Koncentrált Kávé Esszencia. Rajta nagy vörös betűkkel: Fővezéri Tartalék. Hatalmas tartályok, több száz liter tiszta koffein-koncentrátum.

– Hé, deVoss! – kiáltotta Jax próbálva leküzdeni a bénultságot. — Tudod, mi a baj a kávéval? Ha túl sok hőt kap, megkeseredik. De ha lézerrel találkozik...

Jax a zsebéből egy apró gyújtópatront vett elő. Hasonlót láttam Digony kocsmájában a polcon, miközben kirohantunk a hátsó ajtón.

– Eliza! A kulcsot! – intett Jax az ablak felé.

Később többször megpróbáltam rekonstruálni az eseményeket, míg végül arra jutottam, hogy Elizában tomboló gyűlölet a GAKOH iránt emberfeletti energiákat adott neki pont a megfelelő pillanatokban. Kitépte magát a zsoldosok szorításából, és mielőtt bárki tehetett volna ellene bármit, egy atlétát meghazudtoló pontos dobással elhajította a nehéz kulcsot. Az üveg csörömpölésére deVoss megpördült és elkerekedett szemmel meredt Jax kezéből kirepülő gyújtópatronra.

A becsapódás mindössze egy halk, fémes koppanás volt, amit a szúróláng szisszenése váltott fel az elnémult udvaron. A kávétartályok nyomásmérője megbolondult, a hatás pedig pusztító volt. A koncentrált kávé esszencia a hirtelen hőtől és nyomástól azonnal felhabzott. Másodpercek alatt a hatalmas tér megtelt forró, sűrű, fekete kávéhabbal. Ez nem csak hab volt, hanem ragacsos, forró és átláthatatlan káosz. Az illat pedig... istenem, az az illat! A halál és a pusztítás soha nem volt még ennyire aromás.

– Ez a Galaktikus Szakácsművészet! – rikkantotta Jax, miközben a hab elnyelte deVoss díszpáncélos alakját.

A kávéhab megzavarta a Biztonsági Mező érzékelőit, a bénultság megszűnt. Kira a káoszban a központi terminálhoz kúszott. A kezei remegtek, de a kávéillatú ködben megtalálta a csatlakozót.

– Adatok feltöltve! – kiáltotta. – A Hírszerzés megkapta a koordinátákat!
Jan deVoss ordítása lassan elhalt a habban.
– Gyertek! – intett Jax. – Tűnjünk el innen!

A „Kóbor” felemelkedett a bázis udvaráról, maga mögött hagyva a kávéban úszó romokat. Ahogy néztem vissza a távolodó fényekre, tudtam: a túlélők valószínűleg egy hétig kávét fognak tüsszenteni.

Szabadok voltunk.

A hajó rázkódása lassan elcsendesedett, ahogy Digony-val mit sem törődve, elhagytuk a bolygó gravitációs mezejét. A csillagok fénye végre nem poron és fojtogató füstön keresztül szűrődött be a pilótafülkébe. Kira az adatterminált szorongatta az ölében, Eliza pedig olyan gyengéden bánt a kormánykarral, mintha a hajó nem egy lopott csempészgép, hanem egy törékeny újszülött lenne.

Jax a raktér közepén ült egy felfordított rekeszen. Kezében az acélkanala, amit most nem fegyverként használt: a véres szemöldökét vizsgálta benne, és próbálta letörölni róla a ráragadt kávéhab-maradványokat. A légköri nyomás változása miatt az esszencia a szeme láttára dermedt kemény, fekete géllel teli masszává.
– Úgy látszik – sóhajtott Jax, és beletörölte a kezét a gélbe –, a tisztességes kávé még várat magára. Ezt már csak gépkenőcsnek használhatjuk.
– És most hová? – kérdezte Kira.
Jax elvigyorodott.
– Tudok egy helyet, drágám, ahol a „napi ajánlat” nem tartalmaz robbanóanyagot.
– Egy helyet? Ebben a szektorban? – horkant fel Eliza, de a hangjában már nem volt él.
– Messze a Szektortól, drágám. Egy peremvidéki aszteroidát, amit elfelejtettek a térképeken. Van ott egy elhagyott raktárépület, aminek a falai elég vastagok ahhoz, hogy ne hallják meg kintről, ha valaki túl hangosan panaszkodik.
– Mit fogunk ott csinálni? – kérdezte Eliza, miközben a hajót a galaxis pereme felé fordította.
– Vendéglátózni – vigyorgott Jax, és a szeme sarkában ott volt az a tipikus, dörzsölt csillogás. – Kell egy hely, ahol a hazugságok igaznak tűnnek, a sör hideg, és ahol senki nem kérdezi meg, honnan származik a séf. Kira, te kezeled a készleteket és a híreket. Eliza, te tartod egyben a falakat. Én meg... én főzök.
– És én? – kérdeztem, mert hirtelen nagyon egyedül éreztem magam a sarokban a harrshpipámmal.
Jax rám nézett.
– Te fogod elterjeszteni a hírünket, barátom. Te fogsz olyan történeteket költeni rólunk, amitől még a legvérengzőbb fejvadásznak is megjön a kedve egy tál raguhoz. Te leszel a mi „cégérünk”.

Elmosolyodtam. Ez volt az a pillanat, amikor barátság több lett, mint egy kósza gondolat a menekülés alatt. Persze az igazsághoz tartozik – amit itt, a pult mögött állva már bevallhatok, de minden más fórumon letagadok –, hogy a kávéhabos menekülésünk korántsem volt olyan hősies, mint ahogy a vendégeknek mesélem. Valójában mindannyian köhögtünk a ragacsos gőztől, én kétszer elhasaltam egy csúszós tócsában, deVoss pedig nem ordított világmegváltóan, csak szánalmasan krákogott. A hazugság néha csak egy szebb köntös, amit az igazságra adunk, hogy ne fázzon a sivatagban.

– De Jax – szólt közbe Kira. – Mi lesz a név? Valami bizalomgerjesztő kell.

Jax elgondolkodva nézett a kezében lévő acélkanálra, majd a karján lévő kopott tetoválásra: a mechanikus rákollóra a vörös pöttyökkel.

– Valami olyasmi kell, ami emlékeztet minket a mocsokra, amiből kimásztunk, de arra is, amik voltunk és vagyunk. Legyen... Vörös Páncélos.
– Ez borzalmas – mondta Eliza.
– Ez pocsék – tette hozzá Kira.
– Ez tökéletes – csaptam le az ötletre, és már fejben fogalmaztam is az első mondatot a Galaktikus Utazási Katalógusba.

Jax elvigyorodott, és előhúzott egy zacskó csempészett kétszersültet és egy üveg szeszt az egyik tárolóból.

– Együnk valamit. Én főzök.
– CSAK AZT NE! – kiáltotta egyszerre Eliza és Kira, és a nevetésük visszhangzott a raktér fémfalai között, elnyomva a hajtóművek távoli morajlását. Tudhatták volna: ennél jobb szakácsot – és ennél nagyobb hazudozókat – nem találhatnának az egész univerzumban.