Lótuszvirág
– Rendelés vége? – nyomul be a képernyőre a chatbot.
– Nem, ellenőrizd a tavaly januári megrendelésemet, és vesd össze a mostanival!
– Egy tétellel kevesebb, pótoljam?
– Melyikkel?
– 1 db lótuszvirág.
– Tedd a kosárba, és zárd le a megrendelést!
– Felhívom figyelmét, hogy a lótuszvirág árát kizárólag készpénzzel lehet kiegyenlíteni.
– Tudom, add hozzá!
– Felhívom figyelmét, hogy mivel készpénzzel történik a vásárlás, a weboldalunkon lévő ár ötszörösét kell megfizetni.
– Ezt is tudom, add hozzá!
– Kérem, jelezze weboldalunkon, hogy elolvasta, megértette és elfogadja Általános Szerződési Feltételeinket.
– Már rég bejelöltem, te idióta – mondom hangosan. Érzem, kezdek ideges lenni. – Igen, bejelöltem, add hozzá és zárd le! – utasítom a chatbotot.
– Köszönöm a vásárlást, kérem, az 1 db lótuszvirág nélküli végösszeget átutalni szíveskedjen.
Végre! Gyorsan bebillentyűzöm a kártyám adatait, nincs időm ellenőrizgetni.
– Köszönjük, a tranzakció sikeresen megtörtént – zárja le a vásárlást a chatbot.
– Na – konstatálom a helyzetet, és elégedetten dőlök hátra elnyűtt fotelomba. Most már csak várni kell. Tudom, nem sokat, mert a lótuszvirág, mivel romlandó, a megrendeléstől számítva egy-két órán belül házhoz szállítják. Addig pihenek, hiszen nincs sok időm hátra. Szeretném, hogy ez a vacsora nagyon finomra sikerüljön, hiszen vendégem is lesz.
Kopogásra ébredek.
Három kopogás, csend, majd megint három kopogás, ismét csend. Izmaim megfeszülnek, és lassan elindulok az ajtó felé, de még várok. És igen, meghallom újra a három kopogást.
– Meghozták! – egyik kezem a kilincsen, a másikkal a zsebemből próbálom kikanalazni az összegyűrődött papírpénz-köteget. Sietni kell, nem állhat az ajtóban sokáig a szállító, erre már régen felhívták a figyelmemet.
Lenyomom a kilincset, résnyire kinyitom az ajtót, éppen csak annyira, hogy beférjen a csomag, és ki tudjam adni a pénzt. Az embert nem látom.
– Köszönöm – mondom automatikusan.
– Nincs mit – mondja az árny, és már ott sincs.
Fogom a csomagot, és lassan elindulok a konyha felé. Minden pénzemet erre költöttem, de nem bánom, hiszen Sárikának is meg kell ismernie ezt az ízt. Ő még soha nem evett ilyet.
Ránézek az órámra. Atyaisten, négy óra van, mindjárt jön Sára vacsorázni.
Azért elsietni nem akarom a főzést, ki akarom élvezni az ételkészítés örömét. Előveszem a hozzávalókat: hagyma, paprika, paradicsom, és persze az elmaradhatatlan uborka. Sára imádja.
Még jó, hogy a konyhaasztal az ablak előtt van, nem kell a drága villanyt használnom.
Az uborkával kezdek, élvezettel hallgatom, ahogy a kés minden vágásnál kifröccsenti az uborka levét a szeletekből. A hagymával sietek, nem szeretem, ha a szaga csípi a szemem.
Utoljára nyúlok a csomaghoz. Lassan kibontom, még hideg. Már nekem is furcsa a tapintása és a szaga is. Érzem, elbizonytalanodom. Állok fölötte, és kibámulok az ablakon. Varjak keringenek egy diófa körül, veszekszenek egy-egy ép dió megszerzésén. Nem gondolok semmire, csak nézem őket.
Csöngettek? Jézusom, igen, Sára az, na meg Bobek. Mert ugat, soha nem tud csendben maradni.
Gyorsan betolom a tepsit a sütőbe, és sietek ajtót nyitni.
Ahogy kinyílik az ajtó, Bobek beront mindenkit félretolva. Sára persze vigyorog, szerinte Bobek egy igen jól nevelt kutya. Ezt én már többször is kétségbe vontam, de ellenvetésem mindig elment Sára füle mellett.
– Na, kész a kaja? Már nagyon éhes vagyok – Sára már csak ilyen, nem tudok haragudni rá.
– Még nincs, de nemsokára. Különlegességet készítek, úgyhogy légy szíves, fogd vissza magad egy kicsit.
– Jól van, na. Csak kérdeztem – finomítja a helyzetet. – Egyébként mikor lesz kész kb.?
– Fél óra. Kibírod?
– Persze, addig kártyázzunk, oké?
Belemegyek a dologba, pedig jól tudom, hogy Sárával nem jó játszani. Képtelen veszíteni, én meg nem szeretek direkt kikapni. De valamit valamiért. Vagy játszom vele, vagy fél órán keresztül zaklat, hogy mikor ehet már.
Ilyenkor Bobek befekszik a kedvenc fotelembe, összegömbölyödik, és jókat horkol. De most nem. Nyugtalan, állandóan a konyha felé osonkodik. Aha, az illat. Most érzem csak igazán, hogy micsoda illatok töltik be a lakást.
– Mi ez a szag? – szimatol a levegőbe Sára is.
– A vacsora illata – felelem.
– Furcsa. Mit főztél? Ilyen szagot én még nem éreztem.
– Kellemetlennek vagy büdösnek találod? – próbálom kifaggatni.
– Nem, csak furcsa.
– Gyere, vegyük ki a sütőből, és kóstoljuk meg! – invitálom a gyereket.
Mindhárman benyomulunk a konyhába, persze ez megint Bobek érdeme. Elférnénk egymás után is. Kiveszem a tepsit. Sára érdeklődve nézi a benne lévőt, Bobek farka mint a propeller, úgy jár. Naná, hogy ugat is.
– Mi ez? – kérdezi Sára.
– Hús, sült hús – válaszolom halkan.
Hosszú csend támad. Hallgatásba merülünk mindannyian. Majd nagy sokára Sára megszólal:
– A húsevés tilos!
Megfordul, és kirohan a lakásból.
Bobek marad.
– Megesszük? – kérdezem tőle.
