Tengerre magyar 2. - Az első akadály
Popeye és Pista lassan komótosan evezett a világhír felé a holtág csendes vizén. Békakoncert hallatszott a partot szegélyező nádas felől. A nap már lenyugodott, ezért korlátozott helyismeretük miatt kissé bizonytalanok voltak, merre is tartanak. Annak ellenére, hogy itt nőttek fel, korlátozott volt a tudásuk a víz természetét illetően, bár ezt egyikük sem ismerte volna be. Erős óra evezés után tákolmányuk, amit nagyképűen hajónak neveztek, egyszer csak partot ért, annak ellenére, hogy mindig előre és a parttal párhuzamosan eveztek.
– Ez meg mi a bánat – horkant fel Pista, miközben hunyorogva próbálta meg kitalálni, mi is történhetett.
– Semmi gáz, Pesta. Ez csak egy természetes akadály, amit könnyedén le fogunk győzni – válaszolta a kapitány kevés meggyőződéssel a hangjában.
Körbehordozták a tekintetüket, és csodálkoztak rajta, hogy csak egy irányban véltek felfedezni vízterületet. Az pedig csak a hátuk mögött volt. Jobbra, balra és előre is csak partot láttak.
– Itt fogunk éjszakázni és majd reggel kitaláljuk, mit tehetünk – mondta bölcsen Popeye.
Pista szorgosan bólogatva adott igazat a kapitánynak, és nem is sokára már a fedélzeten álló sátorban hortyogtak. Az éjszaka csendjét csak egy esetben zavarta meg egy kis motoszkálás, aminek folyományaképpen egy újabb üveg pálinka cserélt helyet bizonyos gyomrokban. A hajóéban immár csak egy maradt.
Deres Pista nem volt mindig ilyen félnótás. Valaha még tanító is volt a községi iskolában, igaz, erre senki sem emlékszik. Egy külön történetet is megérne a nevezetes ruhanemű története, amit visel, de erre most nem térnék ki. Elég annyi, hogy egy kártyacsatát elveszítve a kocsmában, anyaszült meztelenül kódorgott a falu határában, mikor a hálóinget találta. Azóta is büszkén viseli, mint a szerencse zálogát.
Már hajnalban felébredt a két világutazó, és egy bőséges reggelivel, ami szalonnából és kétszersültből állt, úgy vélték, ideje megvizsgálni a különös esetet, miszerint vége lett a víznek. Popeye utasította elsőtisztjét, hogy hozza fel a demizson vizet a hajófenékből a szalonnát leöblítendő. Pista bánatosan nézett a dézsában árválkodó utolsó üveg pálinkára és takarékos ember lévén csak a felét itta meg. A demizsonnal a kezében a kapitányhoz lépett:
– Én nem vagyok szomjas, a reggeli harmat felfrissített, de ön csak igyék.
A kapitány furcsán nézett Pistára, de nem kérdezve semmit leöblítette a reggelijét, majd egy lendületes karjelzéssel utasította az elsőtisztjét, hogy kövesse. A partra kikapaszkodva egy sűrű cserjésen keresztülverekedve magukat egy szépen kaszált kis rétre értek, aminek a túlfelén egy alacsony töltés, úgynevezett nyúlgát emelkedett. Ezt megmászva a túloldalon néma víztükröt találtak, ami csendesen folydogált ismeretlen célja felé.
– Na Pesta, erre kell menni. Csak ez a kis kupac sóder és föld van az utunkban. Menjünk és húzzuk át ide a hajót és már folytathatjuk is az utunkat.
Sokat nem is gondolkodtak, hanem visszatértek a hajójukhoz és a két oldalát megragadva megpróbálták a vízből kirángatni. Hát ez nem sikerült. Túl nehéz volt kettejük erejéhez.
– Hogy a sellő egye meg – káromkodott a kapitány –, ide segítség kell. Gyere, Pesta, keressünk valakit, aki segít áthúzni a hajónkat a töltésen.
Átverekedve magukat néhány bokron egy szántóföld szélén találták magukat, de egy árva ember sem volt a környéken, akitől segítséget kérhettek volna. Nem messzire egy kis fakunyhót vettek észre, egy gondozatlan és bekerítetlen konyhakert közepén. Mivel nem volt más ötletük, így arrafelé vették az irányt. A kunyhó ajtaja nem volt bezárva, így beléptek rajta.
– Megvan a megoldás! – kiáltott fel a kapitány meglátva a sarokban rozsdásodó kerti szerszámokat. – Na ezt fogd te! – nyomott Pista kezébe egy csákányt, ő pedig megragadott egy ásólapátot.
– Kapitány úr! Ez a megoldás? – kérdezte az elsőtiszt.
– Igen, Pesta. Csatornát ásunk és áthajózunk. Ilyen egyszerű.
Pista nem volt meggyőződve róla, hogy egyszerű lesz, hiszen dolgozni nem igazán szeretett, de hivatástudatából kifolyólag követte a kapitányát.
Visszatérve a nyúlgáthoz szorgalmasan csákányozni és ásni kezdték azt, egészen addig, ameddig kerékpárján Kopasz Jenő gátőr meg nem érkezett és finoman kérdőre nem vonta őket:
– Mi a büdös anyátokat csináltok itt, ti gazemberek? – kérdezte jókora husángját a feje fölé emelve.
– Ásunk, kérem szépen – válaszolta Pista.
– Majd adok én nektek ásni, ti nyomorultak – mondta a gátőr és fenyegetően közelített feléjük.
– Álljon meg, jóember – kiáltott rá Popeye –, nehogy erőszakhoz folyamodjon! Ez az ember itt mellettem beteg – mutatott Pistára.
– Beteg? És mi a baja, agybaj? – kérdezett vissza Kopasz Jenő, a türelméről nem éppen híres gátőr.
– Nem, kérem szépen, hanem dizentériás.
– Az meg miféle agybaj? – kérdezte a gátőr.
– Nem az agyat támadja. Egy erős vírusos hasmenés.
Popeye még emlékezett egy kalózos filmre, ahol a hajósoknál ez rendszeres betegség volt a trópusokon. Igaz, ez nem trópusi égöv, de a gátőr talán ezt nem tudja.
– Szóval fosik. Akkor mért nem azt mondja, nem kell nekem idegen nyelven ugatni.
– Kérem szépen, a fosás nem jó szó, hiszen azt is jelenthetné, hogy fél. Pedig ő egy nagyon bátor ember.
Úgy tűnt, ez a párbeszéd kicsit meglágyította a gátőr szívét, hiszen nem verte agyon őket, de a gödröt, amit ástak, vissza kellett temetniük.
Miután a gátőr eltávozott összeroskadva ültek le a fűre maguk elé bámulva, míg csak Pista szeme fel nem csillant:
– Van megoldás. Tudom, mit tehetnénk...
