A szél hangja
Virágokról álmodott a kis Emily. Egy temetőkertben volt, és mindenfelől mezei virágok vették körül, amelyek a föld alól bújtak elő.
Amikor önmagára pillantott, csak akkor tűnt fel neki, hogy egy meseszép, hófehér menyasszonyi ruha van rajta, amelyet kézzel varrt csipkék díszítettek. Nem győzte csodálni a ruha szépségét, amely tökéletesen illeszkedett gyermeki alakjához.
Miután ámulatából felocsúdva felemelte a tekintetét, már emberek kisebb csoportja vette körül: elegáns ruhákban álltak, virágcsokorral a kezükben — mintha csak egy esküvő lett volna, csupán vőlegény nélkül.
Aztán a tömegből kivált az édesapja. Odalépett hozzá mosollyal az ajkán, majd homlokon csókolta. Nem szólt hozzá, csak állt ott, és őt figyelte büszkeségtől csillogó szemmel. Hosszú évek teltek el azóta, hogy meghalt, és emléke az utóbbi időben már kezdett a feledésbe merülni, de most olyan tisztán látta maga előtt minden vonását — a legapróbb ráncoktól a szeme kékjéig —, mintha csak valóság lett volna.
Szívmelengető érzés volt újra látni az apukáját, még ha mindez csak álom is volt.
A jelenlévők egyszer csak a lábai elé dobták a csokrokat, majd lelkendezve ünnepelni kezdték őt. A kis Emily mélyen megilletődött a gesztus láttán. Hirtelen úgy érezte magát, mint egy mesebeli hercegnő, akit alattvalói körülrajonganak. Abban a pillanatban boldogabb volt, mint valaha.
Az öröm azonban nem tartott sokáig, mert az álom egyszer csak szertefoszlott, és felébredt.
Amikor kinyíltak a szemei, könnyei hullani kezdtek. Most, hogy újra láthatta édesapját, ismét a felszínre tört a hiánya. Amikor elment, mély űrt hagyott maga után. De ahogy teltek a percek, lassan helyreállt a lelki békéje.
Az álom részletei azonban tovább motoszkáltak benne: a sok ember, ő pedig menyasszonyként állt közöttük. Ennek szürrealitása felkavaró volt számára, mert tudta, ahhoz, hogy menyasszony lehessen, még hosszú éveknek kell eltelniük — hiszen mindössze tizenkét éves volt. Volt ebben valami baljóslatú, amit még nem értett, de érzett.
A szobában még sötét volt, de kintről már derengeni látszott a hajnal sápadt fénye, és ahogy kezdett világosodni, az árnyékok lassan elmozdultak a falakon. Úgy tűnt, a házban még senki sem volt ébren. Nem hallotta, hogy Marta, a szolgáló tesz-vesz a szobákban. Minden csendes volt. Csupán a földszinti falióra magányos kattogása hallatszott.
Az istálló felől sem szűrődtek ki hangok: sem a vizesvödrök csörgése, sem a tehenek bőgése, ami arra utalt volna, hogy David eteti az állatokat. Csend honolt a ház körül is, leszámítva a pusztán fújó szelet.
Egy darabig még a hátán feküdt, és hallgatta, ahogy a szél süvít az ágya feletti ablakkeret repedésein át, amitől néha meglebbentek a függönyök. Szerette a szél hangját; az megnyugtatta.
Aznap úgy döntött, hogy ismét kimegy a lápra. Nap magasan állt az égbolton, és kellemes volt érezni a bőrén a kényeztető melegét. Mikor kiért a szélfútta síkságra, már érezte a szélben a friss föld szagát. Kissé kimerült, mikor felért egy magas dombra. A szíve hevesen kalapált, de ahogy lecsillapodott, a tekintete bejárta a távoli vidéket: a távoli dombokat, amelyek hosszan elnyúltak előtte, mintha soha nem akarnának véget érni. A szél végigsöpört a sárgás fűcsomókon, amelyek között lilán virágzott a hanga, makacsul kapaszkodva a sovány földbe. Az ösvény keskeny csíkja eltűnt a dombhajlat mögött, a távolban pedig alacsony kőfalak és egy elhagyott épület sötét tömbje rajzolódott ki az ég alatt. Itt minden nyitott volt és csupasz, mégis eleven — mintha a táj maga is lélegezne.
Itt ismét szabadnak érezte magát.
Később lefeküdt a puha fűbe, lehunyta a szemét, és hallgatta a természetet. A szél, a madarak és a hanga zörgése lassan elcsendesítette, mintha egy régi, ismerős hang kísérné örök álomba.
