Élni és létezni

Külvilág / Közélet (1627 katt) Norton
  2012.01.15.

Most azt próbálom megtanítani neked, hogy hogyan érheted el az úgynevezett „jelenlét” állapotát. Ez az állapot azt jelenti, hogy teljes mértékben átéled a jelen pillanatát, úgy hogy közben a pszichológiai idő, (vagyis a múlt és a jövő fiktív víziója) nem háborgat. Ez az állapot egy gondolatnélküliséget jelent, egy belső csöndet, amikor az elme kikapcsol, és nem futja a szokásos köreit.

Osho szerint a meditáció semmiképp sem koncentráció, mivel a koncentráció az elme működéséből adódik, (az elme ilyenkor beszűkíti a figyelmét valamire), a valódi meditáció pedig egy „elme nélküli, gondolatoktól mentes” állapotot jelent.

Én ezzel nem értek teljesen egyet, mivel az „elme nélküliség” pontatlan megfogalmazás, ami félrevihet. Hiszen elméd mindenképpen van, tehát nem tűnik el. Csak az a nem mindegy, hogy te használod őt, vagy ő használ téged.

Ha nem gondolsz semmire, akkor is van elméd. Csak éppen az a része, amely a gondolkodásért felelős, egyszerűen ki van kapcsolva. S miért kell kikapcsolnunk ezt a részt, amikor nincsen rá szükség?

Több válasz is létezik erre. Az egyik az, hogy ez az állapot roppant módon pihentető, mivel megszabadulunk a berögzült gondolatmintáktól, a bosszúságoktól, a feszültségektől, melyek megmérgezik az életet, a másik pedig az, hogy ilyenkor egyre erősebben feltárul számunkra a valódi lényegünk.

Eleinte előfordulhat, hogy unalmasnak találod ezt az érzetet, mert az elme, tekintve hogy egy „fantomlény” sokkal jobban szereti a fikciót a valóságnál. Ingereket keres, amivel táplálhatja magát. Az ő lényege a fikció, a valóság nem a világa. Problémákat teremteni és megoldani, gondolkodni, tervezni, vagy „szórakozni” akar. Élményeket keres. Ezért például unalmat kelthet, ha nem ő irányít. Egy dolgot azonban elárulok neked: a valóságnál nincs csodásabb élmény. Ám ezt nem megérteni kell, hanem átélni! Ha megtanulod érezni a valósságot, átélni a lelked legmélyéből, nem fogsz vágyni alkoholra, videó játékokra, filmekre stb. Vagy ha mégis, hát nem fogsz többé függeni tőlük.

Ha felismered azt, hogy te nem az elméd vagy, akkor észreveszed a hangzavar mögötti csendet, s ráérzel a lelkedre.

A gondolkodás viharfelhőként tolul eléd, s ha a gondolatokkal azonosítod magad, nagy hibát követsz el. Mivel te egy lélek vagy. Elkülönült, s mégis azonos minden létezővel. Maga az élet vagy! A nyugati világban kondicionált elméd számára talán őrültségnek tűnik ez az állítás, s az is meglehet, hogy viszolyogsz tőle. De az csak az elméd! Azt ismételgeti, amit beleprogramoztak, amit megtanult. Évek óta ugyanazokat a köröket futja. Ha lekapcsolnák rólad, akkor is ugyanezt tenné. Kicsit olyan, mint egy gép. Semmi köze a valódi lényegedhez! Furcsának találod? Pedig igaz.

Egyes tudósok már rájöttek arra, hogy az agy egy olyan organizmus, amely teljesen önálló működésre képes. Tehát ha a fizikai testről lekapcsolva, valamilyen módon életben tudnák tartani, akkor is gondolkodna.

A mai világgal az a baj, hogy szinte minden ember azt hiszi, hogy ő a „gondolkodó”, így a valódi lényét, amely sokkal értékesebb, elnyomja és lealacsonyítja.

De hogyan kapcsolhatjuk ki az elménket, ezt az állandóan zakatoló, nyughatatlan ideggócot? A válaszom ez rá: nem kikapcsoljuk, csupán másképp kezdünk viszonyulni hozzá. A meditáció egyszerűen annyit jelent, hogy nem a gondolatokba, vagyis az elmédbe éled bele magad, hanem a létezésbe.

Ha ez nehéznek, vagy érthetetlennek tűnik számodra, akkor tudnod kell, hogy nem a te számodra tűnik nehéznek, vagy érthetetlennek, hanem az elméd számára - mivel védekezik, jogokat követel, irányítani akar. Semmi baj. Meg lehet tanulni függetlenedni tőle, s ez sokkal természetesebb, mint ahogy elsőre tűnhet. Nem valami misztikus dolog ez, mint ahogy az egónk próbálja meg elhitetni velünk. Egészen kis gyermekként például még nem létezik gondolatiság a szavak formájában - ide térünk vissza. Hogyan lehet ezt megtenni? Koncentrációval.

Talán most egy ellentmondást vettél észre. Nem sokkal előbb azt írtam, hogy a meditáció koncentráció nélküliséget, gondolatnélküliséget jelent, most pedig azt, hogy koncentrálni kell hozzá. Nos, igen, ahhoz, hogy elérjük a gondolatnélküliséget, mégis ki kell indulnunk valamiből, nem igaz? Hiszen akinek állandóan jár az agya, az nem fogja tudni csak úgy kikapcsolni, mert én azt mondom neki. Akkor viszont mire kell koncentrálni, vagyis figyelni? Több dologra is, mivel a koncentráció a klasszikus értelemben egy összehúzódást jelent. Egy fókuszálást. Az elméd fókuszál valamire, akár egy nagyító. Így jöhetsz rá dolgokra, így fejtheted meg például a keresztrejtvényt, vagy így olvashatod ezeket a sorokat. Ha viszont jelenlétet viszel a most átélt pillanatba, akkor energiát vonsz el az elmédtől. A jelenlét sokkal inkább érzés, mintsem gondolat. A gondolat a háttérbe szorul, s megmarad az érzet.

Hogy a gondolatiságot megszüntessük, nem fókuszálni kell, hanem szétszórni az energiát. Ha ezt megszokjuk, egy idő után eltűnik az úgynevezett koncentráció és megmarad a jelenlét. Így válik az összpontosítás összpontosítás nélküli állapottá. Ezért kell egyszerre több mindenre figyelni. S hogy mire is?

Először is az úgynevezett belső testedre - a tested belsejére. Próbáld meg egy teljes egészként átélni! Tudnod kell, hogy a fizikai tested - csakúgy, mint az elméd -, nem a valódi lényed. Éld át a tested belsejét! Figyelj befelé, ám ha lehet, ne vizualizálj, csak érezz! Előfordulhat, hogy lelki fájdalmat tapasztalsz, elfojtott indulatokat. Ezeknek ne állj ellen, mert segítenek, mint valami iránytűk, de ne fogalmazd meg őket! Persze ha képek jelennének meg előtted a belső testedről, az se baj, de nem a látvány a lényeg, hanem az érzés. Érezd a testedet belülről! Ha eleinte nem nagyon sikerül, az se baj. Ha sokat gyakorlod, akár hétköznapi helyzetekben is, akkor egyre jobban ráérzel. Eckhart Tolle szerint a figyelmünk egy részét állandóan a belső testünkre kell irányítanunk.

A másik, amire figyelned kell, a külvilág ingerei. Figyelmednek elsődlegesen a csendre, másodlagosan az abból felbukkanó zajokra kell irányulnia - így a zajok nem zavarnak majd a „koncentrációban”, hanem a segítségedre lesznek. Halld meg a madárcsicsergést, az autózúgást, az óraketyegést és minden olyan zajt, ami a környezetedből árad! Halld meg, de ne fűzz hozzájuk „kommentárokat”! Csak hallgasd! Ez segít abban, hogy a gondolatok eltűnjenek.

Minél több külső ingerre figyelsz, miközben érzed a belső testedet, annál jobban elvonod a lelki energiát az elméd gondolkodó részétől, ami állandóan ítélkezni, véleményt nyilvánítani, „cédulázni” akar. S mindeközben érezned kell a jelent is. Hogyan? Egyszerűen tudd, hogy csak a „most” van! Csak a jelen létezik! Fogadd el a most realitását! Ez az egyetlen valódi, az egyetlen létező! A múlt és a jövő az elme fikciója. Csak a jelen létezik - ezt az egyszerű tényt nagyon meg kell erősítened magadban.

Egy ilyen meditációhoz nem kell jógapózt felvenned, nem kell elzarándokolnod Tibetbe, egyszerűen csak a létet kell átélned a gondolkodás helyet. Ezt megteheted akár séta közben is. Figyelmed a képekre, a hangokra, a jelen pillanatára irányul ahelyett, hogy az elmédben felbukkanó hangokra összpontosítanál és azonosulnál velük. Új helyszíneken ez talán jobban megy, mert rengeteg a friss inger. Ha mégis felbukkan néhány gondolat, az se baj. Ne ítélkezz, hogy „elrontottál valamit”! Az ilyesmi az elme játéka. Csak figyeld meg a gondolatokat, majd térj vissza a belső testedhez, a külvilág ingereihez, a jelen pillanatához!

Egy idő után azt fogod észrevenni, hogy élénkebbnek tűnnek a színek, és kiabálni lenne kedved, hogy élek, vagyok, létezem! Ne tedd! Ezt nem kell megfogalmazni. Ezt érezni kell.

Ha átéled magadban azt az egyszerű tényt, hogy csak a jelen az igazi valóság, akkor máris megtetted a legelső lépést. A többi szinte magától megy.

A fent leírtak természetesen nem azt jelentik, hogy mostantól abba kell hagynod a gondolkozást, hanem azt, hogy nem kell azonosulnod vele! Mert nélküle is tudsz létezni. Sőt nélküle tudsz csak igazán létezni!

Ha a tested lenne a lelked, akkor az egód az, amit a tévében látsz. Szórakozhatsz a szereplőn, meghatódhatsz rajta, bosszankodhatsz, vagy kinevetheted, ám egy pillanatra se hidd azt, hogy ő te vagy!

Ha azonosulsz a gondolataiddal, vagyis azt képzeled, hogy te a „gondolkodó” vagy, akkor egót építesz. Ennek számtalan csapdája van, mivel a lelki békédet külső körülményekhez, élethelyzetekhez, összehasonlításokhoz kötöd.

Itt egy garantáltan rossz recept: építsünk egót, hagyjuk, hogy ő irányítson, aztán csak nézzünk körül egy kicsit a nagyvilágban! Most pontosan ez történik. Nem hiszem, hogy túl sok magyarázatra szorul. Szerintem ez tűrhetetlen állapot. Hidd el, ha már nem a gondolatok irányítanak, hanem te irányítod őket, akkor békességre találsz! Az elme ugyanis a harcban létezik igazán! Imád összehasonlítani, ítélkezni, elégedetlenkedni és bírálni. Az ítélkezés maga az elme.

Gyakran azt mondja: Te vagy a szülő. (Ilyen, vagy olyan.) Te vagy a postás. (Ilyen vagy olyan.) Te vagy az író. (Ilyen, vagy olyan.) Te vagy a versenyző. (Ilyen vagy olyan.) Te vagy az utcaseprő. Te vagy a gépészmérnök. Te vagy a tanár. Te vagy a sportoló. S te vagy a kövér. Te vagy a sovány. Te vagy a kukás. Te vagy a munkanélküli. Te vagy a rakodómunkás. Te vagy a hentes. Te vagy a férj. Te vagy a feleség. Te vagy a főnök. Te vagy a beosztott. Te vagy az alkoholista. Te vagy a gazdag. Te vagy a szegény. Te vagy a népszerű. Te vagy a népszerűtlen. Te vagy a szerencsés. Te vagy a szerencsétlen. Te vagy a szeretett. Te vagy a gyűlölt. Te vagy a jó. Te vagy a rossz. Te vagy az úszómester, stb. Ez mind elmemunka!

S valóban mind te lennél? Vagy csak néhány ezek közül? Elárulom: egyik sem te vagy! Ezek csupán élethelyzetek. A létezés nem egy élethelyzet. A lét maga a valóság. A szerepek jönnek, mennek, a lényed viszont örök. Ezt pedig nem megértened kell, mivel az értelem, az elme is mulandó. Ha csak megérted, mintegy rálegyintesz. Vitázhatsz vele, vagy akár még el is fogadhatod, mégsem tulajdonítasz neki túl nagy jelentőséget. És ha igaz, akkor mi van? - kérdezheted. Ám ezt nem felfognod, hanem átélned kell! Így ismered meg a valóságot.



Beszélnem kell még a fájdalomtestről. Ezt a fogalmat Eckhart Tolle egyik könyvében olvastam. A fájdalomtest egy olyan tényező, amely egyrészt megnehezítheti, másrészt megkönnyítheti a jelenlét állapotának, a létezés csodájának az átélését.

Megnehezíti, mivel ha felébred, akkor energiát ad az elmének, ami elvonja a figyelmedet a jelenről és azonosulni kezdesz a gondolatokkal, valamint a fájdalommal. És megkönnyíti, mert ha észreveszed, és megfigyeled a működését, az arra ösztönöz, hogy minél intenzívebben a jelenben maradj, mert ezzel egy idő után transzmutálod, vagyis átalakítod a fájdalmadat életerővé. Ez kicsit olyan, mint egy gyakorlati metafizika.

Mi is az a fájdalomtest?

A fájdalomtest egész egyszerűen fájdalomból áll, és a megvilágosodás állapotát elérő keveseken kívül mindenkinek van. Létezik kollektív, női, férfi és egyéni fájdalomtest is, ám ebbe most nem akarok bővebben belemenni, mert ha fel akarjuk venni vele a harcot, akkor a módszer mindegyiknél ugyanaz.

Nem az a lényeges, hogy mi módon alakult ki, vagy hányféle van, hanem az, hogy létezik! Ha nem gondolsz semmire, az elméd akkor is létezik. Ha nem látod a szívedet, az akkor is dobog. Ha nem érzel fájdalmat, a fájdalomtest akkor is van! Csak éppen inaktív az állapota. Tudnod kell róla!

A gyakorlathoz szerintem ennyi éppen elég, ám ha valakit elméletben is érdekel ez a téma, az olvassa el Eckhart Tolle „A világ csak belülről változhat meg” című művét. A fájdalomtesttel viszont sokkal fontosabb szerintem tapasztalati szinten foglalkozni. Hogy miért? Megpróbálom kifejteni.

Az ego általában a jövőre, a múltra, vagy egyéb fikcióra fókuszál. Mérgelődik, terveket sző, a pillanat boldogságát a jövőre vetíti ki, ami megmérgezi a jelenlét, a most, az igazi valóság csodáját.

A tervezéssel, célokkal önmagában semmi baj nincs. Ám ha azonosulsz az egóval, akkor a jelen pillanatát nem tudod kellőképpen átélni, tehát nem fogadod el a valóságot! (Valójában tervezni is csak a jelenben tudsz.)

A „jelenlét állapota” viszont legyőzi az egót, ami nem más, mint egy elme által megteremtett rögeszme. De mi van akkor, ha a jelen pillanata fájdalommal telített? A fájdalmat természetesen nem szeretjük, tehát ösztönösen menekülünk előle. Na, ilyenkor tudja az ego könnyebben átvenni felettünk az irányítást!

A lelki fájdalomérzetet előhozhatja fizikai fájdalom, vagy akár egy kedvezőtlen körülmény, esetleg gondolat is. A fájdalom beszivárog az elménkbe, ami energiával telítődik, és fokozott erővel képes ránk támadni. Haragot, félelmet, levertséget, depressziót érezhetünk. A lényeg az, hogy utálni kezdjük a jelent, így a tudatosságunk intenzíven csökken, hisz az elme veszi át az irányítást felettünk.

Ilyenkor aztán gyűlölködünk, szitkozódunk, vagy akár a tettlegességig is merészkedünk, tehát lázadunk. Az ego szinte tombol. Olyan ember, aki angyaliként viselkedett addig, hirtelen ördögivé változik, mintha nem is ő lenne az. (Valójában tényleg nem ő az.) Akár magunkon is észrevehetjük néha ezt a jelenséget.

Hogyan kell küzdeni ellene? Nem kell küzdeni! A küzdelem az elme fegyvere. Ha küzdesz, azzal őt táplálod. Ha elfojtasz, akkor is. Az elfojtás is egy küzdelem. Küzdelem valaminek a létezése ellen - küzdelem a jelen valósága ellen. Az elme imád küzdeni. Ítéleteket mond, támad és védekezik. Az ő szemszögéből lényegtelen, hogy kiért küzd, vagy ki ellen, csak küzdjön! Küzd veled, küzd másokkal, küzd önmagával. Ne menj bele a játékába!

Mindez szépen hangzik, ám ha nem szabad küzdeni, akkor mit kell vajon csinálni? A válasz igen egyszerű: tudatossá, vagyis megfigyelővé kell válni. Hogyan? Úgy, mint máskor, csak intenzívebben! Figyeld meg a belső testedet és a környezetedet! Próbáld meg ítélet, vagyis azonosulás nélkül szemlélni az élethelyzetedet! Csak figyeld a helyzetet! Az élethelyzet nem te vagy! És ami a legfontosabb: figyeld meg a fájdalmat! Az sem te vagy!

Ha lehet, gondolatiság nélkül figyelj! Ha mégis van gondolat, (általában ez erősen jellemző), akkor figyeld meg a „fecsegőt”! Ki beszél benned, mi beszél benned? Ítélkezik? Védekezik? Támad? Magyarázkodik? Lehet. Nem számít. Ne akard kielemezni, csak figyeld! Szakadj le róla!

Ha sikerül elvágnod az érzést a gondolatiságtól, az egy lenyűgöző eredmény. Aztán csak figyeld az érzést, akár egy veszekedés után is, ha már némileg lecsillapodtak a kedélyek, és tudatosabbá tudsz válni! Ne ítélkezz magad, vagy a másik felett, csak figyeld meg a fájdalmat, és maradj intenzíven a jelenben! Figyeld a fájdalmat és fogadd el, hogy van! Ha lázadsz a létező ellen, akkor már az elméd a „főnök”. S ne ítélkezz, ne analizálj! Az már az elme! Figyeld a fájdalmat és fogadd el, mert létezik!

Ha elfogadsz valamit, az mindjárt nem olyan szörnyű. Az elfogadás bölcsesség. Az elfogadás nyugalom. Ha tényleg elfogadod, azzal el is tünteted. Ezt hívják transzmutációnak.

Természetesen ez nem fog mindig sikerülni. Semmi baj! Ha gyakorlod a megfigyelés, a jelen állapotának átélését, mindenképp az lesz a vége, hogy átalakítod a fájdalmaidat. Visszaalakítod őket életerővé. A fájdalom nem más, mint csapdába esett életenergia. A részed, de nem a lényed. Az elme által kudarcnak ítélt helyzetek pedig valójában az élet természetes velejárói.

A fenti technika ismertetése természetesen nem azt jelenti, hogy tudatosan kell keresned a fájdalmakat, mert akkor ugyebár újfent csak az elméd fog irányítani; lázadni kezd a jelen nyugalma ellen és a harcot keresi. A harc az ő fegyvere, őt erősíti.

Olvastam egy módszerről, amit dianetikának hívnak. Egy alapvetően elhibázott dolognak tartom, amiből ráadásul egyfajta vallást csináltak. Nem célom agitálni semmi mellett, vagy ellen, egyszerűen a véleményemet írom le, amihez talán jogom van, aztán az olvasó eldönti, hogy egyetért-e vele, vagy sem. (Ettől még tisztelhetem mások hitét.)

A (szerintem hibás) módszer a következő:

Egyfajta regressziós technikával az alanynak vissza kell térnie a múltjának a fájdalmas emlékeihez, és újra kell élnie azokat többször is, egészen addig, amíg „el nem fogy” a fájdalom, s az illető elméje meg nem „tisztul”. A fájdalom forrásának pedig nevet is adtak. Úgy hívják, hogy reaktív elme.

Több fenntartásom is van ezzel a módszerrel kapcsolatban. Az egyik az, hogy ha hatalmat tulajdonítunk valaminek, akkor annak hatalma is lesz felettünk. Tehát ha elképzelsz egy „veszélyes” reaktív elmét, akkor az ellen máris küzdened kell, vagyis az elme által teremtett játékába mész bele. Az elméd akarja legyőzni az elmédet. Ráadásul direkt módon keresed a fájdalmakat, tehát generálod őket. Vége hossza nincs a fájdalmas emlékeknek, ami szintén az elméd hatalmát növeli feletted. Így újra és újra aktiválnod kell a fájdalomtestedet, amivel táplálod is persze.

A fájdalomtest olyan, mint a tűz. Táplálékra van szüksége, máskülönben kialszik. A kellemetlen emlékek újraélésével táplálod a tüzet. Ha aktiválódott a fájdalomtest, érezheted a boldogtalanságot, átélheted az „áldozati egódat”, elmondhatod, milyen rossz volt hozzád a sors, sajnálhatod magad, sírhatsz, aztán ha jóllakattad a fájdalomtestedet, az visszahúzódik, egészen a következő alkalomig.

Az elméd fogja használni a fájdalomtestedet, a fájdalomtest pedig téged. Ez természetesen nem a végső megtisztulásig fog tartani, mert ha úgy érzed, már nem fáj, akkor az egód megint fog találni egy másik (fiktív, vagy valódi) múltbéli emlékanyagot, amin keresztül aktiválhatod a fájdalomtestet. Ezzel pedig erősíted, mert azonosulsz vele, s hagyod, hogy az elméd az orrodnál fogva vezessen. Ha azonosulsz valamivel, erőt adsz neki. Újra és újra. Szerintem ez őrültség.

Azt kell nagyon megérteni, hogy ilyenkor nem te használod az elmédet, hanem ő használ fel téged! Ne keresd a fájdalmat, ne keresd a harcot, mert akkor azonosulsz az egóddal és a rabszolgája leszel! Válni akarsz valamivé, valakivé, „megtisztult akarsz lenni”, összehasonlítasz, ítélkezel magad és mások felett, identitást akarsz építeni, tehát elmemintákat követsz ahelyett, hogy egyszerűen átélnéd a létezés csodáját és önmagad lennél.

Az elme harcot akar, nem nyugalmat, mert akkor irányít, akkor ural. Ellenséget csinál saját magadból, ellenséget csinál másokból, ellenséget csinál belőled, így a múlt emlékei és az elképzelt jövő fikciójában fog telni az egész életed, s ettől akár be is csavarodhatsz.

Amikor fájdalomkeltéssel akarják megszüntetni a fájdalmat, azt hívják dianetikának, s amikor az ego elemezgeti az egót, azt hívják pszichoanalízisnek. A fájdalom nem múlik el, ha te magad gerjeszted! Ugyanígy az ego sem tud felülkerekedni az egón.

Valahol azt olvastam, hogy a gépek sosem kelhetnek életre - az ilyen dolgok csak a fantasztikus filmek birodalmába tartoznak, mivel a gép csak azt „tudja”, amit beleprogramoztak, tehát nem ébredhet az öntudatára. Ez elvileg igaz is. De sajnos az élet rácáfolt már erre, mert a gépezet mégis átvette az irányítást. Úgy hívják, hogy elme, ami úgy tűnik, mintha élne. Hogy miért? Mert beleéled magad! A lényed azonosul vele, így életre kelti az élettelent. Aztán ez az élettelen irányítani kezd téged a fájdalom, a félelem, vagy akár a logika által. S az úgynevezett „racionalizmus” álcáját felöltve irracionális tettekre sarkal. Nézz csak szét egy kicsit a nagyvilágban! Gyorsvonati sebességgel pusztítjuk magunkat. Ez nem ítélkezés, hanem tény. Kezded már megérteni, hogy miért fontos tudatossá válni, az egoizmus gépies ösztönállapota helyett? Miért kell felismerned a lelkedet?

A megoldás a jelenlét. Mindig a jelenlét! Most is. Ahogy olvasol, érezd a belső testedet, halld a hangokat, tudd, hogy a most a valóság! Nem a jövő, nem a múlt, nem a pszichológiai idő. Még csak nem is az, amit elképzelsz. Nem a fikció. Csak az itt és most! A létezés csodája az igazság. A te csodád! Ez a kulcs. Nem pedig az önkínzás.

Ha látnál egy kutyát, amely a saját farkát kergeti, megtehetnéd azt, hogy megállítod, amivel elérhetsz egy átmeneti eredményt, ám a kutya, ha legközelebb meglátná a farkát, ismét kergetni kezdené. A legjobb az, ha elmondod a kutyának - feltéve, ha megérti -; hogy ne kergesse a saját farkát, mert úgysem éri utol.

Hasonlóan működik ez az elmével is. Gyakori jelenség a visszatérő gondolatminta, amely az emberek fejében újra és újra lejátszódik, ők pedig újra és újra azonosulnak vele. Ez lehet akár egy aggodalom, vagy akár egy régebben elszenvedett sérelem is. Az aggodalom általában a jövőre vonatkozik, a sérelem pedig a múltra.

Mindkét idődimenzió fiktív, tehát nem létezik! Ilyenkor az ego lép működésbe, ami megakadályozza a jelen pillanatának mélységesen intenzív átélését. A félelem, a gyűlölet, a reménytelenség negatív fantáziaképeket vált ki, melyek megerősítik a félelmet, a gyűlöletet, a reménytelenséget - ez egy ördögi kör.

Ha a kutya nem fáradna bele a farka kergetésébe, akkor addig gyorsulna, mígnem elérné a fénysebességet. Hasonlóan te is - ha nem fáradsz bele a negatív gondolatminták erősítésébe, akkor szintén elérheted a tűrőképességed legvégső határát.

Ahhoz hogy kiszakadj az ördögi körből, legelőször tudatosítanod kell magadban, hogy Te nem az elméd vagy! Ennek a jelenlét átélésén kívül az is lehet a módja, ha megtanulod „kívülállóként” szemlélni gondolataidat, mintha valaki másé lennének. Gyakorlatilag ez is egy jelenlét, egy megfigyelés. Megfigyeled a gondolataidat. (Közben ne alkoss róluk véleményt, mert akkor az elme újra átveszi az irányítást, és ezúttal önmagával fog harcolni... tehát csak figyelj!) Hallgasd a „fecsegőt” és figyelj a belső testedre! Ha felismered a gyakori mintákat, tudni fogod, amikor újra bekapcsol, s ilyenkor elterelheted a figyelmedet a jelen valóságára, ahelyett, hogy az elméddel azonosulnál. Hiszen te itt és most létezel, nem pedig az elméd által kreált fikcióban! Ez most is igaz! Itt és most!

Egy idő után intenzíven fogod érezni, hogy csupán az elméd „fecseg”. Ha ezt egyszer megéled, utána már tudni fogod, hogyan kerülj vissza ugyanebbe az állapotba, és hidd el, szívesen fogod tenni! Aztán pedig minél többet vagy a „figyelő”, a „jelenlévő” állapotában, annál tovább fog tartani - ez egy isteni kör!

A fent említett gyakorlat némi óraidő után az életmódoddá válhat, s akkor már nem is „gyakorlatról” beszélünk, hanem léttudatosságról.

Összegezve: figyeld meg a hangokat, figyeld meg a képeket, érezd a belső testedet, figyeld meg az érzéseidet, figyeld meg a gondolataidat, ha feleslegesen előfurakodnak; de ne azonosulj semmivel, legyél a jelenben, amennyire csak lehet, és tudd, hogy te az élet vagy!

Nem kell hinned ebben a módszerben! Ez nem a hitről szól. Ezt csinálni kell! Persze csak, ha akarod. Talán jól érzed magad egoistaként, mert éppen jól megy a sorod, és az is lehet, hogy az egód azt mondja, te nem vagy egoista. Ha ez az utad éppen, az se baj. A döntés mindig a tiéd.

A leírt gyakorlatokat természetesen nem muszáj követned, mivel ez csupán egy iránymutatás, hogy kiszakadhass az egoizmus mézesmázos, de ugyanakkor állandó jellegű hiányérzettől szenvedő fájdalmasan beteg világából.

Vége

Előző oldal Norton
Vélemények a műről (eddig 3 db)