Mesék a Lápból - Fleurs du MALájg 2.
Junior a GÁtőr
A FŐKULA bölcsen figyelte meg és adta népe tudtául, hogy a túl sok víz megárt. A jóból is megárt a sok. Abból előbb-utóbb sokk lesz, és akkor majd lesz nemulass. Időt addig is, hogy mulass, mély-láphoz méltó módon, de züllj, lábaidra úgy nehezülj, ahogy diktálom, különben a mindennapok úgy tűnhet rémálomként jelennek majd meg. Fogdmegek meg ilyenek képében. Úgyhogy igen, tudd, megárt a sok víz, épp ezért lecsapolom. Egy faszt, még jobbat tudok, megzabolázom. Mert enyém a láp minden csepp nedvével, túltengő bugybora buggyan borbuggyanó folyó módra, jó kedvére, még hozzá! Meg még hozzá annyit, a GÁtőr szerepét Juniornak szánom, mert szánom bánom, de fivérének már odaígértem a telekszomszéd voltát. Úgy csillogott a szeme, ha te azt tudnád, kedves mély-láp hívem, ezért híven szolgálva a misztert, faragok lúdöccséből GÁtőr minisztert. Tudom, kicsit kilóg a lóláb, lóg a ritmus a levegőben, de a minisztériumban majd megoldják, hidd el. Oda csak bölcs, józan ésszel áldott járhat, ez, hogy így van, tudni jó mély-lápolgárnak. Ápolgatnálak még itt napestig, mert annyira tisztellek, becsüllek, szeretlek, de elfoglalt vagyok, rendeletet írok arról, a GÁton a víz mennyire folydogáljon. Csurranjon? Cseppenjen? Vagy árasszam el az egészet egyszer? Fáraszt a gondolat, hogy eltelít a vegyszer. Van ez a GDP, tudod, picsafüstös álom, bevallom egy idegen érdekét szolgálom. Észrevettem ugyanis, ha kiszárad a fajtám, kenőanyag hiányában fingot ereget rám. S mivel ez sajnos, bevallom, elkerülhetetlen, mert a hatalom magaslata csábít töretlen. S mikor itt vagyok teveled egy szinten, undor csömöre hajt – el innen. Az undor végül kenőanyag módján visszarepít a magasba, talpam addig őrt áll. De ha csak bokámat mozdítom annak érdekében, hogy a fejed lágyát újra és újra betörjem, nekem az végestelen véges fásulásba hajlás, s tudd, az én gerincem mára kihalt névmás. Épp ezért a GÁt állni fog. Ahogy én állok. Peckesen, de szelíden. Dőrén, de puhán. Erősen, de kegyesen. S majd csak csurran cseppen annyi csepp, ami, majd, ha jön a csekk (GDP számla, ostoba!), vagy ha kezdődik az oskola, Gúnárgriha mosolyra nevelő órája, akkor szépen felállsz, mély-lápolgárhoz hűen, s szavalod erősen, szikáran, ahogy kitekintesz az ablakon, amin a FŐKULA, akarom mondani a GÁt úgyis belátna. Szavalod a Hummuszt!
Hummusz
Hordalék zagyvelejének kiöntött büszke üszke
Ganésa, áldd meg a Lápot
Jó kedvvel, hűséggel
Nyújts feléje falevelet
Ha küzd a hőséggel
Vagyon gúnyos terhét
Ne rakd a vállára
Te szemed világa
Ragyogjon számára
Annyiszor borult már
Szaros főd a földre
Abból viráglott a világ
Abszint színű zöldre
Spangesz folyó szittya medre
Vastócsa legendája
Mesekeltető magokból
Valamik csírája
Kelkápuszta mezein
Ért sokakat agybaj
Brekeke – mondták eleink
Annyit tesz – nincs nagy baj
Marhabögöly, Vérszopóc
Egyre megy a jelző
Vízzé ugyan nem válik
Csupán sorsot jegyző
Mink lerónánk kegyeink
Ősi széllel-béllel
Serényen henyéljen!
Rúgnál mink fenéken
Szépséges szavaink
Hallgatád napestig
Dagonyázó testtájakról
Minden nyűg lefeslik
Hányszor zengett ajkain
Nagy Gané-féléknek
KegyetlenKedő vagyok
Nevemet féljétek!
Hányszor támadt eszébe
Kőnig-fattyaknak
Mások kiömlő nedveit
Megtenni zamatnak
Bújt az üldözött
Kit őrületbe hoztál
Colos-torony folyosóin
Kijózanítottál
Abszint zöldnek árnyalatát
Burjáncztod testében
Kakis kézzel lelkesüljön
Jártában estében
Láp állott, most Rőtugar
Parcellák hevernek
Kevély kedélykedők
Heveny hemperegnek
Frissítő sárga eső
Zúdul most nyakukba
Életerő költözik
Fáradt végtagukba
Szánd, Ganésa a Lápot
Hányódó szent lélek
Örök körforgásra
Zanussit szentélynek!
Sugározz Fényesség!
Sugározz Világot!
Üszkös végtagunkból
Büszkeséges Lápot!
Tehát így lett Juniorból GÁtőr. Akarta, nem akarta. De ez lett. Junior pedig nem igazán törte magát, hogy megfejtse az okokat, a miértet. Csak dalolgatott, mulatott, hempergett, úszott, hol a GÁt vizében, hol a boldogságban, és nem adott egy kanyit sem a szorongásra. Azt se tudta ugyanis csóró, hogy mi az. Viszont érdekes illatok környékezték, amibe ha beleszagolt, irtózatos kanosság gyötörte a műszak végéig. Már-már eszébe jutott a szó, szarszag, amikor is letudta dolGÁt. Műszak után beugrott barinőjéhez, Bárányné Farkas Erzsébethez. Bebe, így bebecézte, a csekket meg helyette kegyesen befizette. Biccentve távozott, s azon gondolkozott mi végre áll a GÁt. Végül arra jutott, megadatott neki az abszolút szabadság és szerelem. E kettő kellett csak néki. Belátta megadatott, vágyát szüntelen kielégíti. Büszke is volt, üszkös ugyan, de zsíros. Cuppogott, de nem bánta. Csak rágta, rágta, rágta és rágta. És közben olyan verseket karcolgatott, mely átlendítette az élet azon szakaszain, hol elhagyták a vágyak, helyettük úrrá lett rajta a várakozás. Gúnárgriha mosoly-óráin történt ez általában. A gúnársuhanc Junior meg csak mosolygott fájdalmában. Majd egyszer csak megfeszült lelkiGÁtja, szivárgott, eresztett, léte büszke árja.
Az élet számomra drog
Az édes olykor keserű
Lett légyen akármilyen
Irtó - rossz vagy jó nekem
Minden pillanat mit létezés
Címszava alatt megtapasztalhatok
Nekem ami jár az jár - a jó
Ami nem az nem nekem való
Lett légyen akármilyen
Címkézett vagy szűz vetésnek
Frissen keltetett virága
Jó, rossz, szagos, illatos
Mert röpke ami megadatott
Könnyek mutatnak rá ahogy
Megrezegtetne és buggyanna
De nem hagyom - mert enyém
S mi enyém másnak nem adhatom
Áltató értelem - átható félelem
Fértelem, a szó mire ugranék
Ha hallanám, de nincs a világon
Egy, ki mondaná, belőlem fogan
Engem terhel, el nem enged
Mert ragaszkodik hozzám -
Bárcsak volna aki kimondaná
S hogy nincs - ez van
Nincs ilyen - hiedelem
Lételemem nem terhelhetem
Terheli helyettem a világ
A rossz, a jó, a néha léha
Alávaló, tocsogó gond
Korholhatom napestig
De néma vádakat lát
S nem érzékeli lelkem
Alkuvó haragját
Kár, nyugodnék bele már
Már-már meggyőződve hajlok rá...
De nem, amíg áll a GÁt – a gond
A Kankórházban – amit a FŐKULA volt oly' nagyvonalú és kialkudott Ganésától némi GDP-részvény fejében – csak azokat látták el, akikkel lehetett tökölni. Töketlenek az intézményt nem látogathatták. Okozói voltak ugyanis annak, amiért a tökösök odakerültek. Szívizom-ficam. Tök gáz – állapította meg az enkefaloGrÁf girbegurba vonalait szemlélve Doktor Agyturkász-Furkász Filiász Professzor Úr. A kankó legalább a múlté – sóhajtott fel, és elégedetten nyugtázta, hogy túlélte az aznapot. Még beugrott a Fostára befizetni a csekket, és elindult haza. Fárasztóan teltek napjai. Írni kedve nemigen akadt már. Azokban az időkben, amikor mégse tudott úrrá lenni késztetésén, és tollat ragadott – interlúd tollat – akkor olyan dolgokról szeretett írni, amik a tompaságot felélénkítették. És akadt ilyen dögivel. Többnyire az ablakon kinézve, a széken előre-hátra hintázva ragadta el az ihlet – miközben a következő betege odakint várt, émelyítő kínok közt –, fogta a tollat és egy üres beteglapot és kitöltötte, vagyis hát leírta saját baját. Azzal kapcsolatban persze csak később került tisztába, hogy saját baját rágcsálja minduntalan, még akkor is, amikor a másikét csócsálta, ez a szolgálat fejében kapott GDP-kedvezmény csupán arra volt elég, hogy puffadása lankadt kissé – de legalább telt az idő. Nézte, egyre nézte a GÁtat, a cseppeket, ahogy aláhullanak, a mögötte elterülő, elzárt víztömeget. És akkor arra gondolt, vajon lesz-e legalább egy olyan elvetemült, vagy épp józan eszű, amelyiknek lesz mersze, hogy egyszer felrobbantsa. Leírta, átolvasta, összetépte, kidobta – Következő!
Csigusz Kukisz, a csupasz
Házában bujdokolt, ha tehette. Amint kitette ugyanis a... ragacsos kis állábait a küszöbön túlra, úrrá lett rajta egy váratlan felismerés, hogy túl messzire ment. Az állábakból hírmondó sem maradt, maga számolta fel a FŐKULÁra oly nagy veszélyt jelentő végtagokat, visszaroskadt karosszékébe, hadd nyugtassa az ingamozgás, közben kezébe vette kedvenc olvasmányát, ami egy bizonyos Zebracsiga tanításait foglalta egybe. Túlnani nevén úgy nevezte magát Szikuk Szugics. „Az ukszugics próféciája” fejezetet szerette a legjobban. Azzal megerősítette hitét abban, hogy okkal történik minden. Gondosan eldugta azonban, amikor azt érezte, az ablakon át valaki figyel. Úgy tett, mint aki nem sántikál rosszban, se jóban, de rosszban aztán tényleg nem, és akkor mégis egy napon kopogtattak az ajtaján. – Kilakoltatás! – nyitottak be a fogdmegek, és vitték a könyveket mind, mert Csigusz Kukisznak a könyvek voltak a legfontosabbak, és azt remélte, ha testnyílásaiba helyezi őket, majd rejtve maradnak. Kizsigerelték azonban, testéből a könyveket, feje fölül a házat vitték. Valahol a Pocsolya peremén heverve száradt ki, röppent arra egy éhes madárka, falta fel, de tette azt legalább szalonkaképes formába öltve. Csigusz Kukiszban még ekkor is ott volt legféltettebb kincse, a könyv, kedvenc fejezeténél, Junior röplapjával megjelölve „Az ukszugics próféciájánál”, melyben Szikuk Szugics arról értekezett, miért elpusztíthatatlan nemzet a csigáké. Testébe fogadva ugyanis a teremtő gondolatokat, azokat továbbörökíttetheti még akkor is, ha már lelkét kilehelte. Mintha csak a gondolat teremtő ereje tette volna, a szalonka megrázta kis szárnyát, kitolta valagát, amiből spriccolva indult útnak a tudás, melyet Csigusz Kukisz haláláig őrzött. Egészen barna volt és egészen sok tettvágy buzogott benne. A fa törzsén csurogva egészen olyan alakot öltött, mintha Malájról készült volna freskó, amint boldoggá avatják. Avagy szentté. Netán szimplán szarzatossá. Csigusz Kukisz pedig annak a biztos tudtában halt meg, hogy az ő nevét, ha le is jegyzi valaki, ha nem, az a bizonyos tudás, amit őrzött, majd neki köszönhetően tör utat, hogy komfortzónákat repesszen, GÁtakat törjön, szíveket árasszon el.
A Cornetto család feje nem evett húst. Vígan el volt édesítőszereken. Egyszer a fejébe vette, elküldi teszetosza unokatestvérét Noggert a Pocsolyába. Nagy ott a felfordulás mostanság, és tudnak ott egy suhancról, Juniorról, a libáról, aki alkalmas lenne a ribillió kirobbantására. Minden precízen, pontosan el lett tervezve. A GÁtat felrobbantják, a víz ismét elönti a Pocsolyát, a nagy elégedetlenségeskedés közepette pedig megmentőként tetszelegve felajánlják készséges szolgálataikat a Pocsolyának – egy másik GÁtat – bizonyos GDP-részvény fejében természetesen. Win-win. Hiszen oly' nagyon áhítják az ott lakók a száradást. Megszokták a rendszert. Hogy félnek a tunyaságtól, be akarják bizonyítani, hogy igenis bírják a strapát. A strapa persze strihák és sömörök képében mosta le arcukról az örömöt, de ezt se bánják most már. Áldozati szerepkör pipa, hiába a cumi, jöhetne már egy cunami, de csak a cinema tolná a képükbe, képtelenségek kétes eredetű kontár műhelye. Műhely, mely lehetne szentély, de szentséges ég, akkor GDP-t hogy termelne nappal-estén? Ha van rá esély, hát farmolni kell a jót, melyet mindegy hogy nevezünk, ugyanarról beszélgetünk... drága unokatestvérem, de jó, hogy jössz, épp rólad áradoztam... Feladat letudva? Jó... Akkor ezt elő is veszem neked – tette ki a pultra Don Cornetto a Magnumját. – Mandulásat kérsz vagy jó a sima vaníliás? Áhhh, ne szomoríts el, a vanilla műfaj rég a földön térdel... Rányomott a mikrofonra – Tölcsér, ünnepelünk, hozz két poharat meg egy üveg entrópiát. A komorna jelleméből fakadóan megfejelte a kérést. Töltsél, Tölcsér, ha már arra jársz, gondolta, és már suhant is kifele, de azért a mikrofont hallgatta tovább lefele. – Szóval minden a terv szerint alakul? Jó... És hogy ízlik a Magnum? Jó, mi? Nyaljad, Nogger, de közben meséld el, miképp adtad oda Juniornak a detonátort... Upsz – Nogger elhűlve bámult.
Junior nem tulajdonított jelentőséget a mai napnak, nem tervezte, hogy megváltozik majd az élete. Mégis, amikor találkozott Noggerrel, nem gondolta volna, hogy szíve óhaját teljesíti majd. Kezébe nyomott egy detektort, ki tudja miért, nem kötötte az orrára – annyit mondott, tudod mire használd – és Junior tényleg tudta. Nagy jelentőségteljesen bandukolt a detektor fémjelezte irányba, mígnem megérkezett egy óriási épületegyütteshez, melynek bejárata fölött ott díszelgett:
Ki itt belépsz, hagyj fel minden erénnyel.
Ne szemezz az ezerszemű kígyó lénnyel.
Ne törődj a csalfán csiklandó hiú fénnyel.
Gyomrod nem kíváncsiságtól kergő-korgó.
Uralkodó-vágyad látomás csak: Gorgó.
„Vátesz” – tesz lóvá – bomló, romló, porló.
Kundalini után Ganésa lesz majd jó barát
De végül csak egyből lesz aranyló karát
Az, kinek átérzed legapróbb gondját baját.
A Colos-toronyhoz vezette a detektor Juniort, aki egy pillanatig sem fogta fel jelentését, sőt jelentőségét a dolognak, ami megadatott. Csak be kellett volna lépnie, elindulni a folyosókon, körbekémlelni, amerre a szarszag is terjeng, követni tocsogó, szaftos, penetráns nyomát, arra, amerre az a Maláj nevezetű szarzatos is haladt egykor. Junior azonban nem érezte a szükséget. A „vacaknak” titulált detektort a susnyásba hajította és visszament a GÁtra úszni egyet. Végül úgy lett hát, ahogy lennie kellett. Az élete megváltozhatott volna, de nem akarta. És még csak nem is tudta, hogy mi az, amit nem akar. De Ganésa – vagy Kundalini vagy Maláj – helyette is tudta és vezette. Noggerről elég annyit tudni, Magnummal a szájában, csurom cseppesen találtak rá valahol a Tinta-Higany sugárbanhányó úti kereszteződésnél totál elolvadva.
Házi brekeke
Hol A HIT
Ott szer etet
Hol szer etet
Ott béka
Hol béka
Ott brekeke
Hol brekeke
Ott minden
Hol minden
Ott semmi
Sincsen.
Aznap éjjel Junior álmodott. Egyre csak azt hajtogatta valaki a fejében, hogy GÁ GÁ GÁ. De mi végre? Talán létezésének értelmét próbálják ráolvasni? Hisz tudja ő a saját életének értelmét, miért háborgatják hát ilyen bőszen ezek a GÁromok... mert néha pejoratíve értelmezte, és akkor egészen bántotta a fülét... Vagy GÁrohamok... mert hogy olyan erővel döngették a dobhártyáját, mintha szét akarnák robbantani... De aztán megértette, mire a GÁ... GÁt... de hogy mire fel úszik be újra és újra a víz víziója, nem értette ő sem egyre, sem nyolcra. Neki nyolc, gondolta ekkor, de a futószalagon így hiába dekkolt, mert mintha futószalagon jönne az ihlet, mialatt se a szem, se a pilla nem libbent, rebbenő árnyakként kúsznak a térben, kikerülni őket nagyra nőtt érdem, kicsinység volna őket alábecsülni, hisz erejük azért fel tudta becsülni, ha megadja magát hívó szavuknak, leiGÁzva levén biztos, hogy hazudnak. Biztos volt benne, hogy hazudnak majd neki. Tévútra csalják, olyan területekre csábítják, ahová igazán nem vágyik. A bátyja, ő született sporttárs, benne meg elveszett a kortárs, kiürült kagylóként bámul a világra, nem akad senki sem, akinek írkálhat. Hát marad saját maga, meg ez a furcsa GÁ, baromi GÁz, tudja ő, de figyelmen kívül hagyni bűn, legalábbis ezt a szót találta, hogy kifejezze egyszerűn. És akkor megszületett a felismerés, nevezetesen, hogy ő addig-addig lubickolt a vízben, mígnem a víz visszalubickolta. Placcs. Innen a benedvesedett gondolat mely űzi a GÁt felé? GÁt... Eszébe jutott a detektor, ami ugyanúgy nem tehetett sorsáról, hisz ő detonátorként fogant valahol messze, de a Pocsolyába... vagy mi ez, inkább szikkadt meder, melyet szárazra szítt a FŐKULA... Szkiitta... de a detonátor már detektorként pottyant ide. Lehet vele is ez a helyzet? Valójában békás harcos ő, kurutty-vér folyik ereiben, brek-ekehúzó bi-vaj? Csak tunya-puha-muja volta miatt kijár a hereharakiri? Megijedt a pazarlás gondolatától, terhe víz alá nyomta és csak süllyedt. Egészen addig, míg az örvény egészen a vízfenékre nem húzta. Ott kinyitotta a szemét, és egy egészen másik világot pillantott meg. Az alatt a töredékpillanat alatt mintha valami rögzült volna. A GÁtban biztos, de hogy detektor ő vagy detonátor... esetleg mindkettő vagy egyik sem, azok álmodták-e őt vagy ő őket az imént... Mikor magához tért kikászálódott az ágyból és egyből úszni indult. Szüksége volt egy kis testmozgásra. A vízbecsobbanáskor fogta fel, hogy se nem detonátor ő, se nem detektor, még csak nem is gúnár... hanem ezek fúziója, egy Nogger-Snorkel - *búvár...
*búvár – összetett szó, azokra mondják, akik búból építenek várat. Máskülönben használják egyes könnyáradatkor alámerülő *vízszállító kapacitást mérőkre is...
*Vízszállító kapacitást duzzasztok, kotrok, ökoszisztémát meg majd helyreállítok, a gyökerénél ragadom meg a problémát, drasztikus hatásvizsgálat? Menjél már... Lápi Természetvédelmi Minisztérium? Melyik hülye mondta? Remélem egy fogdmegem azóta tömlöcbe dobta. Vagy akárhogy máshogy elhallgattatta, bánom is én, majd egy papíron – hogy minden rendben, törvényes – leírom, pecséttel szignálom... Önkéntes késztetés ragadta magával, így lehelte ki lelkét, maga keze által... Na de a lényegre, a lényegre hadd térjek, kegyelmed, általam sikerült nyugalmad meglelned, van munka, jár a csekk, érkezik biztosul, kiszámítható életed piszkosul. Ezért a hangomat emelni ne kelljen, ne késztess kezemmel szó helyett nevelnem, maga vagyok a megtestesült törvény, és tudom, tudom, úgy hangzik, mint az önkény. Miattad kelek fel, miattad csinálom, te érted építem, szépítem világom. Aki mégis ágálna ellenem, *deci-szopodárnak muszáj őt neveznem.
*deci szopodár – azon lápi nyegle, aki kétpofára szlopálja az algasört. Ilyet bizony csak egyet ismerünk, és amikor az az egy meghallotta ezt a cseppet sem simogató gúnynevet, úgy hordta magán, mint a gúnyát, elértette a FŐKULA gúnyát, nem esett jól neki, hogy kapta a csúnyát, mesébe fojtotta cirkuláló búját.
Junior először unta a mosolyórákat. Gúnárgriha kitartó ösztönzésére azonban mégis mosolyra húzta száját és várt. Az érzés, mely elöntötte, vezette, kezeit mozgásra bírta, deciről-decire szopodárkodott előre a benne élő búvár, addig-addig bolyongott vízlepte barlangjainak folyosóin, amíg felszínre nem bukott benne a kultúrlápológus, aki megíratta vele a Kő harcosának üzenetét egy nemrég kapott levél hátuljára (MAGYARÁN ELÜTÖTTE UNALMÁT…):
„Egyszer a kő harcosának eszébe jutott, mi a célja. A kőfal, ami előtt állt, egy üzenetet formált, ám senki más nem látta. Haragjában elhatározta, megmutatja. Addig püfölte a köveket, míg pozdorjává nem aprította. Mialatt lehiggadt, a darabkákból csendben kirakosgatta az üzenetet. Itt ér véget a kirakott szöveg.”
Junior meg csak mosolygott, mialatt a papír hátoldalán levő üzenetre gondolt: „A FŐKULÁT megölni nem kell félnetek jobb lesz ha mindenki egyetért én nem ellenzem.” Pedig, ha tudta volna, milyen nagy reményekkel voltak felé megint a DZSíDíPííí szagtól bódultak, a Békátlanok, amikor összegyűltek mind: a mindig ízletesen fogalmazó Signore Vienetta és Senor Kaktusz, a folyton kívánatos Mademoiselle Sylva de Marmelade, a folyton pezsgő Coke-Ler és dr. Pepperkőc, az asszertív desszert, minden tervével besült befőtt Barrack, Eggler és Eggmund, akik úgy hasonlítottak egymásra, mint két tojás, a trappoló trap-kapitány, közismert nevén TrapPista, a konzerv és fagyasztott zöldségek érdekképviselője Bonduelle, a mindig merev, jégkrémek krémje Csoky Ice, vagyis az összes fekete öves antiszopodár szarszag-sensei Don Cornetto elnökölésével azért, hogy Juniort beszervezzék. Közben nagyokat ettek, a menüsorról a termetes dr. Abál gondoskodott. Ott volt a Don másik unokaöccse is, Calippo, mondani se kell, amint híre ment a levél sorsának – hogy Junior a Kő harcosának üzenetét hirdeti röplapok formájában, sokszorosítottan, a Békátlanok kontójára – hamar bevégezte. Calippo elintézte ugyan a feladatát, mégis kitették a napra felmelegedni. Kézbesítette ugyan, de rajtakapták, hogy Junior szövegét olvassa, és vesztére nekiállt olvadozni is róla. A consiliumot követő piszkos munkát, mint mindig, most is a consigliere, azaz Don Kanyaró végezte.
Amikor Híg elindult az óvodába, hogy meséljen egy újabb mesét, azt érezte, valami nagyot kell húzni. Először az algasörös üveggel tette ezt, amitől eszébe jutott, hogy nemváltásra lesz szükség! Bocsánat, hangnemváltásra, mielőtt a FŐKULA meghallaná. Az ő füle mindent hall, még akkor is, ha nincs jelen. De ha egyszer mindenhol jelen van, akkor most is hall... Édes Ganésa, vajon mennyi időre varrják be amiért a józan ésszel kokettál? Híg mindenesetre felszívta magát, beállt tőle a dereka, ami utóbb kiderült, hasznosnak bizonyult, amikor fülön ütötte ugyanis a piros csoport nyitott ajtaján kiszűrődő, a közvetlenül a csendes pihenő után tartott hazafias kérdések órája, szíve derekában lüktetett, amitől szinte fellelkesült, már-már deréknak érezte magát…
MIT KELL TUDNI ERRŐL A TERÜLETRŐL?
…a neve Genitália és a FŐKULA csatolta a Pocsolyához…
MI JUT ESZETEKBE RÓLA?
…szopás az egész…
NAGYON JÓ! ÉS EZ?
…Kelkápuszta, a FŐKULA hadizsákmánya…
KIVÁLÓ! NA ÉS EZ???
…a FŐKULA dicsőséges hadjáratának köszönhetően kiterjesztette a Pocsolya határait Rőtugar-felsőig, az alsó részt sajnos nem sikerült soha elfoglalni, ezért a Spangesz-folyó a Pocsolya valaha volt legtávolabbi limese…
MIKOR???!!!
…MALájg előtt 420-ban…
A FŐKULA SZERETETTELJES KÖNNYCSEPPET EREGET ÉRTETEK! LÁSSUK TOVÁBB… MI A MÉLY-LÁPAJTI JELSZAVA?!
…jelszavaink valának: Adózz és a Dózis…
HELYES! HA MEGLÁTTOK EGY LIBASZÓT, MIT KELL KIABÁLNI NEKI?
…libaszómentes övezet! vedd fel a sárga chiamagot…
NAGYSZERŰ! MI TULAJDONÍTHATÓ UGYANIS A LIBASZÓKNAK?
…a dzsídípínterregnum korszaka…
A FŐKULÁNAK PEDIG?
…a vége…
MERT HOGY?
…megostromolta potyadékparittya-hadseregével a Zanussi Birodalmat, ami féltérdre ereszkedett nagysága előtt…
ÉS HOL TÉRDEPELTEK EDDIG KIZÁRÓLAG?
…Genitáliában, ami tök szopás…
MI A FŐKULA TELJES TITULUSA EZ’TÁN?
…FŐKULA, első ezen a néven, Genitália felszabadítója, Kelkápuszta torzsfője, Felső-Rőtugar brekeKendéje és csula-dzsula-dzsuvája…
ÉS A LEGÚJABB MIND KÖZÜL AAA…
…Zanussia álomcsődöre…
MIT HARCOLT KI?
…álomcsődöt…
MIT JAVALL A FŐKULA ÁLMODOZÁS HELYETT?
…békát…
ÉS MI VAN MINDEN FŐKULA RENDELET VÉGÉN? SZIG…
…nál…
SZIG
…nál…
SZIGNÁL! KÖSZÖNÖM, CSIMBÓKOK! VISZLÁT!
…köszönjük… keziccsókolom frau Hittelkókler néni…
Híg nagyot nyelt, megvárta míg Hittelkókler tocsogó bakancsában végigmasírozott a teremben oda-vissza negyvenkétszer, a csimbókokkal együtt hangosan számolta ő is, majd kiviharzott a teremből, azt sem mondva, „vigéc”, aztán Híg lassan visszaszellemült és belefogott egy különösen kacifántos mesébe, melyből kínosan ügyelt, hogy mellőzze Betyárkörtét. (BIZTOS VÁGYOTT ARRA A POFONRA!)
Hívei körében mutatkozott csupán. Szüksége is volt rájuk, hiszen akaratának meghosszabbodásai voltak ők. Akikre pedig csak rámutatott és élcelődött „Híveim! Ottan van a latol... Levele...” És a latorok hullottak, mint a legyek, amitől a Pocsolya megbolydult. Fejvesztve menekült, aki tehette, de minekután rájöttek, kiszáradnak, ha odébb állnak, hát maradtak és reménykedtek, legközelebb nem ő rá lesz mutogatva, nem ő lesz, ha a FŐKULA kénye-kedve úgy tartotta aranyöntvény, ha fösvénynek nyilvánítják, avagy, ha az orra nem volt nagyobb a kelleténél, mert akkor jöttek az orrvadászok és elorozták tőle addig becsben tartott szaglónyünyüjét. Vagy csak azt az érthetetlenül metanarratikus flancos-francos levelet a Kő harcosáról.
Csipa mindig is Pacsi akart lenni. Eredetileg Pacsiként is akarták anyakönyveztetni, de elírták, így Csipa lett belőle. Szülei ragaszkodtak hozzá, hogy megváltoztassa azonnali hatállyal, punktum, de ő kitartott szilárd nézetei mellett már akkor amikor felsírt: „Itt jöttem világra, itt adom tudtául létezésem okát, okozatát, minden elkövetkező rívás, bajlódás, gyötrelem tanúságát, a meséket amiket mesélni fognak majd, kivéve, ha rövid idő alatt elhalálozom, mert akkor bennem marad. De valójában mit is jelent bennem maradni, azon túl, hogy székrekedés... Természetesen az elszellenésre célzok, drága háromnegyedig művelt olvasóm... Nem is értem miért ráncolod a szemöldököd úgy, mintha hozzád beszélnék... Ahhoz hogy hozzád beszéljek nem kell lássalak, mégis látlak, te ge...” Szóval visszatérve, mert egy pillanatra letértem a magyarázkodásom céljáról, azt akartam csupán közölni dióhéjban, aprócska lápjegyzetekkel, hogy Csipa így is szarul járt, meg úgy is, benn is szakadt, meg nem is, kint is van, meg bent is van, így tehát Hányinger-macskája is, ami van, meg ami nem és ami létezik, és ha valami létezik, hát akkor Csipa az biztosan, bár ő ezt nem mindig értékelte megfelelően. Pontot raktam, tehát befejeztem egy gondolategységet Csipáról, legalábbis azt hiszem, de tudok elhamarkodott ítéleteket hozni, nem egyszer megfigyeltem már, innye... A dolog lényege, kérem, hogy elírták az anyakönyvet, már az anyakönyvi kivonatot írták el, Pacsi lehetett volna, de Csipa lett, mekkora kapufa, nem gondolják? Csipaként leélni egy életet azért mégis csak kevésbé jobb már, mint Pacsiként... Hiszen a csipával mit tesz az ember nem igaz? Kitörli a szeméből, és elpöcköli. A Pacsival meg hát maximum összecsapni lehet valamit. Két tenyeret, esetleg egy regényt. Ezzel most nem óhajtok untatni senkit, inkább azt mesélném el, mikor Gádogsomorjás-Sügérdomborján őgyelegtem azzal a kis libbant gúnárral, amelyik annak a Libaszónak a testvére, az a Junior. Gádogsomorjás-Sügérdomborján (röviden: Gádogdomborján, még rövidebben: Gádorján, és még rövidebben, ahogy igazán csak a helyiek emlegetik: GÁ, mert mindenki Liba, akit csak látsz, tiszta röhej!) szóval GÁ, és ő is minden rohadt szava azzal kezdődött, hogy GÁGÁGÁGÁ... Nem is tudom mit gondoltam, mikor felregisztráltam arra a rohadt társkeresőre, azaz, beszélek marhaságokat, írtam annak az újsGÁ, na már látja én is kezdem, szóval újságnak, annak a Lápi Lőzungnak... vagy Vízi Hídőr, mittomén melyiknek, hát milyen nevek ezek, nem? Hát hogy ejtsem, mint... egyáltalán, mit jelentenek ezek a marhaságok? Tetszik engem érteni? (SZÍVEMBŐL SZÓLTÁL!) Ez... Na, hát ez... Ilyet normális, MÉLY LÁPI nem csinál... De én azért voltam olyan hülye, írtam nekik, összehozott ezzel a Juniorral, oszt ahelyett hogy jönne ő ide a Pocsolyába, mehettem én oda, hát mondom elmész a büdös kurva anyádba, de jól van, ha már ilyen hülye voltál Psziché, kellett neked megint a faszerdőbe rohanni tátott szájjal, azaz hogy mentem volna, na dehát... A lényeg... Mutatom így a kezemmel, nyomatékosítom, hogy ez mindennek a lényege, a mondanivaló lényege tehát: Ott volt a Csipa a szemében... Pedig én azzal egyáltalán nem akartam találkozni, mert azzal már pórul jártam, oszt a Csipa ott lógott a szeméből, néztük egymást rezzenéstelen, merev arccal, érted így, HŐŐŐŐŐŐŐŐŐ, és akkor azt mondtam, hogy na elmentek a büdös picsába ezzel az egésszel. Akkor hazamentem és soha többet nem fogok... én elhatároztam, hogy soha többé nem fogok kezdeni senkivel, mert engem hagyjon mindenki békén a ge... Veszem is elő a szakácskönyvet, csinálok valami finomat, bedobom, kis borocska, kanapéra zsupsz le, és akkor elmesélném neked ezt az egészet nagyon szívesen, most, hogy megérkeztünk és magunk vagyunk... azt a történetet a Pacsiról, aki Csipa lett, az érzelmi műszerfalamat megpöcögtető...
Köszönöm Psziché drágám, akkor a következő foglalkozásra is hozz magaddal egy húászka korttyal kísért kis impulzusnovellát! Nagyon szépen alakul a mondandó. Külön tetszik, ahogy a történet önmagába fordul, végtelenítve. Cseppet sem olyan vulgáris már, mint volt legutóbb az a pornós KÉMES szösszenet, az a 069 – James Boned. Hallom lecsapott rá valami Bódultság kiadó, aminek egy mesebeli lény, valami pucér frank vagy mi a tulajdonosa. Bámulatos! Még itt-ott beficcennek a különféle neuronidegek, amikről tudod, annyit olvastunk a Vízi Hídőrben együtt, amelyben Doktor Agyturkász-Furkász Filiász Professzor Úr is tanácsolta: Úgy kell nyomni, mint a reggeli kávé után! Sutty!
Ezért mondom Psziché drágám, meglásd, rögvest jobban fogod magad érezni, ha kicsit tornázol, megmozgatod magad, sétálsz, beszédbe elegyedsz, vagy csak nézelődsz, elugrasz például Genitáliába, ahol megnézel egy revüestet... A határ a Lápi Lugos Liget, ahogy mostanában hivatkozol rá, ami jó! Tudod miért jó? Mert képes vagy a korábban tapasztaltaktól elvonatkoztatni és újakat merni alkotni. Az meg, hogy mások mit gondolnak, tudod, már megbeszéltük... Ne zavarjon senki és semmi. Csak élvezd, drágám! (LEGALÁBB EGYIKÜNK ELMONDHATJA...)
– Hát, hogy EZ történt, ez egy csoda! Végre MINDEN JÓ! Annyira boldog vagyok KISEMTUDOM mondani! Hogy is híjják hát ez AIZÉ tökömtuggya jött, oszt minden jó lett! Hát az a... Monygyad már na... Tudod te...
– Persze, hogy tudom tesókám, persze, hogy tudom, hát értelek én...
– De mongyad már MIJAZ... A izé...? AZ...! Hát na, itt van a nyelvemen, ó édes istenkém, az elébb még tuttam... Azért jobb minden, mert minden jobb volt, ugye régen, annak vót lett egy ellenkezője... a NEMJÓ... oszt... zsupsz... most mintha régebben vónánk, ugyi...?
– Így igaz, drága testvérem, a SZÁMBÚ vetted ki a szót...
– De itt gebedek meg se jut eszembe mi vót itt régen, amitől JOBB... Mongyad mán ASZTASZAVAT... Tudod...
– Tudom...
– TUGGYUK... Érezzük és épp ezért értyük egymást... Amelyik meg nem érzi, az OLYAN is... Hogy-hogy milyen? OLYAN...! Meg van az a még olyanabb, a FÚJ... Na de várjál... VÁRJÁL... Eszembe GYÖTT... VALAMI...! VALAMI... Hát ez nem jutott eszünkbe kedves testvérem, az a VALAMI! Ó a csudáját, hogy a Kundalini nézne rá kiéhezve... VALAMI! Mi egy VALAMIBŐL valók vagyunk! Valamit még lehet kéne HOZZÁTÓDANI, de ugyan minek? Aki érti a mélységét, azaz mély rőtugari, az érti, aki meg hát HÍG... Azzal nem lehet MICSINÁNNI... Há minek született az OLYAN?... Na! Az is rőtugari!... valahol... igen... valahun... hmmm... LÉNYEG a LÉNYEG, ha magunk közt lennénk, bevallhatnánk, valami történt Rőtugaron, de fingunk sincs, mi, de mivel több szem közt vagyunk, szerintem inkább ZENDÍCCSÜNK rá:
S BÁR A LÉNYEGET, MEG NEM ÉRTHETED
HISZ AZ ÉRZELEM, AZ ÚJ ÉRTELEM!
DE TÖRTÉNHET BÁRMI, AMÍG ÉLÜNK, MEGVAGYUNK!
MI EGY MÉLY-RŐTUGAR VAGYUNK!
MI EGY MÉLY-RŐTUGAR VAGYUNK!
UGAR! UGAR! MÉLY-RŐTUGAR!
UGAR! UGAR! MÉLY-RŐTUGAR!
Én issss nagyon MÉLY vagyok... Játsssszunk... Let there be sssssivil war... sziszegte eközben a mély-rőtugariak számára hasonlóképp befogadhatatlan kategóriájú nyelvezeten Kundalini, az okosss, a bölcsss, a jó...s? Mert hogy a valami alatt tulajdonképpen akár ezt is érthetnénk... Ésss Kundalini átérezte, föl is dobott egy rőtugarast, fej hullott a porba, előre jelezve a már számos alkalommal végbement kimenetelt… jó kilátást keresve behúzódott egy hideg kő alá és ssszissszentett is magának egy dobozos csulát, miközben leporolta és meglengette Rőtugar széjjel szakított zászlaját.
Néhány százmilliárd lápi esztendővel később – ami a szemvillanástól a hosszan elnyújtott ásításon át tetszőlegesen terjedhet – az öreg, megfáradt Bandi térdére ültette ükükükszépunokáját és megmutatta neki felmenőiről készült képsorozatát.
– Halak voltunk? – kérdezte a kisunoka, mire Bandi rázendített:
HALAK VOLTUNK MOSTANÁIG! GENITÁLIÁS A PÁNIK!
MÍG SZABADON ÉLNEK, HALNAK, LÁPI PÓCOK NEM NYUGHATNAK!
A GANÉSA ISTENÜNKRE ESKÜSZÜNK, ESKÜSZÜNK, PÓCOK TOVÁBB NEM LESZÜNK!
A GANÉSA ISTENÜNKRE ESKÜSZÜNK, ESKÜSZÜNK, MARHABÖGÖLYÖK LESZÜNK!
– ...jól vagy, nagypapi? Tessék, vedd be a gyógyszered, itt a sör...
– Áh, köszönöm, fiam, most már sokkal jobban vagyok...!
– Én nem...
– Na, hol tartottam, tudod a fránya nosztalgia... Azok a boldog-boldogtalan évek... Egyre csak lovallom magam az emlékeimbe, mintha muszáj volna... Úgyhogy nézzed csak a képeket, különben...
– Oh, nézd, milyen szép pillangó, nagypapi...
– Ó, valóban, milyen csodaszép...!
– Mi is pillangók vagyunk...?
– Nem egészen... Én ugyebár marhabögöly vagyok... esküszöm... esküszöm... esküszöm...
– NAGYPAPI...!
– Szóval marhabögöly, semmi más, az ükükükszépnagyanyád pedig szarovnyik... Takonypóc, a mi kis szemünk fénye egy csillámfaszláma oldalán találta meg a boldogságot, az ő gyereküket pedig eleségül ette valami ronda nagy szörny...
– WOAHHH...!
– Ne ijedj meg, hisz túlélték, te is itt vagy! Kipotyogott az én tökömöcsém a szörny másik felén... Szarovnyikokká váltak. Valahol a lelkünk mélyén mindannyian szarovnyikok vagyunk, de nem mindegyikünknek adatik meg kívül-belül bűzleni egy életen át...
– Én is szarovnyik vagyok? - kérdezte a hat szemű, szép ükükükunoka, mialatt Bandi, a marhabögöly, az expóc, az etikett- és szépségversenyek örökös második helyezettje, aki olajfúrótornyosat játszott annak idején, meg majdnem hagyta magát rábeszélni, hogy átoperáltassák Andivá... de ez a bogárdista-veteránusz végül nem hagyta, ezért elmesélheti ennek a kis tutajkukinak, mind a négy fejének, nyolc fülének és hétmilliárd agysejtjének, melyből születésétől eltelt rövid idő óta éhenenhalási hullám következtében elsorvadt legalább kettő, azt a pusztulási folyamatra triggerelő boosttal ható, igaznak, egyúttal kedvesnek hangzó kegyes állítást, már-már hazugságot, de nem!, lódítást, apró füllentést, miszerint: Hát persze, kisfiam, hát persze, hogy szarovnyik vagy! (NA EZ MÁR TŰRHETETLEN, ÉN KISZÁLLTAM)