Linktár

Anna

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2012/1 számában.

Sötétség és egyedüllét. Leginkább ez a két tulajdonság jellemzi a minket körülvevő kozmikus űrt, a maga végtelen feketeségével, kiismerhetetlen határaival és ijesztő ürességével. Sötétség és egyedüllét. Szintén ez a két szó illett legjobban a Camen 8 űrhajó fedélzetén alvásszerű sztázisban lévő férfira is, aki a regulátorkapszulában fekve vészelte át az űrugrások okozta gravitációs fluktuációt, amely minden élőlényt, a baktériumtól az emberi testig, elpusztított.

A Camen 8 egy hatalmas, teljesen számítógép-vezérelt szállítóhajó volt, amely az űr végtelen mélységeiből hozta a Földre az értékes ásványokat és energiahordozókat. A jármű szabványos gravitációs impulzushajtóművei hetenként egy űrugrást tettek lehetővé, így az előre beprogramozott út hét hónapig tartott, amely idő alatt a hajó valamivel több, mint 4800 fényévet tett meg. Tulajdonképpen nem volt rá szükség, hogy ember legyen a fedélzeten, ám a szabályzat előírta, hogy a kozmikus térben személyzet nélküli jármű nem közlekedhet, ha abban elegendő hely és energia biztosítható legalább egy főnek. A Camen 8, akárcsak társai, ezért csupán egyetlen embert vitt magára útjaira, és ez az egyetlen személy is a regulátorkapszulában tette meg az utat, öntudatlan dermedtségben. Soha, egészen eddig, nem volt rá példa, hogy ezt a sztázist meg kellett volna szakítani és a személyzet egyetlen tagját fel kellett ébreszteni.

Sid McDevan először maga is azt gondolta, hogy megérkezett a Föld körül állomásozó kirakodó-központba és ismét csak túl van egy sikeres és felettébb unalmas bányajárati szolgálaton. Ennek megfelelően lustán feküdt, várta a szorgosan besiető orvosi személyzetet, akik szteroidinjekcióikkal segítettek neki az ébredésben és egy kényelmes kiskocsival kifuvarozták őt a lakrészekben kijelölt szállására. Kezdetben nem tűnt fel neki, hogy a terem, ahol a regulátorkapszula is állt, nincs teljesen kivilágítva, mint megérkezéskor lenni szokott és nem hallja a rakodógépek távoli zaját sem. A férfi legelőbb inkább azt találta különösnek, hogy mennyit késik ezúttal az orvoscsoport.

Kelletlenül felült és mivel erősen szédült, ülve is maradt. Percek teltek el, de semmi jelét sem tapasztalta, hogy megérkezett a rakodó-központba. Egyelőre annyira kába volt, hogy meg sem ijedt, de tudatának egy apró része már sugallta felé, hogy valami rendkívüli esemény történhetett. Talán negyed óra múlt el, mire elég erősnek érezte magát, hogy felálljon és utánanézzen a helyzetnek, amely ennyi idő elteltével már kezdte aggasztani. Ha nem érkezett meg, és a hajó számítógépe valamiért felkeltette, akkor annak valami nagyon nyomós oka kellett legyen, és tulajdonképpen Sidnek csak távoli emlékei voltak arról, hogy ilyen szituációra mit is írt elő a szabályzat. Annyit azért határozottan tudott, hogy a szomszédos helységben lévő terminálszobába kell mennie, hogy a számítógép tájékoztassa a kialakult helyzetről.

Kissé tántorogva tette meg ezt a pár méteres utat a halványan kivilágított folyosón, a sztázis átmeneti mellékhatása volt ez, ha az ember nem kapott szteroidokat, és addig tartott, amíg a szervezet ismét hozzászokott a gravitációhoz. Botladozása közben arra gondolt, hogy a majd ötévnyi szolgálata alatt igazából ez az első útja ezen a folyosón, nem számítva az eddigi egyszeri szimulációs gyakorlatot. Az általa megszokott kijárat ugyanis épp az ellenkező irányban volt.

Sid lehuppant a kényelmesnek egyáltalán nem mondható székbe a terminál előtt és megérintett pár betűt az érintőképernyő által kirajzolt virtuális klaviatúrán. Nem számított semmire, elképzelni sem tudta, hogy mi okból szüntette meg a vezérlő a sztázist, így csak mereven bámulta a kijelzőt, amint az információkat jelenített meg a számára. Először általános adatokat kapott az utazásról, amelyből megtudta, hogy a 28 beprogramozott űrugrásnak valamivel több, mint a felét tette meg a hajó, tehát még egy három hónapos út áll majd előtte, ha továbbindulnak. Ezután a Camen 8 háromdimenziós szerkezeti ábráját látta, amelyben különböző színekkel és szimbólumokkal megjelölésre került az ő helyzete, a rakomány elrendezése, a legfontosabb technikai helységek, továbbá az energiaközpont és a hajtóművek csarnokai.

A kijelzőn meglódult a kép és Sid hamarosan a hajtóműrészleg kinagyított alaprajzát látta, amelynek egyik sarkában egy kicsi piros folt jelezte azt az okot, amely miatt a számítógép jobbnak látta, ha felkelti őt álmatlan kábulatából. A piros jel mellett egy kódszám állt, amely azonosította a probléma természetét, de ez Sid számára pillanatnyilag semmit sem mondott. Egy másik terminálom kezdett gépelni, hogy az adatbázisból kikeresse a kódhoz tartozó jelentést. Nem telt hosszas és nehéz műveletbe megtalálnia, ám amit látott, az nyomban érzékelhetően megemelte a pulzusszámát és az adrenalinszintjét. A kódszám ugyanis egyértelműen azt jelentette, hogy a hajtóműtérben, a kicsiny piros folt által megjelölt helyen, egy élőlény tartózkodott.

Szinte páratlan, hogy az emberi agy hogyan tud a másodperc tört része alatt üzemmódot váltani és csendes elmélkedésből maximális teljesítményre felpörögni. Sid agya is így tett, amikor felfogta, hogy mit lát. Azonnal lefuttatott egy újabb ellenőrzést, hogy a jelzett élőlény valóban élőlény és nem egy műszaki hiba, mivel abban abszolút biztos volt, hogy normális esetben teljesen elképzelhetetlen, hogy bármilyen élő anyag legyen a teherhajón, kivéve természetesen az általa elfoglalt egyetlen regulátorkapszulában. A számítógép azonban közömbösen megerősítette, hogy egy élőlényt érzékel, amely ráadásul változtatja a helyzetét is, igaz továbbra is a hajtóművek közelében tartózkodik, és mindössze néhány métert mozdult el az előző észleléshez képest.

A legmeggyőzőbb bizonyíték természetesen az lett volna, ha férfi a hajó kameráinak egyikével ténylegesen is szemügyre vehette volna az idegent, de a hajtóműtérben a mágneses interferenciák miatt nem voltak ilyenek felszerelve. Némi töprengés után utasításokat adott a vezérlő-számítógépnek, hogy zárja le a hajtóműcsarnok valamennyi ajtaját és ne fogadjon el semmilyen nyitásra vonatkozó parancsot a kihelyezett manuális nyitópanelekről, kivéve, ha azokat a nyitókódokat ő maga billentyűzi be. Ez nem okozott gondot a számítógépnek, lévén minden érintőképernyő egyben az ujjlenyomatokat is azonosította, illetve bizonyos előre meghatározott feltételek esetén még egyszerű DNS vizsgálatra is alkalmas volt. Továbbra is kételkedett ugyan abban, hogy egy igazi élőlény lehetne a hajón, de tudta, hogy a számítógép addig nem fogja újra aktiválni a regulátorkapszulát, amíg megnyugtatóan le nem zárja a problémát és erre nem volt más mód, mint személyesen ellenőrizni a hajtóműveknek helyt adó termet.

A Camen 8 egy teljesen a funkcionalitásra tervezett és épített teherszállító volt, a lehető legegyszerűbb belső szerkezettel és nyílegyenes közlekedőjáratokkal. Valójában szinte minden összekötő folyosó a rakodórobotok számára volt méretezve, így Sid úgy érezhette, egy széles és magas alagútban halad, amely hatalmas hangárakat kapcsol össze. A központi számítógép végig detektálta a férfi pozícióját a testében elhelyezett implantátum jeladásai révén, és előzékenyen kivilágította előtte a folyosókat és termeket, majd gondosan sötétségbe borította őket, amikor távozott. Szinte lehetetlen volt eltévedni, az egyszerű elrendezés mellett jól látható feliratok is jelezték az irányokat, amelyet még a robotok vizuális érzékelői is megbízhatóan tudtak azonosítani, akár saját beépített fényszóróik segítségével is, ha a teherhajó áramellátása meghibásodott volna.

Mindennek ellenére az üres folyosók és az óriási konténerek között az ember igencsak kényelmetlenül tudta érezni magát – a lámpák által be nem világított sötét sarkok és mélyedések, a visszhangzó léptek, a halkan zümmögő berendezések és nem utolsósorban a tökéletes egyedüllét érzése mind-mind keskeny utat nyitott a szorongás előtt. Sid ezekkel a gondolatokkal közeledett a hajtóművekhez és abban reménykedett, hogy bár rendkívül ritkán fordult elő ilyesmi, de talán a számítógép ezúttal tévedett. Akárhogyis volt, hamarosan mindenre fény derül, mivel további két rakodócsarnokon való áthaladás után a férfi ott állt a hajtóműterem ajtaja előtt és a mellette lévő érintőpanelre nézett, amelyen a billentyűk fölött a „Blokkolva, csak engedéllyel nyitható” felirat világított sejtelmes, foszforeszkáló fénnyel. Hogy az ujjlenyomat azonosítás elsőre tökéletesre sikerüljön, a férfi gondosan a zubbonyába törölte kezét, majd begépelte a kódot. Az ajtó halk zümmögéssel kinyílt és Sid McDevan a legközelebbi impulzushajtómű mellett megpillantotta az életében látott leggyönyörűbb nőt, ráadásul anyaszült meztelenül.

A férfi annyira meglepődött, hogy se megszólalni, se beljebb lépni nem tudott a csodálkozástól, így a nő törte meg a csendet:

- Maga kicsoda és mit keres a hajón? – kérdezte zavarodottan. – Hogy kerül ide?
McDevan, ha lehet, még mélyebb döbbenettel nézett a nőre.
- De…, de ez a Camen 8 és én vagyok a személyzet – motyogta.
- Hogyan? – nézett rá a nő őszinte csodálkozással. – De hisz én vagyok a Camen 8 személyzete.

Sid értetlenül állt a bizarr helyzet láttán. Saját űrhajóján a számítógép ez idáig példa nélküli módon felébresztette a sztázisból, és most egy meztelen nő a hajtóműteremben azt állítja, hogy ő a Camen 8 személyzete. Mégiscsak megérkezett volna a kirakodó-központba és ez valamiféle teszt lenne? Azt akarják tudni, hogyan reagálna egy ilyen helyzetben? Gyanakodva fürkészte a hatalmas csarnok távolabbi részeit, hátha észrevesz valamit, ami leleplezhetné ezt a színjátékot.

- Anna Kersk vagyok, és én vagyok a Camen 8 személyzete – mondta némi habozás után a nő, mivel Sid nem szólt semmit.
- Sid McDevan vagyok, és én vagyok a Camen 8 személyzete – nézett rá szigorú arccal a férfi. – Nézze, nem tudom, mi folyik itt, lehet, hogy ez valami teszt, de értse meg, én vagyok a hajókísérő.
- McDevan? – Anna hangjából meglepetés szűrődött ki. – Sid McDevan?
- Igen. Miért, mi ebben a meglepő?
A nő kifejezetten gyanakodó pillantást vetett a férfira.
- Maga valami tesztről beszélt, ez egy teszt? Ez a kiképzésem része? – Anna zavartan nézett körbe a csarnokban, és már nem is Sid felé fordulva folytatta. - Ez nagyon tapintatlan Önöktől. Miért használják egy halott ember szerepét erre?
Sid összerezzent.
- Mit mondott? Halott? Hogy-hogy halott?
Anna befejezte a nézelődést és ismét a férfi felé fordult.
- Sid McDevan elhunyt a legutóbbi regulátorkapszulából való ébredésekor. Én vagyok helyette a Camen 8 új hajózója, és ez az első járatom a bányatelepre. Megmondaná végre, mi folyik itt? És miért kell meztelenül állnom?
McDevan sietve levette a zubbonyát és a nő felé nyújtotta, miközben igyekezett nem bámulni őt.
- Köszönöm – jegyezte meg Anna. – Maga tényleg Sid McDevan?
- Igen, én vagyok. És én nem vagyok a kiképzés része, ha ez megnyugtatja.
- Valamennyivel igen, de még mindig nem értem, mi folyik itt.
- Én sem, engem a számítógép ébresztett fel a kapszulában azzal, hogy egy élőlény van a hajtóműtérben. Vagyis maga – mondta Sid.
- De ez a Camen 8, nem?
- Az, persze – bólintott a férfi.
- De, ahogy mondtam, Sid McDevan meghalt az utolsó útján és én vettem át a posztját. Én voltam a kapszulában, és itt ébredtem fel a hajtómű mellett. Mi történt?
Sid komoran az ajtó melletti érintőpanelhez lépett. Utasításokat gépelt be, majd ujjait a felbukkanó négyzetbe illesztette.
- Azonosítás – jelent meg a kijelzőn. – Sid McDevan, 9643-455, Camen 8 hajózó személyzet.
Anna is odalépett a kijelzőhöz és megismételte a procedúrát.
- Azonosítás – villant fel a felirat egy pillanatra – ismeretlen ujjlenyomat. Rendszerriasztás.
Sid gyorsan lekapcsolta a riasztást és érdeklődve nézett a nőre.
- Próbáljunk meg valami mást! – javasolta Anna és újra billentyűzni kezdett a panelen.
- Implantátum azonosítás folyamatban – íródott ki a képernyőn – Anna Kersk, 9643-653, tartalékos Camen hajózó személyzet.
- Menjünk a terminálszobába – szólt kurtán Sid –, majd ott tisztázzuk a dolgot.

Anna és Sid szó nélkül sétáltak vissza ugyanazon az úton, amelyen a férfi idejött. McDevan biztos volt abban, hogy Anna tökéletesen ismerte a hajót és a rendszer nyilván nem tévedett, amikor beazonosította az implantátumát. Ugyanakkor kizárt volt, hogy a hajón lett volna az utazás kezdete óta, hiszen az űrugrásokat nem élhette túl. Egyetlen lehetőség az volt, hogy a legutóbbi ugrás után került a fedélzetre, de hogy miként, azt Sid el sem tudta képzelni. Ezalatt Kersk agya is a válaszokat kutatta. Akármit is gondolt vagy vélt, a mellette lépkedő férfi kétségkívül Sid McDevan volt, akinek a legjobb tudása szerint halottnak kellene lennie. És miért nem ismerte fel az ujjlenyomatát a számítógép? És McDevant miért igen?

Megérkeztek a terminálszobába és Sid a székre mutatott.
- Üljön le, Anna! Próbáljon belépni a rendszerbe!
A nő leült és határozott mozdulatokkal megadta a kódokat. Eredménytelenül.
- Ezt nem értem – dőlt hátra a székben és megdörzsölte az arcát.
- Ez nem az a Camen 8, amelyen maga szolgál, Anna – kezdte halkan Sid. – A rendszer nem ismeri fel az ujjlenyomatát és a kódjait. Ez nem a maga hajója.
- De az implantátumomat miért ismeri?
- Minden hajózó adata be van programozva a számítógépekbe, de hozzáférése csak az aktuális utazónak van. A rendszer Önt tartalékosnak azonosította, vagyis maga, Anna, nem kapott még hajót.
- De a Camen 8 az én hajóm, mert Ön, már ne haragudjon meg érte, de elhunyt. Én vagyok maga helyett.
- Hogy történt ez a… baleset? – kérdezte bizonytalanul Sid.
- Nem igazán tudom. Április 22-én kaptam az utasítást, hogy vegyem át a Camen 8 hajózó posztját. Csak a bejárás alatt hallottam, hogy az előző hajózó, McDevan, a regulátorkapszulából való ébredéskor… szóval, nem ébredt fel.
- Miért?
- Nem tudom, nem mondták. De az út előtt kaptam egy extra injekciót a szokásosokon kívül. Az orvos annyit közölt, hogy ez megakadályozza, hogy McDevan esete megismétlődjön. Ne haragudjon, nem kíváncsiskodtam, nem számítottam rá, hogy találkozom Önnel – mosolygott halványan Anna.
- Persze, ez érthető – vakarta a tarkóját Sid –, ki gondolta volna.
Csend telepedett a szobára, Anna és Sid a saját gondolataikkal voltak elfoglalva.
- Mikor indult? – szólalt meg váratlanul Anna.
- Tessék? Hogy érti?
- Mikor indult, mi volt a dátum? – ismételte kissé türelmetlenebbül a nő.
- Szeptember 10. Miért?
- 2643?
- Igen. Mire akar kilyukadni ezzel?
- Én 2644. április 28-án indultam a Föld-pályán lévő rakodó-állomásról. Nézze meg a hajóidőt, Sid!
McDevan néhány virtuális gombot nyomott meg az érintőpanelen, mire a kijelzőn megjelent a pontos dátum, a Camen 8 belső rendszerideje. 2644. január 13. 14 óra 43 perc 28 másodperc.
- Nekem ez rendben van – szólalt meg Sid -, a számítógép a tizenhatodik ugrás után keltett fel.
- Nekem viszont nincs rendben – jegyezte meg Anna. – Én április 28-án indultam el a Földről.
- Azt akarja ezzel mondani, Anna… – kezdte óvatosan a férfi, de elhallgatott.
- Hogy valahogyan visszakerültem az időben, Sid – fejezte be helyette a nő.

- Ez mindent megmagyarázna – szólalt meg Sid a hosszúra nyúlt szünet után –, ha lehetséges volna.
- Talán az. Esetleg a gravitációs impulzushajtóművek miatt.
- Gondolja, ezért került pont oda a kapszulából? – tette fel a kérdést McDevan, bár a válasz meglehetősen logikusnak tűnt.
- Akár – vonta meg a vállát Anna. – Nyilván ott a legerősebb az anomália, amit az ugrásokhoz végzett térhajlítás okoz.
Sid gondolkodóba esett.
- A Camen 8 mindig ugyanazon az útvonalon halad, oda és visszafelé is ugyanazokat az ugrópontokat használja. Vagyis, Anna, Ön a tizenkettedik ugrás után pont ott volt, ahol most én. Ha akkor történt valami, és átkerült az idő egy másik pillanatába, de ugyanazon a helyen, akkor most éppen itt lenne.
- Elképzelhető, de nem tudom. A regulátorban nem igazán érezni az időt – grimaszolt a nő.
- Nos, igen – szólt Sid és elgondolkodott. – Viszont, ha már ezt említette, akkor volna egy hasonlóan érdekes kérdés, amiről beszélnünk kellene. Mármint a kapszulával kapcsolatban.
- Azt hiszem, sejtem, mire céloz, Sid – bólintott Anna. – A regulátor egyszemélyes.
- És aki kint marad, az… - McDevan nem fejezte be a mondatot, inkább a padlóra bámult.
- Ez a maga hajója, Sid – mondta halkan a nő.
- De a magáé is. Igaz, még nem, de az lesz – mosolygott a férfi, de érezte, hogy ez egy halvány érv jelen helyzetben.
- Kedves Öntől, hogy így látja – erőltetett meg egy mosolyt Anna is.
Komor csend telepedett a kicsiny teremre, mindkét fél számára kínos volt a kialakult helyzet.
- Anna – fordult végül a nő felé Sid. – Maga használja a kapszulát, én majd elintézem a számítógépet.
- Miért tennénk így?
- Azt mondta, hogy az ébresztésemnél komplikáció volt és ez… ez végzetesnek bizonyult. Maga viszont kapott egy injekciót, hogy ez ne történhessen meg Önnel is. Szóval, ha én fekszem vissza, meg fogok halni, de ha maga, Anna, akkor Ön túléli majd.
- Sid, amit mond, az teljesen logikus, de… de mégsem kívánhatom Öntől, hogy ezt megtegye értem. Figyelmeztethetnénk az orvoscsoportot a problémára valahogy, és akkor jobban felkészülnek.
- Nem, nem hiszem, hogy ez segítene – rázta meg a fejét a férfi. – Lehet, hogy már halott voltam az ébresztés előtt, nem tudhatjuk. Magának kell mennie a kapszulába.
- De… - kezdte Anna, ám Sid beléfojtotta a szót.
- Maga mondta, hogy ez az én hajóm, vagyis én döntök. Különben is, a számítógép nem fogadná el a parancsokat, csakis tőlem.
Anna érezte, hogy nincs több kifogás, a férfinak igaza van.
- Sid – nézett a férfira – gondolom, tisztában van vele, hogy ezt sosem fogom tudni meghálálni Önnek.
A férfi elmosolyodott és némán bólintott.
- Viszont meghálálhatom valakinek, aki fontos magának – tette hozzá némi szünet után a nő.



A Camen 8 pontosan három hónap múlva előírás szerint bedokkolt a földkörüli pályán keringő kirakodó-központba és a robotok megkezdték a rutinszerűen zajló kipakolást. Az orvoscsoport a szokása szerint a regulátorkapszulához igyekezett és bizony igencsak meglepődtek, amikor Anna Kersk meztelen testét találták benne, Sid McDevan zubbonyában. Természetesen szó sem lehetett róla, hogy Anna tovább szolgáljon a teherhajón, legalábbis nem addig, amíg a szállítóvállalat és a hatóságok megnyugtatóan nem tisztázzák, mi is történt valójában. A vizsgálatok majd nyolc hónap után zárultak le azzal a megállapítással, hogy egyszeri és elkerülhetetlen, nem emberi mulasztásból származó technikai rendellenesség történt, amely további intézkedést nem igényelt.

Ám Anna keveset törődött már ezekkel a hírekkel koppenhágai otthonában, mert más, fontosabb dolgokra kellett figyelnie. Miközben kibámult a tengerre néző lakásának ablakán, mosolyogva megsimogatta igencsak kigömbölyödött pocakját és csendesen így szólt:

- Már csak pár hét, Sid kicsim, és itt lehetsz a mamival.