Farkasok nemzetsége
Kamor hazatért a vadászatból. Ami a barlangjában várta végtelen keserűséggel árasztotta el őserővel telített lelkét. Mindkét asszonya, gyermekei is darabokra tépve. Boo volt az, a nagy barna vadász. Boo a hegyek ura, a barlangok királya. Nem elégedett meg azzal, hogy elragadja egyik gyermekét. Nem, ő megölt mindenkit és aztán vitte el a prédát. Boo téli álmából ébredt és éhes volt. Ha ezért elragadja Kamor egy asszonyát, gyermekét, vagy éppen magát Kamort, azt elfogadja, hiszen ez a természet törvénye. Kamor is elejti a medvebocsot, ha a családja élete a tét. Kamor tiszteli az életet. Minden élőlény életét. Booét is, aki élelem után kutatva családjára akadt. Ez a nagy Bumm ítélete, ami a viharok alkalmával fehérre festi az eget még éjszaka is. Ezt Kamor megköszöni a nagy Bummnak, hiszen az egyensúlynak fent kell maradnia. Egyszer Kamor öl, hogy élhessen ő és nemzetsége, másszor a vadak. Ez az élet rendje.
Kamor eltemette két asszonyát és tizenegy gyermekét. A legidősebbet nem találta. Reméli, elmenekült, és nem Boo vitte magával elemózsiaként. Majd követ hordott rájuk, magasan, hogy még Boo se akarjon testükhöz hozzáférni.
Kamornak két asszonya volt. Mia és leánya Tau. Mikor rájuk talált, éheztek. Kamor kora ellenére nagyon jó vadász volt, pedig alig volt túl a tizennegyedik nyáron. Akkor indult törzséből a nagy vándorútra és enni adott Miának és az akkor kilencéves lányának. Mia magához engedte őt és urává tette a még szinte gyermek Kamort. Négy évvel később már a negyedik fia is megszületett a meggyilkolt Halodai törzsfőnök elüldözött fiának, aki addigra igazán kiváló vadász lett. Akkor Mia úgy döntött, a család érdekében Taunak magához kell engednie Kamort, mert a földanya éretté tette leányát. Bár Kamor volt a család feje, a döntéseket Mia hozta meg. Mia kilenc nyárral idősebb volt nála és jóval tapasztaltabb is minden téren. Mia ismerte a növények erejét és a szellemek gondolatait. Taunak éppen csak a második vérzése volt meg, mikor Kamor vele volt, és nem sokkal később érezte, állapota valahogy mássá vált. Mia büszke volt lányára, mert hasznos lett a család, a leendő törzs életében. Újabb négy évvel később már tizenkét gyermek volt a kis családban. Jól haladtak dolgaik. Nem éheztek, és fel tudtak készülni arra is, mikor a víz keményé válik. Mia jól irányította a család életét. Időnként Kamor elvitte két idősebb fiát is vadászni, mert hamarosan nekik is lesz asszonyuk és akkor őket is, majd a családjukat is etetni kell. Nagy törzs lesznek és akkor földanya mosolyogni fog. Igen, fiainak jól kell tudniuk vadászni.
Ám de a nagy Bumm, az égzengés mely villámokat szór, másként döntött. Hiába mosolygott földanya, a nagy Bumm odavezette Boot, és Boo ölni akart. Nem éhségből, nem azért, hogy túléljen. A vér izéért, a zsákmány rémületéért, annak vergődéséért. A halálsikolyokért. Ez az, amit Kamor nem képes megbocsátani. Eltemette a múltját, örömét, a jövőjét is velük együtt, ám de nem mindent. Boo iránti bosszúvágyát nem. Mia széttépett testéből kivágta combcsontját és hátára kötözte, majd mikor tábort vert, azt tűzzel égetve és kővel háromszög alakúra csiszolva egy oldalán kihegyezte, mintha csak egy dárdahegy lenne. Kékes, majdhogynem átlátszó kövekből, melyeket a füstölgő hegy lábánál talált, majd két tucatnyi két tenyérnyi hosszúságú dárdahegyet pattintott, úgy kialakítva a hátulját, hogy az egy mozdulattal a dárdájába illeszthető legyen. Igen, ez volt Kamor halálos fegyvere és öröksége is apjától, magától a Halodai törzsfőnöktől. Apja találmánya volt az egy mozdulattal cserélhető dárdahegy, ami ennek ellenére volt annyira stabil, hogy képes legyen átdöfni egy mamut, egy kardfogú tigris, de még egy hópárduc téli bundáját is. A barlangi medvéét nem tudja, mert azzal a kőkor emberei nem harcoltak. Bootól mindenki félt, bootól mindenki rettegett. Soha senki sem szállt szembe vele. Eddig. Most pont erre a vérszomjas bosszúra készült Kamor.
Követte Boo, a barlangi medve nyomait. Elkeseredve tapasztalta, az valamit magával vonszolt. Talán a legidősebb fia, Kalon testét. Ez még több erőt adott neki, hogy Boo után vesse magát. Már két napja üldözte, mikor a távolból élet-halál harc hangjai szűrődtek el hozzá. Boo hangját nem lehetett eltéveszteni. Ám de a másik, a másik csaholó, vonyító, vérre szomjazó hangot is jól ismerte. Ezek a nagy szürkék. A veszedelmes óriás farkasok, akik falkába verődve támadtak és áldozataikat pillanatokon belül széttépték és felfalták. Legalább olyan veszélyesek voltak az emberre, mint Boo, a barlangi medve, aki, ha felállt a két hátsó lábára, akár a négy és fél métert is elérte. A majd egy tonnás monstrumnak nem nagyon volt ellenfele, hacsak nem egy csapat nagy szürke.
Akkor hagyni kell őket megküzdeni – gondolta Kamor. – Bármelyik is győz, az neki jó.
Ámde ez a csaholás más volt. Más, mint szokott. Kamor futni kezdett, és hamarosan már látta a fák rejtekében kibontakozott drámát. Boo volt az, az ő Booja. Az, aki kivégezte a családját, a jövőjét puszta szórakozásból. Most egy farkashorda kotorékánál tette ugyanezt, ugyanúgy. Hatalmas, másfél méteres, mázsás farkasok tetemei mindenhol. Legalább egy tucatot már megölt ez a kegyetlen gyilkos. Éhes nem volt, hiszen Kamor tegnap találta meg azt, amit fiából hagyott, hátrahagyott. Két méretes nagy szürkét szorított be egy hasadékba. Azok el tudtak volna menekülni, mégsem tették. Miért nem? hiszen ennek a kettőnek semmi esélye sincs Booval, az egy tonnás barlangi medvével szemben. Kamorban fellángolt a bosszúvágy, ugyanakkor észrevéve a farkaskölyköket feltámadt benne a sebzett apa. A meghasadt szívű szülő, ki elveszítette gyermekeit és ezzel ragaszkodását is az élethez. Kamor minden erejét beleadva a küzdő felek felé rohant, kékesen ragyogó kődárdájának hegyét egyenesen a szörnyeteg felé tartva üvölteni kezdett. Miért csinálta? Maga sem tudja. Elviselhetetlen volt számára a gondolat, hogy ugyanígy elveszítve gyermekeit, most ugyanezt átélje élőben a farkasszülök és kölykeik halálát végignézve.
A hatalmas barlangi medve két lábra ágaskodott és az üvöltésére hátranézett. Akkor a nagy szürke ordas hasfalába mart majd hat centis tépőfogaival. Boo egyetlen mozdulattal lesöpörte magáról hatalmas karmaival, támadója oldalát felszakítva, az azonnal kimúlt. Akkor ért oda Kamor és nagyot ugorva egy szikláról keresztüldöfte az éppen felé lendülő hatalmas mancsot. Azon úgy siklott keresztül a majd két nyitott tenyérnyi kékes csillogású, áttetsző, a nap fényében csillogó pattintott dárdahegy, mintha csak egy almába szúrta volna használója, majd csengve tört ketté, le a dárda fejéről. Kamor rutinosan, még mielőtt földet ért volna, már el is helyezte a Boo mancsába tört dárdahegy majdnem pontos mását annak kialakított helyére, és mikor földet ért, már döfött is újra, ezúttal a két lábra ágaskodott Boo bordái alá. Az akkor megbicsaklott. Előre dőlve elülső mancsaira zuhant, ámde sérült testrésze kifordult helyéről és a monstrum a porba hullt. Ezt használta ki a nagy szürke, az ordasmama, és hatalmas tépőfogaival belemart annak torkába.
Eközben már Kamor újra dárdahegyet cserélt és ezúttal hatalmas lendülettel hasított bele a levegőért kapkodó óriási medve ágyékába, a lágy részébe. Annak hasfala felszakadt, bűzös és gőzölgő belei kifordultak. Az nem akarta feladni a harcát, életét és tovább vergődött. Halálos, méretes, pengeéles karmaival csapkodva próbálta elpusztítani azokat, akik szembe merészeltek, szembe mertek szállni vele. Vele, a barlangok királyával! De már nem volt kontroll mozdulataiban. Inkább volt ez fékevesztett pánik és menekülni akarás. Boo rájött, sem a farkasanya, sem pedig Kamor nem fél tőle. Mi több, mindketten őt akarják elpusztítani. Nem egyszerűen megölni, szét akarták élve tépni. Őt! Őt, akinek nincs e földön ellenfele! Őt, aki azt gyilkol meg, akit csak akar, pusztán szórakozásból. Őt, a vadászt, akiből most préda lesz. Mozdulatai egyre inkább voltak koordinálatlanok, csapásai darabosak lettek, miközben Kamor mind újra és újra cserélve a dárdahegyeket, azokat tövig döfte belé a harc hevében, mígnem Boo ernyedten feküdt el a földön, a torkán még mindig a végzetesen morgó farkasanyával, ki a kölykei életéért küzdve egy jottányit sem engedett halálos szorításán. Akkor Kamor elővette Mia, a halott felesége kihegyezett és tűzben edzet combcsontját.
– Tizenhárom dárdahegyet hagytam a testedben. Egyet a nőmért, a többit tizenkét gyermekemért. Ezt – mutatta Mia kijegyezett combcsontját –, ezt a másik asszonyom küldi neked!
A barlangi medve, Boo fejéhez ment és egyetlen mozdulattal a szemébe döfte azt, egészen az agyáig. A hatalmas ragadozó teste megfeszült, és szinte azonnal kilehelte a lelkét. Csak akkor engedte el a nagy szürke a bestia torkát, mikor annak már nem dobogott a szíve, testének rángatódzása abbamaradt. A teljes farkashorda elpusztult, csak ő és a hat kölyke maradtak életben, ám ő sem úszta meg sérülés nélkül. Nyüszítve kúszott oda kölykeihez, vette őket gondozásba. amennyire tudta, mivel gerince eltörött és két hátsó lábát bénán húzta maga után. Kamor lelke sikított a fájdalomtól, pedig a nagy szürkék nem a barátai, de amikor a sérült anyára nézett és hat kölykére, a sajátjai jutottak eszébe. Elveszített családja. Eddig a farkasmamával szövetségesek voltak. Közös ellenségük ellen küzdve. Ám de most a vadon törvényei ismét felülkerekedtek és a nagy szürke fogait mutatva halkan morgott felé. Kamor elmosolyodott. Mia jutott eszébe, az asszony kinek ugyan az ura volt, mégis aki megmondta neki, mikor mit kell tennie. Aki családjáért, gyermekeiért, törzséért élt minden pillanatban.
Kamor eltemette a holt farkasokat, és ugyanúgy köveket rakott a nyughelyük fölé. Majd Boo testéből húst hasított ki és odatette a sérült nagy szürkének. Az morgott rá, mégis elfogadta. Majd a lenti patakból vizet hozott egy valamikori állat félbetört koponyájában. A nagy szürke ismét morgott, de ezt is elfogadta. Este, kissé távolabb a nagy szürkétől, a sérült óriás farkastól, tüzet rakott. Kövekkel körbe rakta és annak lobogó lángjánál mély álomba szenderült. Magasan járt már a nap, mikor arra ébredt, hogy valaki nyalja a fejét. Fel akart kelni, de a nagy szürke rámordult és mancsával a földre szorítva tovább nyalta, mosdatta Kamort. Mikor mozdulni akart, akkor ugyanúgy járt, mint az előbb. A hat kölyök keresztül kasul átugrálva rajta jóllakottan játszadozott. Igen, Az éjjel az ordas odakúszott hozzá és mellette aludt el. Utálata az ember felé vesztett falkaösztönével szemben. Meg aztán ez a sima bőrű tegnap segített neki és kölykeinek. Enni adott neki és megitatta. A harcban mellette állt, és amikor kiszolgáltatott volt nem élt vele vissza. Így aztán mire a nap felkelt, Kamor falkatag lett. Még háromszor kelt fel a nap és a hold, mire a nagy szürke már nem volt képes enni sem. Már nem morgott Kamorra, hanem hozzásimulva várta az elmúlást. Szemeivel mélyen a szemébe nézve, azt üzenve, bízom benned. Hisz a falkám tagja lettél, az vagy! Szemeivel reménykedve tekintett rá, mint utolsó esélyére kölykei életben maradására. Kamor belenyúlva a sérült, gerinctörött nagy szürke bundájába beszélt hozzá. Hiszen érti, érzi, a halál megérintette őt is. Maga sem értette miért és hogyan történt, de a hat kölyök fontossá vált neki.
– Földanya és a nagy Bumm okkal keresztezte utunkat. Vállvetve küzdöttünk és győztünk a gonosz felett. Mindketten elveszítettük a családunkat, a támaszunkat. A te időd lejárt és én vigyázni fogok gyermekeidre, míg saját falkájuk nem lesz. Míg nem lesznek életképesek.
– Vouuu. Uuu. Uu.
Válaszolt az, mintha csak értené. Mert értette is. Kamor huszonkét nyarat ért meg. Felesége Mia harminchárom, míg leánya Tau csak tizennyolc volt mikor elveszítette őket. Kamor tisztában van vele, harminc évnél nem szoktak tovább élni a férfiak és ő már huszonkét éves. Mia harminchárom évével és nyolc gyermekével, akiket nem csak megszült, de fel is nevelt, mert a támadásig életben is maradtak, igen szép kort ért meg. Tíz napi járóföldre egyetlen ember, egyetlen törzs sincs. Kamor számára az újbóli családalapítás nem más, mint légvár. Nincs esélye, és nincs már reménye sem. Talán hazatér törzséhez, hiszen azóta, hogy eljött, már elmúlt nyolc nyár és nyolcszor volt kemény a víz. Nincs már senki sem, aki emlékezne rá. Igen, eldöntötte, hazatér. Ahogy a hat farkaskölyök önálló életre alkalmas lesz, ő hazatér.
– Megtérhetsz a tieidhez. Vigyázom gyermekeidre, mintha csak a sajátjaim lennének.
– Vouuu, uu, u.
– Ígérem neked. Befogadtál a falkádba, méltó leszek rá. Nagy harcost nevelek fiaidból és lányaidból.
Aznap este is így érte őket az álom. Egy alomként, egy falkaként, egy csapatként összebújva, az éltető tűz lobogó fényénél. Kamor álmában földanyával találkozott, és az kezén fogva vezette az elvesztett lelkek csarnokába. Ott voltak gyermekei, Mia és Tau is. A nagy szürkék is, kik a Booval vívott harcban elestek. És Kamor nagy szürkéje is. A farkasanya, aki rábízta még fel nem nőtt kölykeit. Majd földanya a hat farkaskölyök közül a leggyengébbre, egy kis sánta szukára mutatott, aki a küzdelemben sérült meg. Majd Tau legkisebb leányára, Mumára, akinek testét barlangjukban még Boot tépte szét.
– Ember láss és érez! Tetteidnek következménye lett. Könyörülettel voltál a gyengébb felé. Az elesetted támogattad, alázattal viseltettél a természet törvényei felé. Mostantól e két lelket összekötöm és nemzetségedhez adom. Leszel te minden idők legősibb atyja és a Farkasok nemzetségének alapítója. Halld hát szavam! Míg célod el nem éred, sorsod be nem teljesíted, kerüljön benneteket a halál szele is! Sokszorosan kapd vissza veszteséged. Amit önként, érdek nélkül adsz másoknak, az lesz a tiéd.
Nyöszörgésre ébredt. A kölykök éhesek és türelmetlenek voltak. A nagy szürke már nem volt velük, az éjjel lelke a földanyával maradt. Kamor ürességet érzett, mikor eltemette a hat kölyök anyját, mégis el kell fogadnia a halált. Ismét! Ez a természet törvénye. Élünk, születünk és meghalunk. Sokáig nézte a friss sírhalmot, majd útra kelt a hat kölyökkel a törzshöz, ahonnét közel egy évtizede elmenekült. Az út sokáig tartott. Oly sokáig, hogy egyszer kemények lettek a vizek, majd kizöldült és virágba borult a táj, mire hazaért. Addigra a hat szeleburdi kölyökből, hat hatalmas óriás szürke farkas lett. Családjaként, falkatagként vigyáztak egymásra. Apja valamikori törzse igencsak nagy lett. Mikor megérkezett, apja gyilkosa már nem élt. Egy mamutvadászat során elvitték az istenek a sötét és gonosz lelkét. Hazatérése és útitársai igen nagy feltűnést keltettek, hiszen voltak még, akik emlékeztek rá.
* * *
Bip! Bip! Bip! Bip! Kamor álma mindig itt szakad meg, pedig oly szívesen álmodná tovább. Újraélve a háromszázhetvenezer évvel ezelőtti eseményeket. Mostanra már nem kell titkolnia ki is ő és hány éves, és miért elválaszthatatlan Mumától, a kissé sánta óriás szürke farkastól, aki majd másfél méter és közel száz kilós. Aki egy közel egytonnás barlangi medvével vívott küzdelem során, kölyökként sántult le. Igen, ahogyan földanya ígérte, elkerülte őket a halál. Azóta több ezerszer alapított már családot, vérvonala a farkasok lelkével volt átitatva, és behálózta az egész földet. Beletúrt az ő nagy szürkéjének vaskos bundájába, Mumáéba, és még egyszer visszanézet a Földre. Igen, Kamor, az egykori kőkorszaki vadász ma elhagyja a Földet és csillagösvényre tér. Már gyermekkorában is erről álmodozott, és most, hogy eleget tett ígéretének, és vérvonala már mindenhol jelen volt, követi álmait. Talán, valahol az univerzumban, távolt szülőbolygójától és földanyától, talán ott a messzeségben megtalálhatja azt, mitől mindenki retteg, de őt elkerüli. Talán eljuthat az elvesztett lelkek csarnokába, hogy újra találkozhasson Miával, Tauval, tizenkét gyermekével és szövetségesével, a nagy szürke ordas mamával, kinek nemzetségével az emberek lelke összeforrott. Talán akkor örök nyugalomra találhat ő is.
A csillaghajó oldala bezáródott és egy hang nélkül szállt fel. A levegőben megfordulva a végtelenbe kilőve magát. Mi lett a nemzetségével? Talán te is egy vagy Kamor törzséből. Egy kései leszármazott, akinek a lelkében egy farkas üvöltése, ereje és hűsége lapul. Ha megosztod életed egy valamikori farkassal, egy kutyával, aki a nagy szürke ordas farkasmama egyik leszármazottja, aki a földanya áldását birtokolja, akkor bizonyos.
Vége...
