A tíz kilométer
Két éve vitte el a rák Márkot. A város hideg és idegen volt Beának a szeretett férje nélkül. A fiatal özvegy hetek óta ugyanazt álmodta: futnak együtt fenn, a háztetők felett. De a hitvesi ágyban egyedül ébredt fel, ugyanazt az ürességet érezte, ami mindent megfakított a kis lakásban.
Egy napon Bea tényleg elkezdett futni, nem a testét akarta edzeni, hanem a lelkét, hogy újra közelebb érezze magát Márkhoz.
A külváros utcáit rótta, az elhagyott gyártelepek és a régi hirdetőtáblák között vezetett az útja. Körülötte minden kihalt volt, mintha a végítélet után érkezett volna.
Egy őszi napon a telefonja régi futóapplikációja ajánlott egy útvonalat, ami a külváros utáni ködös Kiserdőn vezetett keresztül, ahol az árnyak is sűrűbben jártak. A városi kocsmák lakói folyton rémtörténeteket meséltek az erdőről. Azt beszélték, hogy ott vékonyabb a fátyol az élők és az árnyak világa között. Bea nem hitt az ilyen szóbeszédben, csak mosolygott rajtuk.
Az első futás alkalmával a városban a megszokott zajokat hallotta maga körül, de az erdőben aztán hirtelen a köd elnyelt minden hangot, és a fák között vibráló árnyak jelentek meg. A lámpák fénye felszívódott a nedves levegőben, a fák törzsén ősi, ismeretlen jelek ragyogtak. A telefonja rég elveszítette a GPS jelet, de ez nem igazán érdekelte. A következő emléke, hogy otthon a zuhanyzott, és az órája pontosan tíz kilométert mutatott. Nem emlékszett rá, hogyan ért haza, arra sem, mennyi ideig volt távol.
Ennek ellenére másnap ismét az új úton indult el. A Kiserdőbe érve a testében leírhatatlan erő ébredt, mintha a lábai maguktól vitték volna előre. Teljesen biztos volt benne, hogy valaki fut mellette, és az idegen az ő szívdobbanása ütemét követi. Nem tudta, hogy merre járt, de az órája otthon újra ugyanazt az útvonalat mutatta, mint először, a szokásos tíz kilométerrel.
Az első hónap gyorsan eltelt, és a lány minden egyes nap ugyanarra futott az erdőben. A teste már nem is próbált ellenállni a kilométereknek. Gyorsan szaladt ki városból, hogy az erdő suttogó, misztikus hangulatát érezze minden porcikájában.
Egy napon azonban a fák közt egy tisztásra lett figyelmes, ahol fényt árasztó éteri alak várta. A levegő rezgett, akár a délibábos puszta felett déltájban. Mintha az idő is megállt volna. Őrület, de az egyik alakban felismerte Márkot.
– Gyere, Bea! – hasított a szívébe Márk hangja. – Túl régóta vagy egyedül.
A fiatal özvegy térdre rogyott. A fájdalom, ami eddig benne élt, elpárolgott, mint forró gőz a hideg aszfaltról.
– Hogy lehetek újra veled? – kérdezte Bea.
– Halj meg, hogy újra élj, velem! – felelte Márk.
Válaszolni akart volna, de a következő emléke az volt, hogy otthon nézi az óráját, ami újra tíz kilométert mutatott.
– Tíz kilométer választ el Márktól! – kiabálta az üres lakásban Bea.
– De mit is mondott a Kedves...? – képtelen volt emlékezni.
Bea december 21-én újra futni indult. A város fényei mögött valami vibrált: a lámpák pislogtak, a csatornákból páranyalábok emelkedtek, mintha lüktetne a föld alatt valami ősi, sötét szív. A köd sűrűn tapadt a mellkasához, és a suttogás most már erősebben hallatszott: „Fuss, Bea… fuss hozzám…”
A tisztásra érve Márk már várta. Arca ragyogott, de szeme mögött sötét, idegen fény villant. A férfi csak ennyit mondott:
– Halj meg, hogy újra éljünk!
Bea megint a lakásban ébredt fel, a cipője sáros, felsője szakadt volt. Azonnal a fürdőszobába ment egy csomag pengét keresett, ami még Márké volt. Visszaindult az erdőbe, tudta, hogy ez lesz az utolsó alkalom.
A út most másmilyen volt, mintha valami visszatartotta volna, de ő menni akart. Nem akart visszafordulni. A tisztásra érve nem látott senkit. Kétségbeesve hívta Márkot a sötétben:
– Hát itt vagyok, Te meg sehol.
Hirtelen megjelent Márk.
– Itt vagyok, Bea! – szólt.
A lány örömmel fordult felé.
– Döntöttél? – kérdezte a férfi.
– Igen, veled akarok lenni! – és felnyitotta jobb karján az ütőerét a pengével.
Meleg vér folyt végig a karján, és amikor térdre rogyott, a köd lassan felemelkedett, és Márk tartotta karjaiban. Bea boldog volt, mert tudta, hogy most már örökre együtt lesznek a fényben.
Másnap két nyomozó érkezett a Kiserdőbe.
– Egy újabb öngyilkos… – állapította meg az egyik, miközben Bea élettelen teste fölé hajolt.
– És pont karácsony előtt…
