Élem az életem… 2.
Zakatol a vonatom, immár jól megkopott, törött síneken,
Valaha elindult élettel… tarolni végzetet végeken.
A mozdony füstje krákogtat, hol fekete, hol meg fehér,
Beborít ez mindent, egy álcázó ködfelhővel felér…
Sorsom a rám szabott köntöst tartja a vállamon,
Nehogy levegyem, lépjek túl a régi álmokon,
Pedig nézem, a köntösöm alul szakadt, körbe sáros,
A zsebei meg lyukasak, gombja már nincs is, nem sármos…
Igaz, itt a vonaton nem is kell köntös,
Pullmanban a jó nagykabát nem előnyös…
Vonatablakomból másképp látom már a téli, havas kertet,
Tavasszal meg másképp érzem az illatot, mit szél ide kerget.
Szemem a sok könnyezéstől már elég nyálkás,
A sorsom ezen a rozzant vonaton szálkás.
Fogsorom kivehető, csak csattog a pohárban,
Botom itt alszik összecsukva velem az ágyban.
De ha jő majd a kaszás… majd Te rám nevetsz!
Egy az életem, többet biz’ el nem vehetsz.
Ezüstre festeném a holdat, szembe dicsérném én a napot,
Beadnám zálogba ezeket, előre váltanám holnapot.
Néha azt látom, hogy az ellen partizánkodik ágak között,
És ez a látvány, hogy küszöbölendő, a lelkembe költözött!
Belefúrom magam egy mély, hóviharsöprő lélegzetbe…
És ha lenne számadás… Csillag is hullana a kezembe…
Itt a gyors-lassú vonaton pengeszájjal remeg a kevélység,
Suhanásnál, vagy a veszteglésnél csak vegetál a merészség.
Mi vagyok én, pitypang, mi boldogan táncol a réten, a szélben?
Vagy hópehely viharos hóesésben, közvilágítás fényben?
De a bibi ott van, hogy a fülkémben nincs is rét,
És itt nekem nincs viharos hóesés, semmicskét…
Látom az ablakból, hogy elhamvadtak a virágok,
Lassan hamuvá lesz a hosszú élet… megélt korok.
Hajamat lassan befedi a dér, ami régmúltról mesél.
Lesz biztos, aki vár és majd rám szól: öcsém, nagyon elkéstél…
Bennem a lét orgyilkos járatokat fúr és vájkál,
A vonatom is, sín nélkül is… össze-vissza mászkál…
Lassú nézésem elszáll messzire, tova a távolba,
De sajnos lehet, hogy ott elsüllyedek a mély mákonyba…
Csurom izzadtság a már kiszáradt bőrű kezem,
Ha elsírom magam… ezzel karcolom a szemem…
Erdő, rét csábít, érzem az illatokat. De ki kéne szállnom…
Nem vakít el semmilyen csillag, hohó, ezt én miért nem látom?
Végül én már csak annyit kérek, adasson meg nékem,
Nagyon semmi se fájjon… nagyon nem vágyja az énem…
Elrobog a vonatom, szembe senki, nincs kivel ütközők…
De majd ha a sínpálya elfogy, és ott várnak az ütközők...!
Vonatom rozoga, szánni való,
Kevés, de volt benne valami jó!
Ha megyek, ne sírjatok, így lesz jó…
Vecsés, 2015. március 28. – Kustra Ferenc József – írtam önéletrajzi írásként.
