Éjkarom
Az nem válaszolt. Egy íves szökkenéssel az egyik oszlopra ugrott és felmászott rajta. Végül egy újabb ugrással kijutott az éjszakába, az általa tört lyukon. Berengier döbbenten nézett utána, aztán végig a földön heverő holttesteken.
A történetek nem túloztak... – gondolta. – Nem, még szerénykedtek is, amiket én hallottam.
Nem törődve sajgó izmaival gyors léptekkel elindult kifelé a teremből, de még visszafordult a foglyok felé.
– Valaki szóljon a városi őrségnek – mondta. – Megmenekültek. Egy szellem mentette meg önöket.
Berengier hamar talált egy gazdátlan lovat Kerrian istállójában, amit elköthetett. Elindult az istálló kijárata felé, de még odadobott egy aranyat a sötétből előbotorkáló álmos parasztfiúnak. Brisbone városának házai sötét falakként emelkedtek fölé két oldalt. A hűs éjszaki levegő hátrasimította Berengier haját és szakállát, mikor a varázsló erősen markolva lovának sörényét, végigszáguldott az utcán.
Lehunyta a szemét. Az éter lassan áramló áramlatain túl meglátta a nő ezüstkék fénnyel körülvett halvány alakját, ami villámgyorsan zsugorodott.
Valószínűleg lovon ülhet – gondolta Berengier, és még gyorsabb vágtára ösztökélte a lovát.
Egy koldus az öklét rázva ordított utána a rongyai alól. Egy férfi káromkodva ugrott el az útjából. Az egyik beugróban kuporogva pénzét számolgató fickó rémülten mutatott fel. Berengier odafordult, és egy koromfekete alakot látott végigrohanni a holdfényben. Aztán négykézlábra ereszkedett, és egy hosszú szökkenéssel átugrotta a két épület között sötétlő keskeny, szeméttel teli sikátort.
– Úgy látom, hogy Éjpenge is őket követi. Vajon mi köze lehet hozzá?
Berengier, mint minden gyermek, sokszor hallott történeteket az Éjkaromról. Aldrovanda, Berengier forrófejű és már rég halott bátyja szerint egy száműzött nemes volt, akit Tian boszorkányos ügyességű orgyilkosai képeztek ki, és tudásával a Brisbone-et uraló bandák ellen harcolt. Felhőtoronyban, a tanítványok kaszárnyáinak sötétjében Ulkei, azzal ijesztgette a többi manifesztátortanoncot, köztük Berengiert, hogy Éjkarom a Túloldal egy testet öltött démona, akit egy vadmágus kísérlete hozott a világukra, és vérre szomjazva járja Brisbone utcáit. Berengier azonban úgy gondolta, hogy bárki is volt Éjkarom, mostanra már meghalt.
Hát, a legenda tovább élt... És ugyanúgy a doboz kellett neki, mint Berengiernek.
A mellékutcák szövevénye a folyó partjára vezettek. Berengier egy keskeny sikátorban hagyta a lovat és megvakarta a vállát. Óvatos léptekkel lopakodott végig a rakpart felé tornyosuló hordó és ládahalmok árnyékában. A folyóba nyúló mólók mellett kikötözve ringatóztak a kereskedőhajók. A folyón felfelé egy karakk úszott. Három árboca büszkén meredt az ég felé, vitorláinak árnyékában apró alakok mozogtak. A folyó túlsó partjáról lant és furulya dallamát hozta a szél.
A varázsnő sziluettje Berengiertől három mólónyira fénylett fel. A nő feltornyozott ládák karéjában várakozott a megmaradt zsoldosok társaságában. Mellette Kerrian kuporgott, és fájó homlokát nyomogatta.
– Nem is ütöttem erőset – mondta az egyik ládának támaszkodó zsoldos, aki egy almát majszolt. Hosszú, vörös haját egy kontyban hordta a feje búbján. Egy sebhely indult ki jobb halántékától, futott át fejének oldalán és tűnt el fonatokban rendezett szakálla alatt. – Hihetőnek kellett tűnnie. Nem is oda ütöttem.
Berengier innen is látta, hogy Kerrian dühösen nézz fel.
– Nem fogadom el ennek az északi parasztnak a bocsánatkérését! – förmedt rá kimérten Kerrian.
Az válaszul nagyot harapott az almából, és lassan elmajszolta.
– Ha ettől megenyhül, akkor nem bocsánatkérésnek szántam – felelte a zsoldos. – Bántotta a fülem a déli sírása, napvilágképű.
Berengier hallotta már ezt a nevet és az összehangolt támadásaikból és fegyelmezettségükből fel kellet volna őket ismernie. A Virrasztók azon thyndirk harcosoktól származtak, akik az utolsó északi nagy király, Roggvyr sírját őrizték hét napon és hét éjen át. És miután a király fiai meghaltak, és a Thyndirk királyság káoszba süllyedt, ők felvállalták a rend fenntartását. Csak ehhez pénz kellett, és ezt a fegyvert tartó karjuk áruba bocsátásából akarták megszerezni.
– Hogy mit mondott? – kiáltotta sértetten a nemes.
A zsoldos odalépett, és vállba taszította Kerriant.
– Lehet többször fogtam kapát, mint maga, napvilágképű, de nem vagyok paraszt – közelebb hajolt, és újra beleharapott az almába. – A Virrasztók tagja vagyok, ha nem feledte volna, mire is adott pénzt.
Berengier ekkor oldalvást beslisszant a két láda közötti résbe, és felmászott a ládahalom tetejére, mikor megszólalt a nő.
– Az én fülem a szerelmes évődésetek zavarja! – mondta a varázslónő, és leugrott a ládáról, amin eddig ült és idegesen körbepillantott. – Itt kellene már lennie...
– Mondtam, hogy várjunk – állt meg Kerrian a nő előtt. – Hogy ne a fogadáskor! Mi van ha a toronymágus a nyomunkban van?
A nő idegesen toporogva megállt, és szembenézett Kerriannal. Berengier a rejtekhelyéről látta, hogy alig hat évvel lehet fiatalabb nála. A háta szálfaegyenes. A keze a combja mellett lógott. Büszkeség sütött a tartásából, amin látszott, hogy soha nem törtek láncok.
– Akkor ellátom a baját – felelte. – Berengier is csak egy ember. Tehetséges, de akkor is csak egy ember, aki tud vérezni.
– És hol van ő? Akinek elloptad azt a valamit? – jött a zsoldos hangja.
– Majd jön – válaszolta a nő. – Itt kellene már lennie.
– Várnia kellett volna minket, azt mondtad – förmedt rá Kerrian a nőre. – Nem... Add ide a dobozt, és majd én átadom neki.
– Hogy aztán a hálószobádban hallgasd? – kérdezett vissza gúnyosan a nő. – Idáig eljöttünk, és nem fogunk visszafordulni, mert valaki elhitte, hogy Berengier képes békává változtatni egy pillantásával, és a segge pedig villámokat ereget. – A mágus belépett a dobozok között kanyargó keskeny utcácskába, és óvatosan végighaladt rajta. Keresett egy megfelelő helyet, ahonnan rajtuk üthet. De valami azt súgta, hogy várnia kell, bárki is a titokzatos megbízó.
– Nos, itt volnék – szólt egy nyugodt, ismerős hang.
Berengier döbbenten állt meg, mikor meghallotta Kavan ismerős hangját. Sietősre vette a lépteit, balra kanyarodott a dobozok között, és talált egy rést, amin kipillanthatott. Az idős férfi ugyanazt a fekete zekét és nadrágot viselte, mint a fogadáson, és olyan nyugodtan lépett a hármas elé.
– Ki maga? – kérdezte döbbenten a varázslónő.
Kavan előrelépett, és elmosolyodott.
– Végig maga volt? – pattant fel Kerrian, és Kavan elé lépett.
A férfi meghajolt.
– Igen. Hát nem is a maga társaságát élvezni mentem oda. Nos – odahajolt a nőhöz és elhúzta a száját. – Úgy látom, hogy a hölgy – a zsoldosok felé fordult –, és az ön által felbérelt fegyveresek áthúzták a számításaimat. Pedig lehetett volna ezt nyugodtan is csinálni... Emberi keretek között, nem vértől mocskosan. Most miért nézel ilyen meglepetten Kerrian?
– Miért nem előbb? – kérdezte.
– Amíg ott van a toronymágus? Megvagy őrülve? – kérdezte Kavan kacagva, a hangja újra nyugalomba fordult – Akkor itt az a doboz? Ó, ne vegye elő. Nem itt. Nem addig, míg a környéken van Berengier.
– Vagy az Éjkarom – tette hozzá Kerrian.
– Ennyi idősen hiszel még a rémmesékben? – kérdezte kuncogva Kavan. – Miért is nem lepődtem meg.
– Akkor mondja meg, hogy hol adjuk át – vágta ketté a nő ravaszságtól késpengéjű hangja. – Nos?
Csend.
Berengier pár lépést tett előre, és kikandikált a láda mögül. Kavan továbbra is a harcosok gyűrűjében állt, egy sétapálcára támaszkodva. A mágus szemöldöke V alakba fordult. A fogadáson még nem volt nála a pálca, és semmi jelét nem látta, hogy baja lenne a nemes lábával. A csodálkozást azonban hideg céltudat váltotta át a varázslóban.
Kavan bólintott.
– Egy régi kocsma innen pár mérföldnyire – mondta magabiztosan. – Téglaépület. Minden csempész ott cseréli ki az árut, és hát ami nekik bevált...
A nő bólintott és összemosolygott a zsoldossal. Kavan sarkon fordult és elindult, a hátánál a zsoldosok, mellette a varázslónő. Berengier felemelte a kezét, érezte a markába szivárgó, anyagiasuló éter füstjét. Eltervezte, hogy miután a tőr formát nyer, a varázslónő lábába dobja, aztán egy másikkal Kavant teszi ártalmatlanná.
És Kerrian jön utána. Kicsalt a rendtől egy erős és veszélyes tárgyat, így vele példát kellett statuálni. Berengier kiegyenesedett, mikor a nő belépett két doboz közé...
A következő pillanatba halk koppanással egy agyaggömb vágódott elő a sötétségből, és repedt ketté. A belsejéből halványlila füst szált fel. A mágus azonnal az alkarját az arcára szorítva ugrott hátra, mikor felismerte a rókafarok főzet jellegzetes, kesernyés bűzét.
Az agyaggolyóból kiáradó füst szétáradt a dobozok között, csápjai körbeölelték a varázslót. A háta az egyik faládának ütközött, mikor a ködpárából egy feketék kesztyűs ököl suhant Berengier arca felé. A varázsló az övébe tűzött üvegcsére, és a benne lötyögő ellenszerre gondolt, mikor bal alkarját maga elé emelve félreütötte támadójának jobbját.
Jobbra lépett a mellkasa felé pattanó izmos láb elől, aztán behúzódott egy láda mögé, és kicsatolta a rókafarok ellenmérgét rejtő bőrtáskát. A szájához emelte az üvegcsét. Egy sötét árnyék iramodott felé, mikor ledöntötte a folyadékot a torkán. A varázsló a fekete páncélos harcos széles vállvértje felé rúgott. Az jobbra húzódott...
Berengier már szinte hallotta az éter halk zenéjét, ami a képességeinek visszatérését jelezte. De nem figyelhetett rá. Előtte ugyanis ott állt Éjkarom. Berengier előretolta a bal lábát, a kezét támadásra készen maga elé emelte. Az ereiben áramló ellenszer lassan legyűrte a rókafarok kipárolgásának hatását.
Az idő lelassult, ahogy Éjkarom egy állatias morgás kíséretében nekiiramodott. A mágus félrelépett, és hárította az ütést, aztán tág félkörívben megkerülte az árnyat. Amikor a harcos megperdült, látta a mellkasát és hasát fedő keményített bőrmellényt. A vastag bőrből vart kesztyűt, amiből négy acélkarom csapódott ki.
Amint a mágus meglátta az éter áramlatainak lágy hullámzását, a láthatatlan világot betöltő ezüstös porból három tőrt formázott, és dobott a sötét ruhás felé. Éjkarom jobbra ugrott a tőrök útjából. A bal kezében legyező alakban ott volt négy levélpengéjű dobókés, amiket egy laza csuklómozdulattal a varázsló felé hajított.
Azok pörögve suhantak át a levegőn.
Berengier előtt ezüst örvény formálódott, és állította meg hangos pendüléssel a tőröket. Mielőtt kitakarta volna Éjpengét a látóteréből, a varázsló látta, hogy már egy dobótőr sincs az övében.
– Add fel! – kiáltotta Berengier a pajzs árnyékából. – Semmid nincs már ellened. Nem az ellenséged vagyok, így ne tarts fel. – Az izmos alak felemelte ötujjú kezét és behajlította lábát. – Vagy folytathatjuk, és az igazi gonosztevők egérutat nyernek. Van elég praktika a kezemben, te pedig úgy láttam ki fogytál belőlük.
– Még nem – morogta mélyen a fekete páncélos. Hangjában semmi emberi nem volt.
Éjkarom ökölbe szorított jobbjából vörös fény sugárzott ki. Berengier ösztönei úgy riasztottak, mint északi falu harangtornya karling támadás idején. A dobótőrök pengéjén vörösen izzott fel egy lángnyelvet formázó sigul. A vérszín derengés pillanatok alatt szétterjedt az élükön és a pengéken.
És az éterpajzson.
Berengier megtette az első lépést, hogy megszüntesse az éterpajzsot összetartó mágiát. Hangos csilingelés kíséretében robbant darabokra a mágiából formált pajzs. Berengier hátravetődött, ahogy annak idején a griffesektől tanulta még a Felhőtoronyban tartott közelharci edzéseken. A fájdalom így is belehasított az arcába, mikor az éterpajzs szilánkjai végigkarcolták az állát és arccsontját, és vér fröccsent vágásuk nyomán.
Berengier elterült az utca kövezetén. A sebeiből enyhe fájdalom áradt szét.
– Megleptél – hajolt közelebb ellenfele. Hangos szimatolás hangja hallatszott. – Tűrhető harcos vagy egy rúnaimádó tintanyalóhoz képest.
A teremtmény erőteljes térde beleszúrt Berengier hasába, az izmaiból fájdalom folyt ki. Azonban ő beharapta az ajkát, kék szemei dühösen villantak a különös idegenre. Nem ordított, fel sem nyögött, nem adta meg neki az örömet, hogy felkiáltson fájdalomra.
– Te pedig a mágiához...
– ... egy vadállathoz képest? – kérdezte Éjkarom, sárga szemeiben megcsillant a hold kék fénye. – Attól még, hogy bűvölt tőröket hajítok, még nem vagyok egy tintanyaló a Felhőtoronyból.
– Az igazi gazfickók arra mentek – bökött a fejével Berengier arra, amerre Kavan a zsoldosok társaságában lelépett. – Őket üldözöm.
Halkan felmorrant, erős marka még inkább rászorult Berengier alkarjára.
– Majd én gondoskodom róluk.
– El kell vinnem Kavant, és kihall....
Éjkarom fekete bőrmaszkkal fedett feje közelebb nyomult Berengier arcához. Széles vállai remegtek, biztos az ösztöntől vezérelve, hogy feltépje Berengier torkát azokkal az acélkarmokkal.
– Nem kell elvinned! – sziszegte. – Ő velem van. Önként vállalta.
Berengier hallotta Éjkarom hangjából a dühöt és a felháborodottságot, és talán az aggodalom árnyalatát? Egy fiú aggodalmát, amely a hadba induló öreg apjáért érez.
– Akkor ölj meg, mentsd meg a gazdád... – Egy halk morranás félbeszakította Berengiert, a fekete ruhás alak térde még beljebb nyomódott a mágus hasába. – Aztán utána öld meg azt a varázslót is, akit utánam küldenek, hogy megkeressen.
– Fenyegetsz?
– Ha Kavan nem velük van, hanem veled, akkor szállj le rólam – nyögte a varázsló, a kezei ökölbe szorultak és szemeibe könnyek gyűltek. – Szállj le rólam, és hagyd, hogy segítsek.
Éjkarom széles mellkasa felemelkedett és lesüllyedt, a szemei bizalmatlanul villantak Berengierre. A mágus pedig felkészült arra, hogy a kesztyűjéből előpattanó karmok felhasítják a torkát.
– Miért segítesz?
Eszébe jutottak a tücskök Kerrian üvegházában. A halott zsoldos nyakáról felszálló darázs. Úgy zümmögött, mint évekkel ezelőtt, ott a Kolm vadon szélén...
– El akarom kapni, akinek el akarják adni a dobozt – suttogta Berengier. – Ha ma este eljön, és Kavant találja itt, akkor kegyetlen sorsot szán neki.
Éjkarom elgondolkodva hajolt Berengier felé. Aztán lassan leszállt róla, a szemét le nem véve a feltápászkodó varázslóról. Az izmai sajogtak a lény súlyától. Csak egy magyarázatot talált arra, hogy egy ilyen izmos lény, ennyire fürgén ugrál házról házra. A tekintete Éjkarom izmos, ízületénél meghajolt lábaira tévedt.
Egyszersmind arra is magyarázatot kapott, hogy Éjkarmot miért tette dühössé a „gazda” megszólítás.
– Ki az? – kérdezte.
Berengier állta a tekintetét.
– Elég annyit tudnod róla, hogy varázsló. A pókok és rovarok beszédének mestere.
Éjkarom sarkon fordult, és megindult a ládák felé.
– Szóval egy Bogársámán – felelte. – A vérapám mesélt róluk. Alávaló lényekkel közösködő embersámán, így maguk is alávalók. – Felugrott egy ládára, és lenézett a varázslóra. – Kövess, Berengier!
A mágus Éjkarmot követve kiért a rakpartra. Az éjszaka harcosa karmait a falba vájva mászott fel egy több szintes bérház repedésekkel borított falán. Berengier egy pillanatra megállt, és a folyó felé pillantott. Egy karcsú folyami gálya közeledett a kikötő felé, az oldalán felemelkedő és hangos csobbanással a vízbe süllyedő evezői rossz előérzetet plántáltak a varázslóba.
Ahogy a hajó oldalában álló apró alak is.
A kétemeletes ház, ahol Kavan és Kerrian megbeszélték a találkozót egy sikátor végében állt. A falait borító koromtól sötétlő vakolat sok helyen kopott, megmutatva a ház falának tégláit. A széna tető penésztől zöldellt. A bal felső, kerek ablakban apró gyertyafény pislákolt. Előtte árnyékok mozogtak.
Berengier észrevéve a ház előtti téren üldögélő két katonát, a falhoz lapult. Az utcakőnek koppanó dobókocka csörrenéssel jött, és az egyik északi dühösen felkáromkodott, a vele szembe guggoló zsoldos felkacagott. A ház bejáratától jobbra egy harmadik harcos egy ládán ülve figyelte őket, közben végig-végighúzta kardjának élén a kezében tartott kődarabot.
Nem voltak védtelenek, a hátukra szíjazott kardhüvelyből továbbra is kikandikált kardjuk markolata. És nem nyúltak az övükön lelógó borral vagy sörrel teli kulacsok felé. Éberen őrködtek, és a varázslónak kétsége se volt a felől, hogy a szemük sarkából az éji sötétet fürkészik.
A tér elég kicsi volt, hogy ha a varázsló kilép rá az utcácskából, akkor a három zsoldos körbefogja. Éjkaromnak pedig az árnyékát se látta végigrohanni a háztetőkön. Elfogadta, hogy egyedül maradt, úgy döntött, hogy a sikátorban megsűrűsödött sötétségben lapulva várni fog, míg az alku megkötése után elő nem lépnek. Mikor az ajtó kinyílik, akkor a zsoldosok felállnak, a varázsló pedig azt a kérészéletű pillanatot fogja választani a rohamhoz.
Berengier felkészült.
Enyhe légfuvallat simított végig a hátán, aztán egy erős marok ragadta meg vállát és húzta be a sötétségbe. A manifesztátor kitépte magát a szorításból, szembefordult a páncélos alakkal, és letett az éterkard manifesztálásáról, mikor meglátta a macskafüleket formázó maszk és a bőrpáncél jellegzetes körvonalait.
– Még nem jött el – suttogta Éjkarom.
Berengier szemöldöke megemelkedett.
– A Felhőtorony ügyében járok el, a zenedoboz veszélyes és visszakel szerezni.
A harcos még mindig szálfaegyenes gerinccel állt, láthatóan nem hatotta meg a tény. Berengier mellé lépett, és a ház emeleti ablakában pislákoló gyertyafényt figyelte.
– Ha nyugton maradsz, akkor Kavan maga fogja neked odaadni. – Szavait a vérvágy acélozta meg. – Az őrök nem a korsó sörtől is lerészegedő kocsmavirágok. Ők a Virrasztók.
– Van valami terved?
– Kavan azt mondta, hogy várjak – felelte Éjkarom. – Mikor a gyertya fénye kihuny, akkor bemegyek.
Az utca kövezetén megcsörrent a kocka, a zsoldos felmordult és a ház mellé indult a nadrágját gombolva. A helyére egy másik zsoldos lépett, és újra dobott. Az emeleti ablakban a gyertya nem aludt ki.
– Miért fontos Kavannak a zenedoboz? – törte meg a csendet Berengier.
Éjkarom a manifesztátora sandított.
– Az a fontos, akinek a zenedoboz kell. A zenedoboz csupán csali – mondta szűkszavúan. – Kerrian már hónapok óta szétküldte a szerencsevadászait, hogy telkhin kacatokat keressenek neki. Olyat, ami működik, és a múlt szemétdombjáról előkapart rozsdacsomó. Csak ilyeneket hoztak neki.
– És mivel a kevés működőképes telkhin eszköz a Felhőtoronyé, ezért kicsalta tőlünk – mondta Berengier elgondolkodva. A nemes jól kitervelt mindent. Egyszerű, de ősi és mágikus kacatokat adott át a gyűjteményéből. Szállással, hírekkel és térképekkel segítette a Felhőtorony manifesztátorait és vadászmágusait. Csak azért, hogy a híre makulátlan legyen. Egy olyan ember híre, akinek átadhatnak egy ilyen veszélyes eszközt. – Vagy nagyon gazdag, vagy nagyon veszélyes lehet a vevője.
És valaki olyan, aki beszéli a rovarok nyelvét – gondolta, és Éjkaromra pillantott.
– Úgy csapott be benneteket, hogy egy csipetnyit sem ért a varázslathoz. Lehet, hogy a tornyotokból ellátok a legmesszibb partig, de mit ér, ha a skorpió belecsíp a lábujjatokba.
A varázsló arcán keserű fintor terült szét a skorpió említésére. A kezei ökölbe szorultak, készülve a közelgő csatára.
– Kavan tanítása?
– Igen – felelte hosszú hallgatás után Éjkarom.
A nyár végi este forrósága dermesztő hideggé dermedt. Kék derengés vonta fénybe a sikátor penésztől zöldellő falait és repedezett macskaköveit. Éjkarom egy hátraszaltóval ugrott el a jégcsóva útjából. A kéken derengő jégcsóva éles pendülés kíséretében ütközött neki a Berengier által idézett éterpajzsnak.
A sikátorból egy alak lépett elő. Földet söprő, szürkés kék köpenyt viselt. Szemébe húzott csúcsos csuklyája alól hegyes, határozott állának körvonalai sejlettek fel. Felemelte bőrkesztyűbe bújtatott tenyerét, ujjait szétterpesztette, a tenyerére éterrel felrajzolt hókristályt formázó sigul jégkék fénnyel derengett fel.
Egy kiromanta. Ismerte fel Berengier, és előrelépett. A szeme sarkából látta, hogy a téren strázsáló zsoldosok felfigyeltek a zajra és egy vonalba felfejlődve elindultak megnézni. Éjkarom hátat fordított a harcra készülő varázslóknak. Kesztyűjéből acélkarmok pattantak elő.
Ellenfele erre vízszintesen, tenyérrel felfelé fordította a kezét, ujjait behajlította. A varázsló talpa alól kicsúszott a talaj, de az éterből két tőrt formázott és dobott át a levegőn.
A hátában fájdalom áradt szét. A kiromanta újra maga elé tartotta a kezét, a középső és hüvelykujjának felső ujjbegyét összeillesztette, olyan mintába kényszerítve az étert, hogy az előtte kavargó pára pajzs alakba fagyjon jéggé. Az étertőrök halk pendüléssel akadtak meg a tükörsima jégpajzsban.
A varázsló fel se ocsúdhatott, mikor az ellensége magasra tartotta jobbját, és ökölbe szorította. A hirtelen lehulló levegő jeges állkapocsként harapott a vállába. A hideg nehéz kezdőként borult az arcára, és tette acélkeménnyé szemhéját. Előrelépett, csizmája talpa alatt a macskaköveken növekvő vastag dérréteg megroppant.
Berengier tekintetét a láthatatlan birodalom felé fordította. Az éter áramlatait a mágus egymásba fonódó jégkristály sigulokba rendezte, mint a tirianhívők templomának freskókkal fedett boltozatos mennyezete borult felé. Magukhoz vontak minden meleget, ami csak Berengier körül volt a levegőben. A varázsló térdre esett, tenyerét a dérrel takart utca kövezetére rakta.
Szemeit lehunyta és maga elé idézte a kitartás barátságos sárga fénnyel ragyogó sigulját. Várta, hogy ez a meleg ragyogás végigfolyjon a tagjain, szétáradjon a törzsében és a tudatában, új erővel eltöltve őt. Azonban álmosság, mint meleg lepel borult az agyára, tompává téve az apró napként a sötétségben izzó jelképet.
A jégagyarak végigkaristolták a varázsló bőrét, hideg mérgüket izmaiba eresztve.
Még nem fagytam halálra... – nyugtatta magát. Gondolatai még mindig apró villanásokkal cikáztak elméjében. Az utolsó fegyver, amiért nyúlhat. Csak koncentrálnia kell...
Ahogy a kiromantának is.
Elképzelte, ahogy elméjének – igaz egyre gyengébben izzó – gömbjét.
A fagy, mint egy láthatatlan fenevad jégcsapokkal teli pofája, úgy mart bele a combjába, mikor képzeletében két kék fényindát növesztett belőlük. A karjait jégtömböknek érezte, de elméjének erejével felkavarta a kövezeten egyre nagyobb foltokban terjengő zúzmarát. A kiromanta bömbölve az arca elé kapott, ahogy a kék jégszilánkok az arcbőrébe fúródtak.
A koncentrációja megtört, a jégkristály sigulok úgy tűntek el, mintha soha nem léteztek volna. Berengier lassan felállt, és még mindig dideregve szembenézett a kiromantával. A férfi csuklyája a vállán lógott, felfedve jóképű, hajszálvékony vörös sebhelyekkel borított arcát.
– Te... te...
Felemelte a tenyerét, ami felett egy párafolt jelent meg. A mágus tudatára a fáradtság puha, de nehéz takarója nehezedett. Megtámaszkodott a falon...
A kiromanta éles vicsorral felkészült az újabb jégcsóva kilövésére....
– Félre! – kiáltotta egy durva, nem emberi hang.
Berengier jobbra dőlt, de még érezte az elhajított tőr légáramlatát végigsimítani az arccsontján. Mikor felemelte a fejét, látta ahogy a kiromanta megmarkolja mellkasából kiálló, északi módra kígyófaragványokkal borított markolatot és a földre hanyatlik. A varázsló kifújta a levegőt, és újra maga elé idézte az aranyfénnyel ragyogó sigult.
A láthatatlan világból átáradó aranyszín zuhatag testének legapróbb részéig betöltötte lényét. Felolvasztotta a kiromanta varázslata után az énjét jégbéklyóban tartó láncokat. Ekkor hallotta meg az összecsókolódzó acél pendülését.
Mikor megfordult, először a macskakövön heverő két páncélos holttestet látta meg. Aztán Éjkarmot, aki még a három zsoldossal harcol. A fekete bőrpáncélt viselő harcos elegáns piruettekkel, és szaltókkal került ki az északiak pallosainak hosszú pengéinek hatósugarából. Könnyű kézmozdulatokkal hárítottai csapásaikat és ment át ellentámadásba.
Ezzel, és folyamatos hátrálásával a sikátor, és Berengier felé felkorbácsolta a három virrasztó győzelem iránti éhségét. Azok azonban egyre közelebb kerültek.
Berengier kiegyenesedett. A jobb oldali zsoldos egy vízszintes vágást indított meg Éjkarom feje felé. Az kihátrált a csapástól, és hárította az elülső virrasztó mellkasát célzó szúrását.
Éjkarom nem fogja állni a sarat, mikor a három katona a sikátorba szorítja.
Hirtelen vágott egyet a bal kezének fémkarmaival, mire a bal szélső katona felemelte a fejét, hátracsúsztatva sisakját és felfedve egy keskeny, védtelen sávot a nyakából. A következő pillanatban egy étertőr csapódott be, a földre lökve az akkora már halott férfit. A két megmaradt katona próbált alakzatba rendeződni.
Éjkarom közéjük állt. A bal oldalit hasba rúgta és kézkarmát annak szemnyílásába szúrta, közben jobb kezének pengéivel elvágta a másik zsoldos sisakját a helyén tartó keményített bőrszíjakat, és az álla alatti puha bőrbe döfte az acélpengéket. Le se hanyatlottak, mikor futásnak eredt a ház felé.
Berengier mielőtt követte volna Éjpengét, három lépésből a holtan heverő kiromanta mellett termett, és a ruhája alá nyúlt. Az aggodalom árnyéka suhant át lelkén, mikor az ujjai érdes fát érintettek. Ez egyre csak sötétült, mikor kivette a varázsló nyakában lógó medált, és a bőrszíjánál fogva a szeme elé emelte.
Egy spirálalakba tekeredett férget faragtak bele, minek háromszögletű fejéből vékony csápok kígyóztak.
Szóval visszatértek. Újrakezdődik ez az egész... – gondolta, és az iszákjába süllyesztette a medált. Aztán elindult a ház felé. Futásnak eredt, mikor meghallotta a házból jövő zajokat. A darabokra törő asztalok és székek reccsenését, a falhoz csapódó testek puffanását. A küszöböt átlépve egy tágas előtérbe jutott. Az ajtóval szemben egy lépcső vezetett fel a felső emeletre, mellette egy tágas átjárón egy konyhába lehetett átjutni. A bejárat előtt keresztben egy halott zsoldos hevert, nyakán mély seb tátongott.
Hangos puffanás hallatszott, ahogy a lépcsőn Éjkarom fekete bőrpáncélos teste gurult le. Nem sokkal később a varázslónő követte. Mikor meglátta Berengiert, arca elsötétült, a szemében villámok táncoltak.
Ő a másik tekintetét állva egyenes gerinccel előrelépett. Izmait megacélozta a büszkeség, hogy a Felhőtorony rendjének tagjaiként az Impérium egyik legképzettebb varázshasználója. Nyugodtan nézett a nő alakjában megtestesült halál szemébe.
– Vége – nyújtotta előre a kezét. – Nem tudod már senkinek se átadni a dobozt. Add át, és nem kell kudarcról beszámolnod. – Tenyerével maga felé intett. – Add át, és Felhőtorony falai téged is megvédenek.
A varázslónő szeméből kialudt a fény, dühösen szisszent fel. A jobb keze ökölbe szorult, az éter porrá tört gyémántként csillogó szemcséi gömbalakba tekeredtek köré.
Érthető – gondolta a varázsló, ahogy félreugrott és két étertőrt küldött a nő felé. Az éterből kovácsolt nyílként felé száguldó fegyverek egyszerre csapódtak a falba.
A következő támadására készült, mikor a háta mögött egy ismerős alak jelent meg. Kavan lépett le a lépcsőn, és kivonta a sétapálcájába rejtett, hosszú pengéjű tőrt. A varázslónő hirtelen megpördült és egy rúgással hátrataszította az idős férfit. Az a karját kinyújtva megtámaszkodott a lépcsőfok sarkán és egy kecses szaltóval felpattant. Tőrével a varázslónő törzse felé döfött... Az azonban hullámot keltve az éterben a falhoz vágta a férfit.
Berengier előrelépett és a nő felé küldött egy újabb étertőrt. Közben vadállatias ordítás töltötte be az előteret. Éjkarom felpattant, a lépcső korlátjára ugrott, és acélkarmaival jobbról támadott a varázslónőre. Az dühösen nézett vissza a harcosra...
A következő pillanatba Éjkarom megállt a levegőben, és felkrákogott, mikor egy láthatatlan étercsáp a torka köré tekeredett, egy másik a karjait szorította testének oldalához.
Berengier még látta, ahogy a harcos az övéhez nyúl, hogy előrántsa tőrét... Azonban a fegyvertartó keze is a derekához szorult...
– Eressze el! – szólította fel Berengier a nőt. – Még megmentheti magát, csak engedje el.
Az megrázta a fejét, szép keleties vonásait a düh és az elszántság rántotta kegyetlen maszkba. A varázsló előrelépett, és összevonta a szemöldökét. Most bizonyosodott be csak, hogy a nő kinek dolgozik. Nem is dolgozik, hanem hogy kit is szolgál. Egy olyan egyént, aki erősebb nála. A szemeiben lakozó sóvárgás elárulta, hogy azért a hatalomért bármit megtenne. És hogy retteg a kudarctól. A varázslónő nem válaszolt...
Éjkarom azonban egyre hangosabban krákogott. Berengier elméjének egy csápjával megragadta és kirántotta a tőrt a harcos kezéből. A penge belehasított a varázstudó hasába. Az halkan felsikított, és holtan omlott a lépcsőre. Éjkarom egy pillanattal később zuhant le. Együtt siettek Kavanhoz, aki éppen akkor tápászkodott fel a lépcső tetején. Éjkarom azonnal odalépett hozzá, és segített az idős férfinak felállni.
– Vedd le rólam a mancsod – söpörte le magáról Éjkarom kezét, és a közeledő Berengierre nézett. – Nem volt más mód, mi?
A varázsló a holtan heverő nőre nézett, és megrázta a fejét. A tudat, hogy kioltott egy eltévelyedett életet, fekete és hideg mérget öntött a lelkébe. Elgondolkodott, hogy ha talán több ideje lett volna, hogy rábeszélje a lányt, akkor most is élhetne.
Nem volt más mód – gondolta.
– Jó, menjünk innen. Látom, hogy válaszokat akar. – Kavan rásomolygott a férfira. – Nos, tőlem meg is kapja. De nem ezen a gyászos helyen. És nem ebben az időben. Holnap jöjjön el a villámba, és mindent megkap. Azzal Éjkarom oldalán kisétált az ajtón.
Berengier azonnal magához vette a zenedobozt, és a városi őrség őrposztjára sietett.
Az emberei az emeleti szobában találtak rá a leütött Kermanra. A nemes egy székben ült, körülötte két ledöfött zsoldos. A nemes arcán már látszott, hogy valami hazugságot ötöl ki. Ez a kifejezés azonban mint jég a tavaszi nap sugaraiban, úgy olvad le, mikor meglátta Berengiert.
– Csak ne vessenek a griffesek börtönébe – könyörgött, miután mindent bevallott. – Csak oda ne! Könyörgöm! – ordította, miközben két őr felrántotta és kivitte a bejáraton. A nagydarab őrkapitány beleharapott a kezében tartott csirkecombba.
– Hihetetlen történet. Éjkarmot még csak elhiszem, mert láttam párszor, de hogy Kavan – könyökét beletörölte a szakállába, szaporítva a beleragadt zsírdarabokat. – Csoda, hogy ki tud kelni az ágyából reggel, de hogy egymaga lerendez két Virrasztót.
Berengier szívét égette a kötelesség, hogy kimondja az igazat. Szája pengevékonyságúra szűkölt, de végül csak bólintott.
– Elég bolond, hogy pont ő rá akarja terelni a gyanút.
– Biztos azt gondolta, hogy akkor már dögöljön meg a szomszéd disznaja is – recsegte, halkan felkuncogott. – Őszintén, nem érdekel ez az egész. A lényeg, hogy egy újabb beparfümözött hímringyó van a tömlöcömben. Nem igaz? Na, pihenjen! Látom, fáradt.
Berengier magához vette a zenedobozt és az iszákjába süllyesztette. Ahogy átlépett a küszöbön, sötét gondolatok fészkelték be magukat elméjébe. Fekete szárnyakon visszavitték a tisztásra. A szertartás napjára. Vajon Noréné életét miért kímélte meg, és ennek az ismeretlen varázstudóét miért nem? Talán mert segített. És én nem ölhettem meg... Igen, csak ez lehet a válasz. Nem, ez a válasz. És ennek nem volt semmi köze ahhoz, hogy ők apa és lánya voltak.
Kavan egyszerű villája a város szívében, egy dombon magasodott. Mikor Berengier halkan kopogtatott, maga a férfi nyitott neki ajtót. Az öregember elmosolyodott, és beljebb invitálta a varázslót, majd felvezette az emeletre. Mikor beléptek, azonnal hellyel kínálta Berengiert, és bort töltött magának az íróasztalára állított kancsóból.
– Válaszokat ígért nekem – mondta Berengier, miután leült.
Kavan bólintott, és belekortyolt a borba.
– Igen... igen – mondta. – Nem is kertelek. Beszélgetésbe elegyedtem a hölggyel – dőlt hátra a székébe. – És a szavaiból arra jutottam, hogy nem egy egyszerű tolvaj volt.
– Tehetsége volt – Berengier ujjbegyeit egymásnak illesztve háromszöget formázott kezeiből.
– És valakinek dolgozott, akitől ő is rettegett.
Berengier elővette a fából faragott medált, rajta a féreggel és óvatosan az asztalra helyezte. Kavan a szeme elé emelte, az arcán átfutott egy árnyék.
– Láttam már ilyet... – mondta magának. – Nem itt... Vagy lehet csak hasonlót.
Átadta Berengiernek, aki úgy döntött, hogy megbízik a férfiban, és mindent elmond neki.
– Ez a Hajtás szimbóluma – felelte Berengier, és az iszákjába süllyesztette a medált. – Évekkel ezelőtt találkoztam velük. A vezetőjük kis híján feláldozott egy Faldish nevű kisfiút, és én is ott maradtam. – A bőrén még érezte a darazsak és skorpiók fullánkjainak döféseit. Az ereiben végigfutó méreg tűzét. – Ha minden igaz, akkor talán itt is feltűnnek majd.
Kavan letette a kristálypoharat, és Berengier mögé nézett. Kinyílt az ajtó, és egy izmos ixchell lépett be rajta. Sötétbarna bőrnadrágot és szürke, ujjatlan tunikát viselt, ami szabadon hagyta szürke-fekete csíkos prémmel borított izmos karmait. Lapos, macskaszerű fejét egy be nem gyógyult sebhely szelte ketté.
– Éjkarom, ha nem tévedek – mondta Berengier.
Kavan felállt, és az ixchell elé lépett.
– Igen, ahogy egykoron én is – mondta mosolyogva. – Egykoron én viseltem ezt a címet. Fekete köpenyben, egy karddal a kezemben jártam az éjszakákat. Lesújtottam a banditákra és a tolvaj nemesekre. Azonban én is öregedtem, és ez akkor tudatosult, mikor egy kikötői mészárosverem hajcsárját üldöztem, és hátulról leütött az egyik bandita...
Az ixchell megszólalt.
– A ketrecemből néztem végig – mondta mély hangján. – Az ostoba, aki engem ütlegelt nyitva hagyta az ajtót. Így kirontottam, felkaptam az ostort és egymagam vertem szét őket.
Kavan felkacagott, és mint egy apa büszkeségével veregette meg az ixchell vállát.
– Azért én is leterítettem párat. A lényeg, hogy megmentettem Oncazt. És megtanítottam sok, nagyon sok dologra – felelte, mire Oncaz halkan feldorombolt és kivillantotta fogait.
Berengier elgondolkodva figyelte az öregember és az ixchell párosát. Úgy álltak egymás mellett, mint apa és fia. Holott, míg az előbbi talán egy városi palotában látta meg a napvilágot, míg az utóbbi egy rabszolgaszállító hajó rakterében, vagy jobb esetben egy faluban, valahol a Kolm vadon mélyén. Nem a vér kötötte össze őket, hanem valami más.
Ezen még rá ért gondolkodni. A telkhin zenedoboz és a sarj rendjének amulettje nehéz súlyként húzta le iszákját. A Sarj rendje valahol rejtezett Iwal földjének sötét zugaiban. Berengier pedig tudta, hogy mindennél jobban kell nekik a zenedoboz.
Eldöntötte, hogy meg fogja tudni miért, miután előcsalta vezérüket rejtekükből, és miután befejezi azt, amit évekkel előtte elkezdtek.
– Köszönöm a segítséget – mondta, megfordult és elindult az ajtó felé. Aztán félúton megtorpant. – Egy kérdés. Akkor ezek szerint ön is mástól kapta az Éjkarom címet nem? Második Melor idején legyőzte a várost ostromló karling hadurat. Az pedig háromszáz éve volt.
Kavan csak sejtelmesen elmosolyodott. Berengier pedig reménykedett, hogy a zavartsága nem ült ki az arcára.
– Hány éves maga?
Az öregember kihúzta magát, az ixchell pedig felkuncogott.
– Hány évet szeretne, fiú? – válaszolta, és elmosolyodott.
