A tükör, amit nem bírt el
A város peremén egy elhagyatott könyvtár mögött lakott Selene, egy csendes, érzékeny nő, aki történeteket írt. Nem regényeket, nem cikkeket, hanem emléktöredékeket, érzésekből szőtt mondatokat, amik néha verssé, máskor naplórészletté álltak össze. Az írás volt a módja annak, hogy megértse a világot és önmagát.
Egy napon újra megjelent Nira, a régi barátnője, akivel Selene egykor osztozott a középiskolai padon, a titkokon, és a csendes fájdalmakon. Nira harsány volt, határozott, mindig tudta, mit akar, vagy legalábbis úgy tűnt. Selene viszont inkább kérdezett, hallgatott, mintsem kijelentett és ítélt.
– Megosztanád az új kézműves munkámat? – kérdezte Nira, miközben Selene épp egy új történetet írt.
A címe ez volt: „A barátság nem szereposztás, hanem szövetség.” Selene bólintott, de valami megmozdult benne. Egy régi emlék: amikor az apja haldoklott, Nira nem jött el. Akkor sem, amikor csak egy ölelésre lett volna szüksége.
– Tudod, Nira – mondta Selene halkan – néha úgy érzem, hogy csak akkor keresel, ha kell valami. Mintha nem ember lennék, csak egy funkció. Egy reklámfelület.
Nira felnevetett.
– Ne dramatizálj! Te mindig túlérzékeny voltál.
Selene ekkor elővett egy borítékot. Benne volt egy levél, amit sosem küldött el. Egy történet, amit sosem olvasott fel. Egy tükör, amit eddig csak magának tartott. Letette a régi barátnője elé.
– Ez vagyok én. Ez az, amit nem láttál – mondta csendesen Selene.
Nira belenézett. Egy pillanatra megállt, aztán dühösen összegyűrte a lapot.
– Nem kell ez a melodráma. Én nem vagyok a pszichológusod.
Selene nem szólt semmit. Nem haragból, inkább tisztánlátásból. Később, miután ismét egyedül lett, befejezte a történetet, a végére ezt írta:
„Nem az a szó igaz, amelyik túlkiabál másokat, hanem az, amelyik csendben is megmarad. Nem a vélemények száma számít, hanem az a mondat, ami mögött valódi figyelem áll. Az igazság nem hatásvadász, hanem jelen van, ha hagyjuk megszólalni. A figyelem nem hangos, hanem halk és kitartó. Néha a legfontosabb dolgokat nem mondjuk, csak érezzük.”
A történet alá nem Nira nevét írta, hanem a sajátját. Mert végre tudta: ő nem díszlet, nem eszköz, nem mások történetének mellékszereplője, hanem író. A saját életének főszereplője.
