Horror Hava 2025: Hívatlan vendég
A pultra teszek pár sört, egy kis chipset, meg egy csokit. Az üveges tekintetű eladó lány arcáról nem tudom elolvasni, hogy az én vásárlásom tölti el ennyire undorral, vagy az, hogy az éjféli zárás előtt pár perccel jelentem meg a boltban.
– Készpénz vagy kártya? – kérdi a legfáradtabb hangom, amit valaha hallottam.
Ránézek a kártyaolvasóra, amit csak a szigszalag tart össze.
– Készpénz – nyúlok a zsebembe és nehézkesen összekaparom az összes aprómból a cuccok árát.
Csak háromszor sóhajt, mire sikerül kifacsarnom az összeget. Egész jó arány. Felkapom a zacskóba gyűjtött vackaimat és kisétálok.
Ilyenkor a város szinte üres, és mivel alig vannak utcai lámpák, csak a társasházakból kiszűrődő lámpafény segít nekem a gyalogosvonalon maradni és elkerülni, hogy egy teleportáló taxis hangtalanul legázoljon. Mondjuk belegondolva, hogy a hétvégi programom a chips és a söröm, lehet, hogy nem is lenne kár értem.
Halk, finom lépteket hallok mögöttem. Akaratlanul is odapillantok és meglátok egy apró, vékony lányt, aki egy jókora kapucnis pulcsiban rejtőzik.
– Elnézést – mondja csilingelő hangon.
Ahogy ellép mellettem, megcsap a nyers hús szaga, pedig nem látok nála semmit. A ruhája tiszta, és nem tűnik hajléktalannak sem. Mondjuk a cipője eléggé mocskos. Nem is érdekelne, ha nem állna meg előttem pár lépésre. Gondolom, a kulcsát keresi. Már mennék tovább, amikor felém fordul.
– Bocs, tudnál nekem segíteni?
Sóhajtok, nem akarok bunkó lenni, de túl fáradt vagyok, hogy udvarias legyek. Már fordulnék felé, hogy igent mondjak, mert legyünk őszinték, nem sok jogom van egy csajnak nemet mondani ezen a ponton. Mikor viszont ránézek, megdermedek. A szemei ébenfeketék és csillognak a holdfényben, mint két ónix kavics. Biztos megcsinálta azt a szemgolyó tetoválást, amiről már láttam pár képet. Éles vonású arca olyan sápadt, mint egy haldoklóé.
– Megmondanád, hol ehetnék valami jót? – Még be sem fejezi a kérdést, mikor a szemfogai hatalmassá nyúlnak és a rám veti magát.
* * *
Zihálva riadok fel. A torkom pokolian fáj és rohadtul szédülök. Próbálom a kezemet a fejemhez emelni, de lassított felvételben mozgok. A sötétben is megismerem a saját szobámat. Vagyis az albérletet, ami nagyrészt egy apró lyuk, de legalább ki tudom fizetni. A hálószobán kívül egy fürdőszoba és egy előszoba-konyha kombó. Olyan pici, hogy ha főzök valamit és közben ajtót nyitok, az kioltja a tüzet a gázon.
Csak egy álom. Egy csaj nagy fogakkal rám támadott. Mit mond el rólam, hogy már álmomban is halálomat kívánják a nők?
A szoba sarkában látom a tévét, amin valami játék megy. Ebbe aludhattam bele, csoda, hogy az ágyig eljutottam. Amilyen szarul érzem magamat, valószínűleg megbetegedtem. Mikor megpróbálok felülni, a nyakamban valami pokoli fájdalmat érzek és odakapva megszáradt, barnás vért találok.
– Ja, óvatosan nehogy felszakítsad a sebet! – mondja egy csilingelő hang.
– Te! – ülök fel gyorsan.
Ott ül a pulcsis lány a szoba sarkában egy párnán a tévé előtt és éppen a GTA-ban lövi halomra az embereket.
– Egész jó játékaid vannak amúgy – mondja teljes nyugalommal. – Meg szerintem le fogom nyúlni pár pólódat, mert ez tiszta vér lett.
A kezem még mindig remegve fogja a nyakamat.
– Mit tettél velem?
Túl gyenge vagyok, hogy mozogjak. Még ülni se bírok, vissza kell csúsznom az ágyba. Forog velem a világ. A tévé fényében csak funko figurákat látok a polcokon és a ruhásszekrényemet, amiből kihánytak mindent a földre. Még az ágy melletti komódból is kirángatta az összes fiókot. A szemem láttára kirabol engem, és még ahhoz is van pofája, hogy megálljon játszani közben.
Segítségért akarok kiáltani, de a szám megtelik vérrel és kénytelen vagyok köpni, hogy levegőt kapjak.
– Ja, igen. Ne próbálj ordítani, mert akkor is felszakadnak a sebeid. Régóta csinálom ezt. Nyugi, nincs esélyed.
– „Ezt”? Mit csinálsz velem?
A játékban a kocsi felrobban a karakter alatt és a kijelző kiírja, hogy „wasted”, kezdheti újra a küldetést. A csaj fájdalmas sóhajjal leteszi a kontrollert.
– Megöllek – mondja teljesen nyugodt természetességgel. – A következő nap folyamán szép fokozatosan megiszom az összes véredet. Összepakolom, ami tetszik a lakásodból és megyek tovább. Te pedig dönthetsz, hogy békén hagysz és akkor ez egy szép nyugis halál lesz, vagy még pattogsz és akkor a végére könyörögni fogsz, hogy végre tépjem ki a szívedet.
A hangja mutatja, hogy igazat mond. Végem van.
* * *
A számban még mindig érzem a vér fémes ízét. Annyira gyenge vagyok, hogy nem bírom a kezemet megtartani se. Könyörögni akarok, de nem jönnek ki belőlem hangok csak tátogok, mint egy hal.
– Vérhiány – mondta a nő, aki ezt tette velem. – Mikor jobban leszel, megint eszek belőled és ezt addig csináljuk ameddig ki nem fogysz. Látva, hogy milyen vézna vagy, legfeljebb egy napot adok neked. A rekord két nap volt, de aztán inkább megöltem a nőcit, mert féltem, hogy hétfő reggel keresné valaki. A macskái finomak voltak.
– Vámpír – nyögöm ki nehézkesen.
– Dingi-ding-ding! Eltaláltad!
A csaj felugrik, mire összehúzom magam és lecsukom a szemem, készen arra, hogy megint megtámad. De csak megpaskolja a fejemet.
– Okos vagy – érzem a gúnyt a hangján.
Ezzel kisétál a szobából. A szemem megfájdul, amikor felkapcsolja a konyhában a lámpát és hallom, hogy a hűtőben matat.
– Szóval a hűtőd majdnem üres és te hoztál egy zacskó chipset?
Ezt úgy kérdezi a csaj, hogy közben éppen a tegnap esti kínaim maradékát eszi. Most, hogy nincs rajta a pulóver, jobban szemügyre vehetem. Lenyalt, csillogó fekete haja annyira vékony szálú, hogy szinte ki tudom venni a feje formáját. Az álla még mindig vörös a véremtől. Éles vonások, hegyes áll, egyenes, apró orr, pici fülek. Amilyen alacsony és vékony, sokkal inkább emlékeztet valami anime figurára, mintsem egy emberi lényre. Minél tovább nézem, annál szürreálisabbnak tűnik, hogy ez egy szörnyeteg, emberbőrbe szorítva. A mozgása vidám, ugrál és táncol, miközben mászkál a lakásomban.
– Hogy tudod te ezt megenni? – kérdezi tőlem fintorogva.
– Te vért iszol – jegyzem meg.
A csaj megdermed. Fekete szemei elkerekednek és csillogva a lelkembe nyúlnak. Vörös ajkait kinyitja, és látom, hogy a fogai össze-vissza álló hegyes csontdarabokként sorakoznak, mint a tengerparton a sziklák.
– Vicces vagy! – nevet fel teljesen váratlanul, és lehuppan mellém az ágyba. – Ezt már szeretem.
– Mit akarsz tőlem? – kérdezem, de minden szót kín kinyögni.
– Ezt már tisztáztuk, vicces fiú, a véredet.
Ezzel újra belém mar.
* * *
Mikor újra magamhoz térek, már teljesen száraz vagyok. A nyelvem annyira repedezett, hogy dörzsöli a szájpadlásomat. Próbálok kinyúlni a világba, megfogni valamit, de nem bírom megemelni a kezeimet. Az ágyam eltört az első héten, amikor beköltöztem. Mivel nem akartam kifizetni a vagyont, amit a tulaj szerint ez a rothadó fából készült harminc éves vacak ér, így ebben alszok azóta is, az sem érdekel, hogy mostanra a matrac lényegében már a földön van. Ahogy próbálok körbenézni, érzem, hogy még a szemem is kiszáradt, és fáj kinyitni őket. Minden homályos, de végre meglátom, hogy a redőny le van húzva, csak gyönge világosság látszik vékony csíkokban. Már hajnal van. Sőt, figyelembe véve, hogy milyen későn kel a nap ősszel, nem is reggel, hanem délelőtt.
Didergek, ebből veszem észre, hogy nincs rajtam a takaró, hanem az ágy mellett, a komódom előtt van egy kupacban. Amikor nyúlok felé akkor meglátom, hogy abba tekerte be magát a vámpír. Egy doboz sört iszogatva bámulja az ablakot. Tisztán látom, hogy fél, a tekintete valami ismerőset mond. Már láttam ezt, amikor egy barátom öngyilkos akart lenni. Heteken át, minden nap amikor mentünk át a hídon a gimi felé, ő egy kicsit elkomorodott és a szemében pont ugyanezt láttam. Aztán egy este kisétált és belevetette magát a vízbe. A legnagyobb szerencsénkre pont volt arra egy rendőrhajó és kihalászták. Nem sokon múlt. Azóta is gyógyszeres kezelés alatt áll. A legfélelmetesebb, hogy mindene megvolt, csodás barátnője, jó jegyei, a szülei szerették és mégsem bánta meg az ugrást, csak azt, hogy nem nézett körbe előtte alaposabban.
Mondanék valamit, de soha nem voltam ennyire kiszáradva, a torkom szét akar szakadni, mint egy ingatag homokvár. Köhögni se tudok rendesen, de az a pár hang, amit kiköpök, felkelti a lány figyelmét. Nem fordul felém, mégis érzem a tekintetét magamon.
– Szomjas vagy? – kérdezi, és a kezembe nyomja a sört, amit megkezdett.
A felét kiöntöm, amennyire remegek, de végül eljut a számig és elkezdek inni.
– Óvatosan, meg ne fojtsd magad! – A hangja nem aggodalmat sugall, inkább csak azt mondja, amit illik ilyenkor mondani.
– Köszönöm – nyújtom vissza az üres dobozt.
Nem fogadja el tőlem, így lassan kicsúszik az ujjaim közül a földre. Közben a vámpír egy pillanatra se veszi le a szemét az ablakról.
– Mi a neved? – csúszik ki a számon a kérdés.
– Ofélia.
A levegő megfagy. Én legalább annyira meglepődöm, hogy ezt megkérdezem, mint ő azon, hogy válaszol rá. Bár az én zavarom tovább tart, mert ő rögtön felnyit egy másik sört és nézi tovább a napfényt.
– Amiért az oroszlán eszi a gazellát – mondja unottan. – Ezért teszem ezt veled. Ez lett volna a kérdésed, nem?
– Nem – hazudom, holott pontosan ez szaladt át a fejemen.
– Nem gyűlöllek, nem ismerlek, nem érdekel ki vagy és mit tettél az életedben. Éhes voltam és te voltál kéznél.
– Honnan… – nem bírom végigmondani, megint túl száraz a torkom.
– Honnan tudom, hogy ezt fogod kérdezni? Szerinted hányan kérdezték már meg tőlem?
Beleiszik a sörbe és a komódomnak dönti a fejét. Fáradtan sóhajt, olyan leverten, amit csak apámtól hallottam, aki a gyárban dolgozott napi 9-10 órákat. Ő tudott így sóhajtani, mikor végre beült a fotelba és bekapcsolta a bokszot a tévében.
– Ne aggódj, hamarosan vége lesz.
A szavai után ismét eszméletemet vesztem.
* * *
– Ébresztő! – mondja a vámpír csilingelő hangon.
A bal szememet már alig bírom kinyitni. Annyira kiszáradtam, hogy összeragadt a szemhéjam.
– Nézd-nézd! Esik! Hát nem gyönyörű?
Az ablak tárva-nyitva állt és a szakadó eső lágy párája hullott rám. A legkellemesebb érzés, amit valaha is éreztem. A vámpír nagyot szippantott a levegőből.
– Imádom az ilyen időt!
– Utolsó… – próbálom kipréselni magamból a kérésemet.
– Mit szeretnél, vicces fiú?
– U… – elkezdek köhögni.
A vámpír mérgesen sóhajt és kimegy a konyhába. Ott pakolászik és csörömpöl egy ideig.
– Igazán megtanulhatnál rendesen elmosni egy poharat. Mondjuk most már mindegy, mi?
Kicsit kuncog a saját viccén, majd megnyitja a csapot. Belép egy pohár vízzel. Úgy kapok érte, mint aki a sivatag közepén járt hét nap és hét éjszakán át. Elhúzza előlem.
– Csak hogy tisztázzuk. Ma valószínűleg meghalsz. Ez nem ajándék, nem gondoltam meg magamat, nem fogok megkegyelmezni, csak vicces vagy és ezért kapsz egy kis vizet.
Mikor elveszem a poharat, a nagy részét magamra öntöm, olyan hévvel iszok. Csak félig hallom, ahogy nevet rajtam a vámpír. Böfögök egy hatalmasat, majd elejtem a poharamat.
– Egészségedre – mondja mosolyogva a lány.
– Utolsó kívánság – nyögöm végre ki, amit akarok.
– Mi? – kérdez vissza értetlenül.
– Lehet egy utolsó kívánságom?
Először meglepődik, majd somolyog és utána vállat von.
– Miért is ne, de semmi perverzet. Tudom, hogy ti pasik azt hiszitek, hogy majd a lenyűgöztök engem azzal, ami a lábatok közt van, de hidd el, hogy nem vagytok lenyűgözőek.
– Fürdés. – A hirtelen jött erőm már kezd is elhagyni. Egy szót kinyögni olyan, mintha minden levegőt kiszorítanék a tüdőmből.
– Mondtam, hogy semmi perverz! Komolyan, ezért már el szoktam metszeni az emberek torkát!
A vámpír feldúltan elrúgja a szemetet a lábától. Én rázom a fejemet. Ez nem perverz. El kell neki magyaráznom, mielőtt tényleg kitépi a torkomat.
– Nem akarok mocskosan meghalni. – Ez a legőszintébb gondolat, ami valaha is feltört belőlem. – Kérlek!
Nem tudom, hogy látja-e rajtam, hogy komolyan gondolom, vagy csak megsajnált, de feladja és felemel az ágyból, mintha egy báb lennék.
– Ne feledd, hogy ez semmit se jelent. Nem fogok romantikusan beállni veled a zuhanyba.
– Pedig rád férne – harákolom, amint belép a fürdőbe. – Bűzlesz a dögszagtól.
Megtorpan és rám néz. A fejemet ugyan nem bírom tartani, hogy lássam az arcát, de azért észreveszem a szemem sarkából, hogy elkerekednek a szemei. Nem tudom, hogy miért mondtam ezt. Vagy miért mondtam bármit is, amióta elkapott. Amióta élek, fogalmam sincs, miért járatom a pofámat. Felkészülök rá, hogy most a padlóra hajít és a fejem szétloccsan a járólapon.
Nem így tesz. Finoman lerak a zuhanytálcára és meglepve kihúzza magát. Az egyik AC/DC pólómban van és egy melegítőnadrágomban. Leemeli a zuhanyrózsát és rám ereszti a jéghideg vizet. A szívem egy pillanatra megáll, és levegőért kapkodva megpróbálok sikoltani. Olyan izmai rángatóznak, amikről nem is tudtam, hogy léteznek.
– Tényleg büdös vagyok? – kérdi a lány, miközben próbál halálra fagyasztani. Nem bírok válaszolni. – Most meg mi a bajod? – Megérinti a vízsugarat. – Ja, te még érzed a hideget. Bocs!
Fokozatosan beállítja melegebbre és a testem kezd megnyugodni. Ekkor belép mellém a zuhanyzóba és elhúzza a függönyt. Az az apró női test szinte óriásként tornyosul fölém. Magzatpózban ülök, de csak azért, mert a falnak lettem támasztva. A vámpír lassan lehajol, ónixként csillogó szemeivel a lelkembe néz.
– Mi van? Te mondtad, hogy büdös vagyok, nem?
Majd elkezdi lemosni magát. Nem zavartatja magát attól, hogy ruhában van, csak tusol békésen, mintha én sem hevernék a lábainál. Mikor végez, kilép a fürdőből és felkap megint, mintha csak egy tollpihe lennék, majd bevisz a szobába. Az ágyba dob, olyan lendülettel, hogy majdnem ki is zuhanok belőle.
– Ez jó ötlet volt – mondja. – Nem is emlékszem, mikor fürödtem utoljára.
A szekrényemhez lép és átöltözik egy másik ruhámba.
– Tényleg meg fogsz ölni? – kérdem gyöngéden.
– Aha – válaszolja érdektelenül, majd ledobja magát az ágyba és elfekszik mellettem. A kezeit kényelmesen a feje alá rakja. – De nézhetünk valamit előtte a tévében, ha szeretnéd. Éjfél után akarok indulni, szóval van még egy kis időnk.
Nem igazán érdekli, hogy válaszolok-e, csak elindítja a tévét és bekapcsol egy filmet. Valamelyik streaming szolgáltatásomból választott, de a kijelző fénye túl erős, hogy lássam, melyiket nézzük, így csak hunyorogva figyelem, ahogy válogat.
– Amilyen apró ez a lakás, annyi jó cuccod van – lelkendezik, és közben még egy filmet is talál, ami tetszik neki. – A Nintendódat tutira le fogom nyúlni, mikor végeztünk.
„Végeztünk”. Mikor hidegvérrel megöl. Itt fekszik mellettem és arról beszél, hogy mit fog csinálni, miután megölt. A karomat se bírom megemelni, de még így is keresem, mit tudnék a szívébe mártani. Ezt észre is veszi és finoman belém rúg.
– Jaj, ne legyél már ilyen! Gyerünk, vicces fiú, próbáld élvezni!
– Haldoklom – szuszogom dühösen.
Azt hiszem, most fogtam fel ezt a tény, mert az arcomon jéghideg könnycseppek gördülnek le. A vámpír oldalra húzza a száját, szinte már látom rajta az empátia jelét.
– Hát… ja – böki ki. Ennyit az empátiáról.
Annyira lüktet a fülemben a szívverésem, hogy nem hallom a filmet. Az adrenalin tombol a fejemben, pokoli migrént okozva.
– És ha megkímélnél?
– Inkább nem. – Ezzel kinyitja a chipsemet. – Kérsz?
Nehézkesen belenyúlok és kiveszek pár szemet, amit éppenhogy el tudok rágni. Ő békésen falatozik és nézi a filmet, mintha ez csak egy szombat esti randi lenne. De negyed óra után mérgesen felém fordul.
– Hagyd abba! – morogja. – Bármit is csinálsz, ma meg foglak ölni, szóval ne fészkelődj, ne tervezz, ne pattogj! Eddig olyan jól kijöttünk, hogy most teljesen kicsesznél mindkettőnkkel, ha bármivel is próbálkoznál. Különben sem válna be. Legyünk őszinték, az életed egy szeméthalom. Ez minden, ami a tiéd. Egy teljes napig senki sem keresett téged. Hétvégén! Senkit se érdekel a sorsod. Csak élvezd a filmet, maradj nyugton és minden hamar véget ér.
– De neked nem.
– Ez most komoly? – kérdi egyre feszültebben. – Csak nem bírod ki? Ennyire meg akarsz halni?
– Nem – nagyon fáradt vagyok. – De te igen.
A vámpír állkapcsa megfeszül, látom ahogy az izmok kidudorodnak a szája szélén.
– Fogd be! – rivall rám, majd elfordul tőlem, vissza a tévéhez, de a szemében már ott a bizonytalanság. Ugyanaz, amit reggel láttam. A film megy tovább, de már egyikünk sem szólal meg. Nem tudom, hogy mi lesz, de azt hiszem, már ő se. Kezd elhagyni az erőm, de az ablak még mindig tárva nyitva van. A nap négy-öt óra múlva kel, de nem csukta be az ablakot. Egyre nehezebb magamnál maradni. Kétlem, hogy túlélem napkeltéig, de azt is, hogy ő túléli a reggelt.
A vámpír hideg keze megfogja az enyémet.
