A kulcs
Újabb pofon csattant az arcomon. Jobb szememet csak résnyire tudtam kinyitni a korábbi verések eredményeként. A szemöldököm felrepedt, az odaszáradt vértől és a duzzanattól alig tudtam pislogni.
– Áruld el, hol van, te kis ribanc! – ordított arcomba az egyik fogva tartóm, azzal újabb ütést vitt be az arcomba.
Felrepedt a szám is. Kövér vércseppek buggyantak elő a felhasadt bőr alól, de a számba szorosan húzott rongy felfogta őket.
– Elég! – dörgött a helyiség túloldaláról egy öblös férfihang.
A vasajtó fémes nyikorgással nyílt ki, rajta egy fekete bőrkabátos, kopasz hústorony lépett be. Ahogy közeledett felém, cipőjének sarka ütemesen koppant a koszos, szürke cementpadlón. A pincehelyiség egyetlen kis ablakán a lemenő nap sugarai próbáltak utat törni maguknak a félhomályban. A gyenge fényben is megcsillant a nagydarab férfi tar fejbőre, hideg, kék szeme dühtől szikrázott. Könyörtelen vigyorral lépett mellém.
A székhez kötözve vállam sajgott az órák óta tartó mozdulatlanságtól. Egy jól irányzott, bal karomra mért ütés után hallottam csontom roppanó hangját. A fájdalomtól üvölteni akartam, de kiszáradt torkom és a rongy nem engedték, ezért csak egy szánalmas vonyítás tellett tőlem. Az ájulás környékezett.
– Mondott már valamit? – fordult oda az egyik pribékhez.
– Nem igazán. Annyit árult el, egy hete beszélt utoljára a professzorral. Váratlanul elküldte őt szabadságra. Azóta sem hívás, sem üzenet nem volt a doktortól. Ellenőriztem a telefonját és az email fiókját is.
– Előbb vagy utóbb válaszolni fog – gúnyos pillantást vetett felém. – Ő az asszisztense, neki tudnia kell. Holnap visszajövök, addig csikarjatok ki tőle valami értelmes infót!
– Úgy lesz uram! – próbált smúzolni az egyik fogdmeg.
– Adjatok neki inni és mossátok le az arcát. Undorítóan néz ki – adta ki a parancsot, majd amilyen hirtelen tűnt fel, olyan gyorsan távozott is.
Az egyik verőlegény szót fogadott főnökének és egy gyors, brutális mozdulattal valósággal kitépte a számban lévő rongyot. A szám cserepes volt és véres.
– Igyál! – a számhoz tolta az üvegpoharat, de olyan durván, hogy fogaim hangosan koccantak.
Próbáltam minél többet inni, de úgy szaladt le szám szélén a víz, mint sivatagi homok tetejéről az esőcseppek. Visszarántotta a szövetdarabot a számba. Gyomromat mardosta az éhség. Rég nem ettem. Az időérzékemet elvesztettem, fogalmam sem volt, mióta tartottak fogva.
– Itt a váltás – fordult hátra az egyik őröm. – Nyugi kislány, nem maradsz társaság nélkül – hangosan felröhögött, majd társával együtt kiment.
Egy magas, barna hajú, meleg tekintetű férfi állt meg székem mellett. Ahogy rám pillantott, éreztem rajta a sajnálatot. Megfogta a fejemet és óvatosan megszabadított szorító kínzóeszközömtől. Egy tiszta, nedves kendővel letörölte az arcomat.
– Igyon! – különös volt ez a magázódás a társai stílusa után.
Egyik kezével tartotta az állam és lassan, kortyonként itatott.
– Köszönöm! – motyogtam halkan, akadozó nyelvvel.
– Szeretne mosdóba menni?
– Igen – nyögtem ki döbbenten.
Vajon miért ilyen kedves velem?! Talán a jó zsaru rossz zsaru játékot játsszák?
– Jöjjön! – azzal eloldozta kezemet és lábamat a széktől, óvatosan a hónom alá nyúlva felsegített. – Jöjjön, segítek!
Eltámogatott a helyiség egyik sötét sarkába, ahol egy faajtó előtt megálltunk. Kinyitotta és felkattintotta a mosdó egyetlen, csupasz zsinóron himbálódzó villanykörtéjének kapcsolóját. A mellékhelyiség koszos, valaha fehér falai málladoztak, a WC csészéről hiányzott az ülőke, a kézmosó szürke volt a mocsoktól, a felette lógó tükör pedig több helyen megrepedt.
– Köszönöm! – azzal betámolyogtam a szűk mosdóba és magamra zártam az ajtót.
Miközben a törött tükörben szörnyülködve vizsgáltam meggyötört arcomat, kínzásoktól eltorzult vonásaimat, egy különös megérzés fészkelte be magát elmémbe. Ez a férfi olyan más. Őszinte. Egy terv kezdett agyamban formálódni.
Kilépve a mosdóból tekintetünk összetalálkozott. Mélázó, szomorú arckifejezése, finom, gyengéd mozdulatai, lágy hangja mind arról árulkodtak, hogy nem akart itt lenni. Minden porcikája azt sugallta, ő nem közéjük való. Akkor mégis mi oka van erre? Pénz, esetleg a félelem? Talán őt is zsarolják valamivel.
Leültetett a székre, és módszeresen elkezdte visszakötözni kezemet-lábamat. A fájdalom ellenére igyekeztem minden tagomat megfeszíteni, ahogy egykoron a kiképzésen tanították. A férfi próbálta szorosra húzni béklyóimat, de merev izmaimnak hála ez mégsem sikerült eléggé. Vajon észrevette? Vetett rám még egy pillantást, majd kiment. Magamra hagyott. A többi őr sosem tette.
Ahogy bezárult mögötte az ajtó, módszeresen feszegetni kezdtem a székhez szorított jobb kezem kötelét. Minden porcikám ágált az újabb gyötrelem ellen, de nem adhattam fel. Pár kínkeserves perc után engedett a szorítás. Szabad kezemmel a baloldali köteléket ráncigáltam, mert törött karom határozottan tiltakozott a feszítő mozdulatok ellen. Még jó néhány percbe telt, mire teljesen szabaddá tettem magamat. Adrenalintól fűtve elkezdtem guggolásokat és amennyire csak sajgó karom hagyta, óvatos vállmozgásokat csinálni. Bemelegítettem elzsibbadt testemet.
Alaposan körbenéztem a szobában, közben pedig füleltem az ajtó irányába, de szerencsémre néma volt minden. Óvatosan felemeltem az eddig rabigámként szolgáló széket és az egyetlen, szűk kis ablak alá állítottam. Felmásztam rá, de így még sem értem el az ablakkilincset. Feltápászkodtam a karfára, és imádkoztam, hogy össze ne törjön alattam a rozoga szék. Így már sikerült engedelmességre bírni a kilincset.
Friss, langyos nyáresti szellő csapta meg az arcomat a nyitott ablakon át. Enyhe fenyőgyanta és édes virágillat keveredett a levegőben. Vettem két-három mély lélegzetet, hogy kitisztuljon a fejem. A néhai vasrács csonkjait láttam az ablakpárkány szélén meredezni. Remek! Túlélő ösztönöm bekapcsolt és újabb ötlettel állt elő.
A kötelet, ami eddig fogvatartott, arra használtam, hogy szabadulásom eszköze legyen. Összekötöztem a darabokat, félméterenként csomókat kötöttem rá, majd az egykori vasrács egyik darabjához rögzítettem. Kész is volt a mászókötél!
Igyekeztem fájó, élettelenül lógó bal karomat mellőzve felkapaszkodni a kötélen. Kipréseltem magamat a szűk ablakon, figyelve, hogy a vastüskék ne okozzanak újabb sérülést amúgy is elgyötört testemen.
Kint vagyok!
Pár másodpercig hagytam, hogy a szemem megszokja a kinti félhomályt. A tőlem jobbra álló kis épület lámpáinak fényétől ellentétes irányba botorkáltam. Néhány méter után egy rozsdás, néhol lyukas drótkerítés állta utamat. Az egyik lyukhoz léptem és egy mozdulattal megrántottam. A drót szétfoszlott a kezem között. Átbújtam a keletkező résen és összes erőmet összeszedve futásnak eredtem.
Minden lépés fájt, de nem állhattam meg. Átszaladtam egy sárgálló-illatozó ligetszépe mezőn, ami egy fenyőcsoport mellett állt. A fákon túl egy kis patak csordogált. Követtem a folyásirányt, ami egyre távolabb vitt kegyetlen elrablóimtól.
Hálás szívvel gondoltam az ismeretlen, kedves férfira, aki akaratlanul is szabadulásom kulcsa lett.
