A fátyol rései
A városban egyre többen beszéltek egy fura dologról, ami felkavarta a mindennapjaikat, nem fennhangon csak suttogva, biztonságos tereken belül. Azt suttogták, van egy lány, aki „megőrült” egy fényképezőgép miatt, mert olyat látott egy fotózás során, amit mások nem. A kollégiumi szobájában hagyta hátra a gépét és nyom nélkül eltűnt. Azóta sem találják.
Az ismerősei eleinte csak legyintettek, hisz az internet tele volt efféle fura dolgokkal, eltűnésekkel, visszatérésekkel. Csak egy városi mítosz, semmi több – gondolták. De aztán a történet furcsán ragadós lett, szájról szájra terjedt a hír, és mindenki ismert valakit, aki hallott ilyen történeteket. A legtöbben paranoiások lettek, nem bíztak meg senkiben. Minden kamerát, tévét, objektívet, telefont összezúztak. Bezárkóztak.
A boltok egyik napról a másikra bezártak, csak az üres kirakat maradt, s a poros üveg mögött halványan még látszott a felirat:
„A világ torz, mert te is az vagy, aki most nézed.”
Az emberek egyre jobban kételkedtek mindenben és mindenkiben. Elszigetelték magukat másoktól, fosztogattak, élelmiszert halmoztak fel. Eluralkodott a káosz. De valami mégis ott motozott bennük mélyen, valami kicsiny reménysugár, hogy talán csak egy rossz álom, ami most történik a világban. Hamar felébredünk, minden rendben lesz – gondolták.
Gábor, a buszsofőr egy este a járaton a visszapillantó tükörben valami furcsát vett észre. A tükörképben az utasok arca nem mozdult, miközben a testük igen. Mintha a tükör nem a jelen idejű világot mutatta volna, hanem egy másikat, amelyik kissé elcsúszott az időben. Rázta a fejét, dörzsölte a szemét. Fáradt vagyok – gondolta. Másnap letakarta a tükröt alufóliával. Azóta sosem mert belenézni.
Zsófi, az újságíró. Ő volt az, aki a legtöbbet gúnyolódott a történeten, hahotázva mesélve az ismerőseinek:
– Na persze, egy fényképezőgép, ami átlát a valóság szövetén, hallatlan!
Aztán egyik nap a szerkesztőségben megkapta a biztonsági kamera felvételeit, amelyek a szomszédos banképületben történt betörésről készültek. A képeken az emberek mozgása természetes volt, de az árnyékuk… teljesen más irányba vetült, mint a fény. Egyik képen a megnyúlt árnyékok egymás felé fordultak, mintha beszélgettek volna.
Zsófi a következő nap felmondott, és azóta nem írt több hírt. Csak ül a lakása alatti kávézóban, és figyeli az embereket. Legtöbbször magában motyog:
– A legtöbben nem mozognak, csak eljátsszák, hogy élnek. Bennük élnek a mások.
Dénes a tanár. Dénes mindig is racionális ember volt. Matematikát tanított, és imádta a logikát. Amikor a diákjai a történtekről kezdtek beszélni, ő példaként azt hozta fel, hogy mennyire könnyen eltorzítja a félelem az emberek érzékelését. Ám egy keddi napon az egyik tanuló – egy csendes fiú – lefotózta őt a mobiljával, majd elsápadt, eldobta a mobilt és elszaladt.
Dénes kicsivel később kíváncsiságból, megnézte a képet. A tanári asztalnál nem ő ült., hanem valaki, aki ugyanúgy nézett ki, ugyanazt a ruhát viselte, de arca teljesen el volt mosódva, mintha nem tudná eldönteni, hogy milyen formát vegyen fel.
A fájl neve: „DSC0000 – torzítatlan.jpg”
Megjegyzés:
Az emberek kételkedtek. Mindig kételkedtek. De egyre többször vették észre, hogy a tükörben valami/ki másképpen mozdul. Az utcán a fények görbülnek, folynak, mintha valami áttetsző rétegen törnének meg. Az földlakók álmaiban egyre gyakrabban szerepel egy kamera, fényképezőgép, ami kattint egyet, mielőtt felébrednének.
A fátyol nem szakadt fel teljesen. Csupán megrepedezett ott, ahol az emberek már nem tudtak teljesen hinni abban, amit látnak.
