Linktár

A Visszhang Háza

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2025/11 számában.

Sue Merin
A Visszhang Háza

A ház belül volt. Nem kint, nem a világban, hanem Neris fejében. Minden szobában más hang lakott: a kétely, a bűntudat, a magyarázat. A legnagyobb szobát, a királyi lakosztályt Zirell foglalta el, egykori barátnője. Ő volt a leghangosabb, a legkitartóbb, és a legnehezebben elhallgattatható.

A szoba, ahol Zirell lakott, nem volt sötét, de nem is sütött be napfény. A falakon egykori pillanatok vetítődtek, amikben Neris jól érezte magát. A mennyezetről azonban bántó mondatok lógtak, mint poros csillárok: „Bolond vagy.”, „Zaklatsz.”, „Nem vagy felnőtt.”, „Nem tiszteled a határaimat.”, „Erkölcstelen vagy.”, „Idegesítően nosztalgiázol”, „Féltékeny vagy”, „Szövegértés: egyes”. Minden szót Zirell hozott létre, amit Neris már ezerszer újrajátszott, de sosem írt át.

Most mégis itt állt. Nem félelemből, nem haragból, hanem tisztánlátásból. A kezében nem volt semmi. Nem hozott magyarázatot, sem bocsánatkérést. Csak önmagát.

Zirell vele szemben állt. Habár elszálltak az évek felettük, mégis úgy nézett ki Zirell, mint aki semmit nem változott a középiskola óta, ahova együtt jártak. Csupán a tekintete lett olyan, mint egy tükör, ami torzítva tudott visszanézni.

– Miért jöttél vissza? – kérdezte Zirell, a hangja parancsolóan követelte a választ.
– Nem jöttem vissza, csak elbúcsúzom – felelte Neris.
– De én még itt vagyok. A hangom még benned van. A nevem még visszhangzik benned – ellenkezett Zirell.
– Nem így van – jelentette ki határozottan Neris. – Emlék vagy. Egy régi visszhang, amit már nem ismétlek magamban tovább.

Zirell közelebb lépett, de a lépései nem hallatszottak. Mintha nem is a padlón járt volna, hanem egy régi gondolatban.

– Ez a hang nem az igazságom – folytatta Neris – Te a múlt vagy, nem a jelenem és nem a jövőm.

A falak megremegtek. A mondatok a mennyezetről lassan lehullottak, mint az őszi fákról az elszáradt levelek. Egyik sem volt már igaz. Egyik sem volt már az övé.

A padlón egy kulcs hevert, a kijárat kulcsa. Nem a magyarázaté, hanem a szabadságé. Neris lehajolt érte. A kulcs hideg volt, de tiszta, ami végre a kezében pihent. Zirell ordított, ellenkezett, de már nem volt hatalma. Ahogy Neris megfogta a kulcsot, Zirell égni kezdett.

– Nem várok megértést – mondta Neris. – Nem kérem az engedélyed ahhoz, hogy önmagam legyek. Nem viszem tovább a felelősségedet.

Zirell nem létezett többé. Elégett. Nem maradt belőle más, csak hamu és por. A szoba elcsendesedett. Nem fenyegetően, hanem békésen és véglegesen.

Neris kilépett. Becsukta maga mögött az ajtót. Lezárt egy korszakot, egy szerepet és egy hangot a fejében. A kulcsot a zsebébe süllyesztette. Nem azért tartotta meg, hogy feltámassza Zirellt, hanem azért, hogy újra alkossa önmagát versekkel, novellákkal. Tudta, hogy van magában egy tér, ami felszabadult, amit ő tölthet ki és ahol alkothat. Végre ő döntött.