Linktár

A Suttogók

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2025/10 számában.

A peron mögött nem volt semmi. Legalábbis így mondták. Egy rozsdás kerítés, néhány elhajlott fűszál és az a furcsa suttogás, amit csak azok hallanak meg, akik már nem keresnek semmit.

Nyxa a következő vonatra várt. Volt még húsz perc az indulásig. A hideg őszi szél befurakodott a szövetkabátjába. Szorosabbra fogta magán. Jobbra nézett, majd balra. Egy idős hölgy állt még a peronon. Nyxa úgy érezte, járnia kell egyet. Nem ment messzire – egy kopott falú váróépület felé indult, amelynek falai már régóta festésért kiáltottak.

Épp leülni készült az egyik padra, amikor meghallotta a suttogást. Először azt hitte, az idős hölgy jött utána, de ez nem emberi hang volt. Megborzongott, mégis kíváncsi lett. Elindult a hang irányába, és a suttogás egyre erősödött. A falak lassan elmosódtak, a pad eltűnt, a peron, az idős hölgy, az egész vasútállomás szertefoszlott.

Nyxa nem ijedt meg. A kabátját még mindig szorosan fogta, de a szél már nem fújt. A levegő sűrűbb lett. A por ezüstösen csillogott.

Egy könyvtárban állt. A falak áttetszőek voltak, mint az emlékek, amiket nem akarunk újra látni, mégis visszatérnek. A könyvek nem polcokon hevertek, hanem lebegtek és suttogtak. Egyikük közelebb lebegett hozzá. A borítón ez állt:

„Aki túl sokat érzett.”

Nyxa nem nyúlt érte. Csak nézte. A könyv nem követelte, hogy kinyissák.

A Könyvtáros megjelent. Nem lépett elő, nem érkezett – csak ott volt. Árnyékból formálódott, de nem volt sötét. Inkább olyannak tűnt, mint amilyenek a kísértetalakok szoktak lenni. Viszont kísértet sem volt igazán.

– Megérkeztél – üdvözölte a Könyvtáros.

Nyxa bólintott. Nem kérdezett, nem válaszolt. Tudta, hogy ez nem az a hely, ahol a kérdésekre válaszokat kap, hanem az, ahol a válaszok kérdéssé válnak.

A könyvek körülötte elcsendesedtek. Egy újabb könyv közeledett hozzá, mintha tudná, hogy Nyxa már nem keres, csak tisztázni szeretne. A borítón ez állt:

„Nem viszem tovább.”

Nyxa megérintette, belelapozott. Az első oldalon három mondat állt, mégis kimondták mindazt, amit érzett:
„Én mindent megtettem.
Vállaltam a felelősséget is.
De más felelősségét nem cipelem tovább.”

A könyv egy jelenetet mutatott a múltból. Egy iskola tantermét, egy barátságot, egy pillanatot. Velmirával ültek a padban, várták a következő tanórát. Nyxa hozott neki egy füzetet, amiben közösen terveztek egy regényt. Velmira lelkesen vázolta fel a kezdést, de amikor Brielle odaért, Velmira elnevette magát, és félretolta az ötletfüzetet. Nyxa próbált visszakérdezni, tisztázni, azonban Velmira csak legyintett:
– Ne vedd ennyire komolyan, ez csak játék volt.

Nyxa akkor még nem tudta, hogy ez nem játék, hanem határ. Egy fal, amin túl már nem lehetett eljutni Velmirához. Mégis megpróbálta. Újra és újra. Magyarázott, figyelt, adott. Mert azt hitte, ha elég sokat ad, egyszer majd Velmira is látni fogja. De nem látta, mert nem akarta.

Nyxa sírt. A Könyvtáros figyelte, de nem szólt. Árnyékból formálódva, mégis tisztán. Nyxa nem kérdezett. Becsukta a könyvet, és letette egy polcra, amin ez állt:
„Azoknak, akik már nem magyarázkodnak.”

A könyvtár fénye elhalványult. Nem tűnt el, csak visszahúzódott, mint egy emlék, amit már nem kell újra élni. Nyxa kilépett. Nem vissza, nem előre – hanem önmagához. A kabátját már nem szorította. A kopott falú váróépületben állt.

Nyxa tudta: nem az számít, mit veszített el, hanem az, amit megtalált magában akkor, amikor elengedett.