Sárkánylovasok – 12. rész
12.
Stelius lassan kezdte visszanyerni erejét. Szerencsére a zsákja túlélte a küzdelmet, így felvehette a tartalék ruháit. A csata előtt főzött vacsora azonban odalett: egy troll pont a tűzbe zuhant, és a bogrács tartalma szétfröccsent a kövek között. A lányok most tértek vissza a patakról, ahol kimosták a megégett edényt, és gyorsan odatettek egy egyszerű levest a tűzre.
A csapat egyik fele a sebeit kötözte, a többiek csak némán pihentek – mindenki érezte a harc súlyát.
Sárkány Storshen óvatosan megtapogatta a fején lévő kötést. Ujjai alatt sajgó, forró lüktetés jelezte, hogy a seb még nem gyógyult. Stelius figyelmesen nézte, majd halkan megszólalt.
– Ha teljesen visszanyerem az erőmet, megnézem mindenki sebét – mondta komolyan.
A klánfőnök elmosolyodott, és legyintett.
– Semmiség, nagyúr.
Stelius szeme villant, hangja hirtelen élessé vált.
– Fejezd be ezt a „nagyuramozást”! – csattant fel, és szavai úgy hasítottak végig a csapaton, mint a penge. A körülöttük ülők megdermedtek. Többen odafordultak, tágra nyílt szemmel bámulták a mágust. A tűz parazsai roppantak, és a feszültség kézzelfoghatóvá vált.
– Ne bámuljatok! – Stelius szinte felugrott a helyéről, és végigpillantott rajtuk. A düh szikrái belülről perzselték, érezte, ahogy minden szívveréssel csak nő benne a feszültség. Ökölbe szorította a kezeit – különös érzés volt, mert az öklei forrók voltak, mintha belülről láng szivárgott volna a bőre alá.
Ekkor megszólalt a fejében az ismerős hang – a dalnok, aki valaha volt.
„Miért kiabálsz?”
Stelius megrázta a fejét, mintha fizikai erővel akarná kizárni magából a hangot.
– Takarodj a fejemből! – sziszegte, majd hátat fordított mindenkinek, és szó nélkül belegyalogolt az éjszakába.
Néhány másodpercig csend maradt utána, csak a tűz pattogása törte meg a nyomasztó hallgatást. Sárkány Storshen sokáig meredt a távolodó alak sötét sziluettjére. Arca elkomorodott, tekintetében egyszerre ült aggodalom és megértés.
– Mi baja? – kérdezte halkan Adkath, aki apja mellett ült.
Storshen lassan felsóhajtott. Ujjai újra a kötéséhez vándoroltak, mintha a sajgás segítené rendezni a gondolatait.
– Semmi, fiam. Ekkora hatalommal nehéz megbirkózni… ráadásul neki még ideje sem volt megszokni.
A klánfőnök szavai súlyosan hullottak a tűz köré gyűltek közé. A sárkánylovasok némán, gondterhelten ültek tovább. Mindnyájan tudták: Stelius már nem ugyanaz az ember, akit néhány nappal ezelőtt még dalnokként fogadtak maguk közé.
Stelius nem ment messzire. Megállt egy kiálló szikla mögött, és homlokát a hideg kőnek támasztotta. Jól esett a hűvös érintés, mintha a szikla magába szívná belőle a feszültséget. Behunyta a szemét, és megpróbálta visszaparancsolni a benne fortyogó tüzet. Meglepődött, mert a kavargó erő abban a pillanatban engedelmesen visszahúzódott, mintha sosem is létezett volna. Érezte, hogy tenyere ismét a megszokott hőmérsékletű, a dühe is elillant. Már szinte nem is emlékezett rá, miért kapta fel a vizet az imént.
– Ez nem én vagyok… – jegyezte meg halkan, mintegy magának, és a sziklához szorítva homlokát még mélyebben sóhajtott.
Pár perc múlva Stelius összeszedte magát, és kissé szégyenkezve, amiért az imént felcsattant, visszatért a tűz körül ülőkhöz. Amint meglátták, feszült arccal felpattantak.
– Kérlek, üljetek vissza! – mondta szelíden a korábbi varázsos.
A csapat a klánfőnökre nézett. Storshen intett, és maga is leült.
– Ne haragudjatok az előbbiért. Ez a dolog… ami korábban történt – elhallgatott, próbálta összeszedni a gondolatait. – Nos, bármi is volt, nem változtat semmin. Ugyanaz a Stelius Ilarius vagyok, aki voltam. Szavai még saját magának is hamisan csengtek.
Sárkány Storshen jelezte, hogy szólni kíván. Stelius bólintott.
– Azt kell mondjam, nagyuram – a megszólítást külön kihangsúlyozta –, és előre is elnézésedet kérem, amiért ellent mondok, de nincs igazad. Az előbb mindannyian tanúi voltunk: több mint kétezer év után visszatért közénk egy harci mágus.
Stelius tiltakozni akart, de Storshen folytatta.
– A sárkánylovasok nemzedékek óta erre várnak. Ismerjük a jeleket. Te, nagyuram… te egy újjászületett Tűzúr vagy!
A szó elhangzott, és mintha a tűz maga is meghallotta volna. A parázs felcsapott, a szél körbejárta a kört, és Stelius tenyerében lappangó hő bizsergéssé erősödött. A férfi megdermedt, mert úgy érezte: a mágia, az erő maga válaszol a névre.
Storshen mélyen meghajolt az utolsó szó kiejtésekor.
– Elárultalak, amikor csatlakoztál hozzánk – szeme fátyolos lett –, és ezt örökké bánni fogom. Arra kérlek, most azonnal égess el, mert nem érdemlem meg, hogy szolgálhassalak. Egyetlen kegyelmet kérek: mielőtt elveszed az életemet, hadd jelölhessem ki az utódomat.
Ezzel odament Steliushoz, letérdelt, és lehajtotta a fejét. A sárkánylovasok némán figyeltek, minden szem a Tűzúrra szegeződött. Stelius hirtelen nem tudta mit tegyen. Végignézett a kis csapaton. Látta a rémületet, a félelemmel vegyes tiszteletet az arcokon. Csak Adkath nem nézett rá. Ő az apját nézte.
– Apa miről beszélsz?! – kiáltotta a fiú. – Hogy érted azt, hogy elárultad Steliust?
Stroshen nem felelt. A földet nézte, és csak válla egy rándulása jelezte, hogy fia kérdése eljutott fülébe. Az egykori varázsos most végre megszólalt.
– Sárkány Stroshen, kérlek állj fel! – Lehajolt és a férfi vállára tette a kezét.
A klánfőnök felnézett és lassan felemelkedett.
– Senkit sem fogok elégetni – mondta az újdonsült mágus. – Most szépen megvacsorálunk és közben elmeséled nekem, mire gondoltál, amikor árulást emlegettél.
– Igenis Tűzúr – hajolt meg a sárkánylovasok vezetője.
* * *
Voksar Droxon, a Mágustanács vezetője a barlangmélyedés közepén állt. A terem olyan hatalmas volt, hogy a majd száz felállított fáklya fényének körvonala is csak foltokban szelídítette a sötétséget; a falak mélyedéseiben árnyak görbültek, a levegő hűvös és poros volt. Droxon egy ötágú pentagramma mellett állt. Az utolsó varázsigéket mondta ki, hogy portált nyisson. Lába mellett egy megkötözött alak kuporgott: egy fiatal lány, csuklói és bokái szorosan összekötve, karjából még ragadós vércsíkok csepegettek a kőpadlóra.
A barlang csendjét egy éles reccsenés hasította fel. A pentagramma közepén a sötétség megsűrűsödött, mint valami fekete massza. A mágus három különös szót kiáltott. A nyelv amin a szavakat ejtette, furcsa, idegen hangzású volt nem emberi. A lábainál fekvő lány halkan felsikkantott.
– Hallgass! – dörrent rá a varázsló.
A pentagramma közepén lebegő fekete massza közepében kék villámokhoz hasonló szikrák kezdtek csapkodni, aztán hirtelen a semmiből egy torz ábrázat vált láthatóvá. Egy emberi fej karikatúrájának tűnt. Koponyájának tetejét haj helyett csomókban furcsa, apró gilisztákhoz hasonló tekergőző valamik borították. Szemei helyén két horpadás volt. Orra nem volt csak két függőleges rés, ami az orrlyukának felelt meg. Szája széles sebhelynek kinéző rés volt hegyes álla felett. Fejét jobbra-balra forgatta, aztán mintha megérezte volna a mágust, felé fordulva megmerevedett. A két orrlyuka kitágult és hangosan beszívta a levegőt.
A lány megint felsikoltott.
Ekkor a lény kitátotta száját, ajkait felhúzta mintha vicsorogna. Aztán sötét szájüregéből egy alkar vastag kígyószerű nyúlvány vágódott ki, a végén két öklömnyi szem ült egy apró száj felett. A szemek Voksar Droxonra meredtek.
– Mit akarsz mágus? – kérdezte kellemes, simogató női hangon. Droxon megköszörülte a torkát.
– Az uraddal akarok beszélni.
A démon csilingelően felkacagott. A kígyószerű csáp jobbra, balra tekergett.
– Mit hoztál nekem? – kérdezte, és megint szimatolni kezdett. Aztán megérezte a lány szagát. A kígyószerű nyúlvány most lefelé meredt. – Csak nem egy szűz? – horkant fel, kacaj csúszott a szavak közé. A mágus lépett egyet előre, de vigyázott, hogy a felrajzolt vonalakon kívül maradjon.
– Ne szórakozz Kolgrel! A lány az uradé és nem a tiéd. Azonnal hívd ide! – Hangja határozottan visszhangzott a teremben.
A démon nyelve még egyszer ingerlően fordult a lány felé, mintha a hús illatát mérlegelné.
– Tudod, mágus, remélem, egyszer a gazdám megengedi, hogy széttépjelek – ezzel kék villanások kíséretében eltűnt a sötétségben.
Nem telt el tíz perc, és a kék villámok megint cikázni kezdtek. A pentagramma közepéből ismét kibontakozott Kolgrel borzalmas arca; cápaszerű száját kitátva hátrahúzta ajkait, hogy a szemeit hordozó kígyó előbújhasson. A lény megszólalt. Lágy női hangját a barlang falai visszhangozták.
– Véres uram nemsokára beszél hozzád varázsló. Ő gonoszsága abban a kegyben részesít, hogy megmutatja magát és te hódolhatsz neki. Azonnal térdre halandó, itt jő maga a kétségbeesés, a halálhozó, a démonok ura, az élet ellentéte, akinek a neve a pokolban is rémületet hint. Itt van ő igazságtalansága, Azraloth!
Mikor végigmondta mondókáját ismét eltűnt. Ám most pár pillanat múlva a fekete massza közepe kéken felizzott és egy repedésben hatalmas szem jelent meg. A kígyóéhoz hasonlító pupilla vörösen világított. A varázslót nézte, aki kissé meghajolt. Ekkor az egész barlangot megtöltő hangon megszólalt a hatalmas démon.
– Voksar Droxon – dörmögte a démon, egyszerre tucatnyi tónusban, és mégis összhangban. – Legutóbb azt mondtad, csak akkor hívsz, ha a terved sikerült.
A mágus bármennyire is igyekezett, hogy ne mutassa a rettegését, mégis összerezzent. A lényből szinte kézzel foghatóan áradt a színtiszta gonoszság. Droxon megerősítette magát és megszólalt.
– Felséges úr! Azért bátorkodtam megkeresni, mert a terveink súlyos veszélybe kerültek. A segítségedet kérem ő gonoszságod!
A kígyószem pislogás nélkül meredt a mágusra.
– Mindent mondj el, és eldöntöm, segítsek-e, vagy most azonnal megöljelek – dörögte a démonkirály.
Droxon beszélni kezdett: a harci mágusról, a mellé álló varázslóról, majd a régi tervről, amin évek óta dolgoztak. Azraloth hosszú ideig hallgatott. Végül kérdezett:
– Mit kérsz tőlem, varázsló?
– Adj egy démont, aki szolgál engem – felelte Droxon. – Erős démonnal könnyebben mozoghatok a világomban, és bármely ellenfelemmel elbánhatok.
A mágus tudta, hogy egy démontól sohasem lehet csak „úgy” kérni. Valamit mindig fel kell ajánlani cserébe. Lehajolt, felrántotta a földről a félelemtől eszét vesztett lányt, megragadta a haját, előrébb lökve őt. A hatalmas szem most a lányra szegeződött. A barlangban felhangzó gonosz kacagás mintha a köveket is megremegtette volna.
– Rendben mágus. Segítek. Melléd adom Kolgrelt a saját szolgámat. Egy évig te parancsolsz neki. Aztán akkor beszélünk. Ha addig nem hozod tető alá a tervünket akkor Kolgrel elhozza nekem a szívedet.
Ezzel a hatalmas szem eltűnt a kék fénnyel keretezett résből. A démonkirály szükségtelennek tartotta a búcsúzkodást.
Voksar Droxon még mindig a lány haját markolta, amikor a résből kicsapott egy hatalmas kar. A pikkelyes nyálkás bőrrel borított izmos végtag hatalmas tenyérben végződött. A karmos ujjak összezárultak a sikoltozó lány derekán, és olyan erővel rántották át a résen, hogy a mágus kezében ott maradt egy marék szőke hajszál.
Droxon hátrébb lépett. A lány hajszálait próbálta lerázni a tenyeréről amikor a pentagramma közepén egy alak halvány körvonalai kezdtek manifesztálódni. Rothadás és kénkő bűze töltötte meg a barlang levegőjét. Az alak megjelent, körvonalai megszilárdultak. A varázsló még jobban elhátrált. Felnézett a lényre. A feje a földtől jó öt méterre magasodott fölé. Felismerte Kolgrel iszonyatos ábrázatát. A félszekérnyi fej vaskos nyakon ült. Vállai szélesek izmosak voltak, karmokban végződő kezei a földet érték. Hordó melle alatt dereka fokozatosan keskenyedett. Két izmos lába szintén karmokban végződő lábfejben végződött. Térdei ízülete pont fordítva állt mint egy emberé, ezért lábai egy kecske hátsó lábaihoz hasonlítottak. Kék pikkelyes bőre olajosan fénylett. Csak a mellén volt némi bozontos fekete szőr. Droxon elámult méretétől. Tudta, hogy a démonok testi valójától függ mekkora erejük van. Eddig abban a hiszemben volt, hogy Kolgrel csak egy jelentéktelen kis démon.
A lény most lenézett a mágusra, kinyitotta cápaszerű száját és elősiklott nyelve, amin két szeme és beszédre használt szája helyezkedett el.
– Micsoda illatok – szippantott a barlang levegőjéből – miriádnyi élet illata!
Kislányos hangja izgatottan vibrált. Lenézett a pentagramma krétával rajzolt határaira.
– Hmm nos rendben – mondta mintegy magának –, ő kegyetlensége azt mondta, nyugodtan beléphetek eme világba.
Egyik izmos lábát tétován előretolta. Átlépte a krétavonalat, várt. Nem történt semmi. Lépett egy nagyobbat. Aztán teljesen kilépett a pentagrammából. Hangosan felkacagott.
– Nos mágus – nézett Droxonra – egy évig a szolgád vagyok – mondta – aztán kitépem a szíved – nevetett.
– Nem! – kiáltott dühösen Droxon – ha sikerül a terv örökre a szolgám leszel te fattyú!
– Ó – mondta Kolgrel csodálkozást mímelve – micsoda indulatok.
Ezután kitárta jó öt méteres bőrszárnyait, hatalmas árnyéka sötéten vetült a barlang falára.
* * *
Uvius és Antero csuklyájukat mélyen a szemükbe húzva léptek ki Cadabras városkapuján. Az őrök nem szóltak hozzájuk. Antero épp vissza akart nézni, de Uvius keze kígyóként csapott az öreg vállára, és megakadályozta, hogy megforduljon.
– Arról volt szó, hogy feltűnésmentesen – figyelmeztette a barátját.
– Jó-jó… csak még sosem voltam szökevény – dünnyögte az idős varázsló.
– Elvileg még most sem vagy az – mondta Uvius. Hatalmas zsákot cipelt a hátán; olyan nehéz volt, hogy két-három lépésenként változtatnia kellett a fogáson, és átdobni a másik vállára.
– Ezt a sok könyvet meg pergament mind el kellett hozni? – kérdezte Anterotol.
– Igen, muszáj – válaszolta az öreg határozottan. – Ezek a szövegek segítenek majd a fiúnak, meglátod.
– Hát remélem, mert úgy érzem, leszakad a karom.
– Ha átérünk a hídon, még pár száz méter és a portálhoz érünk – mondta az öreg.
– Tudom. De készülj fel, lehet, hogy megpróbálnak feltartóztatni – morgott Uvius.
Antero felnevetett.
– Akkor meg fognak lepődni – hencegett. – Ismersz régóta: nem vagyok erőszakos ember.
– Ezt mindenki tudja, Antero – vágta rá Uvius.
– De ha az utamba állnak, akkor lesújtok rájuk – fenyegetőzött az alacsony mágus, és szemében valami különös villant, amit Uvius azelőtt még sosem látott.
Nyugodt léptekkel haladtak a hídon, kerülgették a szembejövőket, kitértek a hátulról közeledő lovasok és szekerek útjából. A híd alatt a Cadabras tó vízcsíkja sötéten fodrozódott; a túlpart felől halk, állandó susogás érkezett, ahogy a tó sekélyebb vizének kövei közt a víz felkavarta az üledéket. A híd gerendái finoman recsegtek minden lépésnél, a korlátot meglocsoló szitáló permet a levegőben érdes illatot hagyott – enyhe iszapszagot, hűvös, fémes nedvességet. Az áttetsző víztükör alatt látszott, hogy a nap még tartja a melegét, sárgás fények vibráltak a fodrozódó felszínen. Két halászhajó haladt el odalent; lapátok csapásának halk üteme és a kikötői zsivaj tompa moraja alkotta a háttérzajt, miközben a város tömege fölött a levegőben párafoltok lebegtek. Ha lehetett, gyorsítottak, de ügyeltek rá, hogy ne legyen feltűnő, ha valaki figyelné őket. Tulajdonképpen felesleges volt az idegesség – mindketten tudták, hogy két úton lévő mágust senki sem mert volna zaklatni. Uvius a zsákra bökött, amit Antero cipelt.
– Még mindig nem árultad el, hogy azok a különös… nem is tudom minek nevezzem… ékszerek mire valók.
– Ékszerek? Hm, nem jársz messze az igazságtól, Uvius. Mindent elmondok, ha innen sikerül megszöknünk – felelte a kis varázsló. Lassan elérték a híd végét, amelyet két óriási oszlop tartott. A túloldalon négy fegyveres állt, és figyelték a forgalmat. Uvius összeszűkítette a szemét és végigmérte őket. Antero kinyújtotta a kezét, mintha inteni akarna feléjük; ujjai szétnyíltak, majd a mozdulat épp csak lecsengett, le is engedte karját. Elvigyorodott.
– Nyugalom, barátom – húzta el a száját. – Ezek semmit sem sejtenek. Kettő a váltást várja, egy a kövér barátnőjére gondol, a magas meg gyomorrontástól szenved.
Uvius elismerően sandított rá.
– Ezt a varázslatot nekem is meg kell tanítanod, vén lókötő! – nevette el magát megkönnyebbülten.
– Ha lesz rá időnk, szívesen – mondta Antero.
Áthaladtak a négy őr között; azok reflexből meghajoltak, majd visszatértek a bámészkodáshoz.
– Már nem vagyunk messze, amott, abban a kis ligetben vannak a portálok – mutatta az irányt Uvius.
Lekanyarodtak a halványan világító kövekből kirakott útra; még a nappali fényben is tisztán ragyogtak a forgalmas járda darabjai, mintha apró csillagok lettek volna belesüllyesztve az utcakőbe.
– Tetszetős munka – bólogatott az idősebb varázsló.
– A varázsosok gyakran sokkal hasznosabb dolgokat csinálnak, mint mi, mágusok – hagyta helyben Uvius.
Antero felsandított barátjára a csuklya mélyéről.
– Szerintem idegen mágusok előtt ezeket a gondolataidat ne nagyon hangoztasd, barátom – intett óvatosan.
– Ezeket a gondolatokat csakis neked szántam – felelte Uvius, és a vállára vetett zsák súlya alatt megadóan felnevetett.
Végre bejutottak a fák közé. Az erdőben különös, feszülő csend telepedett rájuk: csak a lomberdő közt suhanó, hűvös szellő susogása törte meg a nyugalmat. Uvius tudta, hogy a portálok környékéről az állatok elmenekülnek – ezért volt ez a kis csalitos most olyan különösen néma, mintha maga a természet is visszatartotta volna a lélegzetét. Aztán minden átmenet nélkül egy irtásra léptek ki, előttük három portálkapu zümmögött halkan. Uvius fejében egyből megszólalt a vészcsengő. A tisztáson nem tartózkodott, rajtuk kívül senki csak egy maréknyi varázsos. Már éppen fel akarta hívni erre Antro figyelmét amikor mögöttük egy hang szólalt meg.
– Uvius Abaris a főmágus utasítására a városba kell vigyünk.
A két mágus megpördült. Három fekete csuklyás varázsló állt a világító kövekkel kirakott úton. Uvius egy gyors pillantást vetett a tisztás felé, és azt látta, hogy a varázsosoknak felállított sátrából másik három varázsló lép ki. Két tűz közé kerültek tehát.
– A tisztáson lévőkkel én foglalkozom – mondta Antero és választ sem várva feléjük indult. Az egyik fekete csuklyás most Antero után kiáltott.
– Hé könyvtáros! Ne ártsd bele magad ebbe!
Antero mintha meg sem hallotta volna, lépkedett tovább. Uvius közben belenyúlt a zsebébe és belemarkolt az eddig ott csilingelő apró tárgyakba.
– Több tisztelet fickó! – kiáltott a magabiztosan vigyorgó csuklyásra. Előhúzta a kezét a zsebéből és feléjük hajította, ami a markában volt. Másik kezével egy varázslattal megtaszította a jó ujjnyi nagyságú fémszögeket. A hegyes fémtüskék mint dühös darazsak repültek az elkerekedett szemű varázsló felé. Még be sem csapódtak amikor Uvius lehajolt és csizmaszárából vékony tőrt rántott elő és elhajította. A szögek ekkor érték el a mágust. A férfi csak annyit tudott tenni, hogy két tenyerét az arca elé tette. Hiába. A szögek dühös darazsakként kikerülték kezeit és mind az arcába csapódtak. Mindkét szemébe tucatnyi hegyes tüske fúródott, szemgolyói halk pukkanással folytak ki. Mindkét szemére megvakult. Sikolya messze visszhangzott a néma erdőben. A tőr sem tévesztett: előbb az egyik, majd a másik csuklyás torkát metszette át, majd, mintha parancsra térne vissza, a penge suhanva repült vissza Uvius kezébe.
A kék csuklyás mágus megfordult és Anterót kereste a tekintetével. A látványtól felszaladt sűrű szemöldöke. Az öreg a tisztás közepén állt, nyugodt tartással; lábai előtt mozdulatlanul hevert a három varázsló, mintha csak álomba zuhantak volna. Antero széles, lassú gesztusokkal magyarázott valamit az előtte álló varázsosoknak, akik ijedt tyúkokként összebújva hallgatták a mágust. Uvius léptei alatt ropogott a száraz fű; haladtában kíváncsian vizsgálta a tetemeket – de nem talált rajtuk sem horzsolást, sem vért, sem egyetlen külsérelmi nyomot. Ekkor végre megállt barátja mellett, és ráncos arcélét fürkészte: az öreg szemében nem düh, nem gyilkos büszkeség ült, hanem valami nyugodt, higgadt hatalom. Uviusban lassan, de határozottan összeállt a felismerés: amit eddig eltúlzott szórakozottságnak gondolt, most új fényben látta – ideje volt átgondolnia mindent, amit Antero varázserejéről eddig hitt. Láthatólag észre sem vette a mellette álló Uviust.
– Antero – szólította meg halkan.
Az öreg úgy fordult felé mintha egy szúnyog csípte volna meg.
– Uvius. Végre, barátom! Éppen azt magyaráztam fiatal barátaimnak, hogy mielőbb távozni szeretnénk innen. Ha jól gondolom nem fognak ebben bennünket hátráltatni… ugye derék barátaim? – fordult feléjük mire a mondat végére ért.
A fél tucat varázsos egyként bólogatott.
– Nos akor nincs más hátra, minthogy megtekintsük a térképen, hová is tudunk elutazni innen valamelyik portálkapu segítségével. Ha jól emlékszem – és bocsássatok meg de igen rég utaztam már így – különböző térképek állnak a rendelkezésetekre, ahol pontosan meg vannak jelölve a portálkapuk helyei.
A varázsosok ismét bólintottak, mintha egy előre elmondott szerepükre reagáltak volna. Uvius közben tovább vizslatta őket: bár viselkedésükben semmi szokatlant nem fedezett fel, a tekintetük valami megfoghatatlan, idegen ürességet tükrözött – mintha csak akarat nélküli mozgó bábokat nézett volna a vásárban. Ekkor Antero intett, és a csapat elindult a néhány lépésre felvert hatalmas sátor felé. A két mágus kissé lemaradva követte őket.
– Mi lelte ezeket? – kérdezte Uvius a varázsosok felé biccentve.
– Nem volt kedvem őket is megölni ezért ezt a kis varázslatot használva rábírom őket, hogy segítsenek.
– Miféle trükk ez Antero?
– Ezt még abban az időben találtam ki, amikor tanítottam az iskolában. Néha a diákok nem igazán figyeltek rám ezért egy kis elmetrükk segítségével rávettem őket, hogy teljes figyelmükkel a szavaimra koncentráljanak, és meg is tanulják azokat. Most annak a varázslatnak egy módosított variánsával kényszerítem ezeket, hogy eljuttassanak minket a célunkhoz – magyarázta az öreg.
Uvius bólintott, de tekintetében ott motoszkált a csodálat: hogyan lehet az, hogy egy ilyen tudású, súlyú mágus éveken át a könyvtár félhomályában húzódott meg?
A sátor belsejébe lépve szinte nappali világosság fogadta őket: a mennyezet közelében lebegő, számtalan varázsgömb puha, aranysárga fényt szórt, és a tér minden zugát bevilágította. Uviust rögtön meglepte, mennyire puritánok a pihenőhelyek – hat egyszerű fekhely sorakozott az oldalfal mentén, mindegyiknél egy-egy kis polccal a fejtámla mellett. Biztos volt benne, hogy még egy alacsonyabb rendű varázsló sem volna hajlandó itt álomra hajtani a fejét. Annál sokkal többet képzelnek magukról. Most azonban mind a hat kuckó üres volt; az összes varázsos a sátor közepén, a nagy térképasztal körül gyűlt össze. A hatalmas vásznon az ismert világ rajzolódott ki: hegyek és folyók, erdők sűrű foltjai, a portálok apró, külön jelzéssel megjelölt pontjai. A vászon tetején kisebb atlaszok hevertek felnyitva, tele jegyzetekkel és pecsétekkel. Antero megállt az asztal szélén, ujja óvatosan végigsimított a Barnuum hegység vonalain, aztán a varázsosokra nézett.
– Tehát a Barnuum hegységbe kell eljutnunk – mondta, a kijelentésében sem kérdés, sem tétovázás nem volt; a varázsosok felé fordulva választ várt.
* * *
Stelius Ilarius és Sárkány Stoshen egy kis sziklapárkány alatt ült. Csak ketten voltak. Sárkány hajnalban ébresztette az újdonsült mágust, aki először duzzogva a fülére húzta meleg takaróját és megpróbált tovább aludni. A klánfőnök azonban tisztelettel, de igen határozottan rázta a vállát.
– Nagyuram, indulnunk kell! Már megfőztem a reggeli teánkat is.
– Csak egy fél órát még – jött a takaró alól.
Sárkány megcsóválta a fejét, de ismét megrázta Stelius vállát.
– Uram, a fennsíkra jó két óra az út. Ha időben akarunk odaérni, indulnunk kell.
Az egykori dalnok ledobta a pokrócot magáról úgy duzzogva, mint egy gyerek. Nyögve feltápászkodott. Storshen felé nyújtott egy bögrét; benne a gőzölgő finom illatú itallal.
– Ezt idd meg uram, és azonnal felébredsz – hörpintett bele a saját bádogpoharába.
Az álmos és nyűgös varázsló is kortyolt egyet.
Három napja voltak úton. Sárkány igazi hajcsárnak bizonyult: a terep napról napra nehezebbé vált, és ahogy egyre magasabbra kapaszkodtak a hegységben, a levegő is egyre hidegebbé vált. Gyakran lépkedtek enyhe hóesésben, a szél kellemetlenül vágott az arcukba. Stelius sokszor figyelte a sárkánylovast, ám rajta sosem látszott sem a fáradtság, sem a kényelmetlenség – Steliuson viszont az elmúlt napok minden fáradalma megmutatkozott. Storshen nem árulta el, mit akar elintézni, mielőtt a csapat utolérné őket, de a ritka pihenők és az esti táborverések után következetesen tanította a varázsost. Stelius lassan egyre többet tudott meg a wyvernekről – és egyre kevésbé vágyott a velük való találkozásra.
Miközben megitta teáját és összepakolta hátizsákját, Storshen teljesen elbontotta kis táborukat. A tűzrakó hely mellé jó adag tűzifát gyűjtött – Steliusnak fogalma sem volt, erre mikor volt ideje – aztán már útra készen állt. Az őket követő csapat bizonyára hálás lesz ezért a figyelmességért.
– Indulhatunk nagyuram? – nézett a mágusra.
– Semmire nem vágyok jobban – mondta szenvedő arccal Stelius. Egy röpke, halvány mosoly suhant át a sárkánylovas zord arcán; Stelius nem mert volna rá esküdni, hogy valóban ott volt.
– Ma egy elég meredek útszakasz jön… – kezdte Sárkány miközben megindult.
– Igazán meglepődtem volna, ha mást mondasz – vágott a szavába Stelius.
Storshen folytatta.
– …de úgy számolom, estére elérjük a fennsík tetejét – fejezte be.
A varázsló egy pillanatra megállt.
– Hé ez azt jelenti, hogy felérünk a sárkányok élőhelyére?
A klánfőnök ment tovább és úgy dörmögte vissza a választ.
– Pontosan, Tűzúr! – a megszólítást kihangsúlyozta.
Stelius egy pillanatra behunyta a szemeit és kinyitotta belső szemét. Lenyúlt bensőjébe egy kis varázserőért. Az éjjel elmacskásodott lábába küldte a zöld éltető erőt. Hirtelen minden kellemetlen érzet elmúlt és új erő költözött törődött izmaiba. Átkozta magát, amiért eddig nem folyamodott megújult és a korábbihoz képest láthatóan kiapadhatatlan varázserejéhez. Pár hatalmas ugrás után beérte Storshent.
– Akkor mesélj még ezekről az ördögi lényekről.
* * *
Az éjszakai égen egy különös, sötét árnyék suhant. Ha valaki láthatta volna lentről, egy óriási denevérnek látszódott. Ám a miriádnyi csillaggal pettyezett eget szinte csak pillanatokig takarta ki, mert elképesztő sebességgel repült. A lény dél felől közeledett Newward városa felé. A lény hátán az apró alak résnyire húzott szemmel próbálta kivenni a városfalat, az utcákat és házakat. Voksar Droxon mágiával felerősített hangján rákiáltott a démonra aminek a hátán kapaszkodott.
– Itt szállj le, Kolgrel!
A fejében megszólalt a lény kislányos hangja. „Szükségtelen üvöltened mágus. Elég, ha gondolati úton szólsz.” Nevetett a rettentő kreatúra. Droxon nem örült, hogy a lény esetleg belelát a gondolataiba. „Csak ha engeded, akkor hallak, mágus.” Válaszolt a démon a mágus ki nem mondott kérdésére. Hangján hallatszott, hogy igen jól szórakozik, de közben hirtelen behúzta két hatalmas bőrszárnyát és veszélyes iramban zuhanni kezdett a föld felé. Droxon görcsösen kapaszkodott a démon nyakába. Ujjai szinte belevájtak a démon vastag bőrébe. Pár órája közölte vele a démon, hogy enni akar. A mágusnak addig ez eszébe sem jutott, de el kellett ismernie, hogy minden élőlénynek ennie kell, ha élni akar. Kolgrel kislányos hangján elmondta, hogy milyen lakomára vágyik.
– Hmm amióta átléptem ebbe a világba szüntelenül érzem ezt a rengeteg életet magam körül. Egyre éhesebb vagyok, mágus. Most téged szolgállak, tehát a te dolgod, hogy ételről gondoskodj nekem.
A főmágus elkomorodva törte a fejét, hogy mivel etesse a lényt.
– Milyen ételre vágysz? – kérdezte tőle kelletlenül.
Kolgrel csilingelően kacagott.
– Természetesen emberhúsra – válaszolt a démon, miközben a szájszervével cuppogó, émelyítő hangokat hallatott.
Droxon szívesen elfeledte volna ezt a beszélgetést, de az emlék élénken előtört benne, mint egy rossz álom.
Már majdnem földet értek, amikor Droxon a várostól nem messze felcsillanó tüzekre lett figyelmes. Gondolatban odaszólt Kolgrelnek: „Amott látod azt a három tábortüzet?”
A démon erre kitárta hatalmas szárnyát, így állította meg a zuhanást. Kettőtt csapott vele és szinte megálltak a levegőben. A mágus érezte, hogy a lény mágiát is használt a repüléshez. „Igen, látom. Azt akarod, hogy ott szálljak le?” Csilingelt Droxon a fejében. „Igen. Kissé távolabb szállj le, körülnézek, de majdnem biztos, hogy az ott a vacsorád.” Droxon hangja akadozott, saját magát is undorítónak érezte azért, hogy így beszél, még ha a cél érthető is volt. A tűzfények körül emberi árnyak mozogtak – vadászok, utazók vagy akár fosztogatók; bármelyik áldozat lehetett Kolgrel étlapján.
* * *
Temm Sigisbron végre leülhetett a tűz mellé. Utolsó körútját tette a tábor körül, és úgy érezte mindent megtettek, hogy biztonságban átvészeljék az éjszakát. Temm karavánkísérő volt. Fiatal korában katona majd zsoldos, aztán már közel az ötvenhez otthagyta utolsó csapatát, a Vércséket, és pár barátjával karavánoknak nyújtottak védelmet. A mostani munka egyszerűnek és veszélytelennek ígérkezett. A karaván tíz kocsiból állt: két család három szekérrel, a maradék hetet kereskedők pakolták tele portékájukkal – szatócsáruval, szövetekkel és mindenféle árucsodákkal. Temm kis csapata tíz emberből állt, és mind kipróbált veterán harcos volt. Minden jól ment egészen kora délutánig. Temm biztos volt benne, hogy még az est leszállta előtt elérik a várost, ám akkor az első szekérnek eltört a tengelye. A kocsi félredőlt és beszorult két szikla közé. Kora estig dolgoztak, mire végre kiszabadították a szekeret, kicserélték a törött tengelyt és tovább indulhattak. Temm már látta a távolban a város fényeit, de tudta, hogy aznap már nem érik el. A kereskedők sürgették, hogy váljanak szét. Mindenképpen tovább akartak menni de Temm hallani sem akart róla, hogy a két családot hátrahagyják. Így aztán kerestek egy kis tisztást, ahol az éjjelt átvészelik. Tábort vertek, a szekereket körbe állították úgy, hogy középen egy jókora térség maradjon. Temm ezúttal – mivel Newward már olyan közel volt, hogy nem igazán tartott a támadástól – három tábortűz meggyújtását is engedélyezte. A megszokott óvatosság azonban megmaradt: lelkiismerete megnyugtatására minden oldalra őrszemeket állított.
Mikor végre kinyújtotta fáradt lábait, beleszagolt a levegőbe és elégedetten felmordult. Kell nyúlragut készített, Temm kedvencét.
– Mikor eszünk? – kérdezte, de ahogy kimondta a szavakat, tudta is, hogy nem kellett volna. Kell volt a legjobb szakács akit ismert, de olyan volt mint egy balerina.
– Temm Sigisborn! – kezdte, és a csapat vezetője a tenyerébe rejtette arcát. – Egy perccel sem előbb, mint ahogy kész nem lesz az étel.
– Jól van – morogta Temm. Hátradőlt, a nyergét a feje alá gyűrte, és lassan keresett egy kényelmesebb pózt, hogy hasogató dereka kevésbé kínozza. Az öregedés apró bosszúját naponta érezte: egy ilyen úton esténként egyre több csontja emlékeztette korára. A többiek csendben ültek; a tűz pattogása töltötte be a tisztást. Ekkor a sötétből szóváltás hallatszott. Temm ki tudta venni Pugreld dörmögését. Temm tudta, hogy a hatalmas termetű harcos nem éppen a türelméről volt híres, ezért inkább odakiáltott.
– Mi a baj Reldi? – szólította becenevén.
– A kereskedők vezetője akar veled beszélni Temm.
– Hát az istenekre, akkor engedd ide – könyökölt fel. Lenyúlt csizmaszárához és feltűnésmentesen meglazította az odarejtett dobótőrt. Cifra ruházatú, alacsony emberke lépett a tűz fényébe. Mozdulatain látszott, hogy rendkívül ideges. Amikor megszólalt még hangja is remegett az indulattól.
– Amiért ma nem értük el a várost csak fele annyit fogunk fizetni neked!
– Ó. Valóban? – kérdezte Temm és lassan feltápászkodott. Nem törődve hasogató csontjaival felállt és kihúzta magát. Két méteres magasságával valósággal a kis ember fölé tornyosult.
– A társaimmal így döntöttünk – mondta a kereskedő és megfordult, hogy távozzon.
– Reldi – szólt Temm. A sötétből előlépett a szólított harcos. Ha Temm nagydarab volt akkor Pugreld valóságos óriásnak látszott. A kis fickó nekiütközött.
– Hé kereskedő… uram – szólt Temm.
A remegő férfi visszafordult.
– A megállapodás értelmében csak holnap estére kell a városba érnünk. Jól haladtunk és a mai kis malőr is simán belefért.
– Igen de nem engedted, elhagyjuk a karavánt, holott az a két család nem hozzánk tartozik.
Temm megvakarta a szakállát.
– Amikor csatlakoztatok a karavánhoz, elfogadtátok, hogy a célunk eléréséig mindenki azt teszi amit én mondok.
– De... – kezdte volna a fickó.
Temm egy mozdulattal elhallgatatta.
– Ha veletek történik valami, akkor titeket sem hagytunk volna magatokra.
– Igen de…– nyögte a reszkető kis ember, de Temm megint félbeszakította.
– Szóval, amikor holnap reggel a városba érünk, te és a többiek is – jelezte a sötétbe bökve – nemcsak a teljes összeget adjátok ki, hanem még megfejelitek két arannyal is.
– Még mit nem! – kékült el a kereskedő feje.
– Jól hallod kedves uram – nevetett gúnyosan Temm. – Amiért biztonságban eljutottatok idáig, és még hamarabb is érkeztetek.
Az alacsony figura dühében és felindultságában megtépte amúgy is satnya szakállát.
– Ezért a karavánkísérők céhéhez fogok fordulni. Bepanaszollak Temm Sigisborn – hosszú körmű mutatóujját a nagydarab férfira szegezte.
Temm már nem mosolygott. Lenézett a jelenetet bámuló társaira, akik tudták, hogy a kereskedő most elég messzire ment. Temm lehajtotta a fejét, arcát a két tenyerébe temette. A kis kereskedő ezt úgy értelmezte, hogy megnyerte a vitát ezért még pökhendien hozzátette.
– Örülj, hogy a fele pénzt megkapod ember. Én arra szavaztam, hogy semmit se fizessünk. – ezzel elfordult, hogy otthagyja a legyőzött harcost.
Temm könnyedén kinyúlt és megragadta a kis fickó ingének nyakát. Visszarántotta és lábát beakasztva a sarka mögé elgáncsolta. A kereskedő nagyot nyekkenve csapódott a földnek. Rémülten nézett fel. A karavánvezető már ott állt felette.
– Ó kereskedő uram – mondta amikor lehajolt a kis emberhez. – Ti felkapaszkodott senkik milyen felfuvalkodottak tudtok lenni – mondta és felrántotta a földről, aztán nyitott tenyérrel akkora pofont kevert le a markában lógó fickónak, hogy a feje szinte kicsavarodott. Orrából messzire fröccsent a véres takony. A rongybabaként lógó kereskedő halkan felvonyított. – Felfuvalkodott és lenéző! – A mondat végére egy újabb csattanós pofon tett pontot.
– Kérem, ne bántson! – lehelte az egy perce még büszke férfi.
Temm másik kezével is megmarkolta mellén az inget és felemelve a talajról az arcához rántotta.
– Ha élni akartok, te és a társaid, akkor rendesen kifizettek minket. A céhről pedig elfelejtkeztek! És ha valaki kérdezi, Temm Sigisborn és csapata a birodalom legjobb karavánkísérője. Értetted?! – minden mondat után megrázta a markában szalmabábként lógó fickót.
– Igen uram – nyögte az –, kérem, engedjen el!
Temm ledobta a földre. A fickó majdnem beleesett a tűzbe. Kell nem éppen finoman odébb rúgta a kereskedőt, kanalát belemerítette a bográcsba és miután megfújta a forró ételt jóízűen megkóstolta. Csettintett a nyelvével.
– Uraim a vacsora készen van – mondta.
Erre aztán az összes harcos mozgolódni kezdett. A kereskedő mikor rájött, hogy már senki sem figyel rá, eliszkolt a sötétbe. Temm a szakács felé nyújtotta tányérját.
– Ne sajnáld Kell! Már kopog a szemem az éhségtől.
A következő percekben mindenki telemerte a csajkáját, és csendben enni kezdtek. Az étel illata és a pattogó tűz melege lassan kisimította a feszültséget és békés, nyugodt hangulatot teremtett a tisztáson. Amikor a hatalmas Pugreld harmadszor lépett a bográcshoz, hogy a ragu sűrű szaftjából merítsen, többen felröhögtek.
– Az istenekre Reldi, nem pukkadsz ki? – kérdezte Kell, de közben boldog volt, hogy mindenkinek ennyire ízlik a főztje.
– Van még egy kis száraz kenyérsarkom, gondoltam beáztatom ebbe a finom raguba, hogy megpuhítsam. Holnap este végre már friss kenyeret ehetek – dörmögte az óriás.
Ekkor hangzott fel a velőtrázó sikoly. Mindenki azonnal elhallgatott. A sikolyban az volt a legfélelmetesebb, hogy férfitorokból tört fel, és ugyanolyan hirtelen, mint felhangzott, el is fulladt. Maradt a dermedt csend. Temm mozdult elsőnek. Felállt, és markába kapta hatalmas pallosát. A többiek is fegyvereikért nyúltak. A főnök egy intéssel utasította őket: kissé szóródjanak szét, és húzódjanak hátrább a tűz fényköréből – így kevesebb célpontot nyújtottak az esetleges orvlövészeknek. Néhány íjász a sötétből könnyedén leszedhette volna őket, ha ott maradnak mozdulatlanul.
– Kell és Jollgef menjetek és nézzetek utána a kereskedőknek, Reldi és Gild ti a telepeseket nézzétek meg. Én körbe megyek és ránézek az őrszemekre. – Temm meg sem várta amíg a többiek mozdulnak, ő már bele is vetette magát a sötétségbe. Tudta, hogy a csapata késlekedés nélkül végrehajtja a parancsait – mind kipróbált tapasztalt harcos volt.
Amint óvatosan lépkedett, feszülten meresztette szemét a sötétségbe. A hold nem látszott a sűrű felhőktől ezért a tüzek fénykörén kívül szinte semmit sem lehetett látni. Maga előtt tartott pengéje végre megérintette az egyik szekeret, ami a tábor határát jelezte. Már megbánta, hogy nem hozott magával egy fáklyát. Mozdulatlanul hallgatózott mert tudta, hogy az őrnek már észre kellett volna vennie őt. A csend szinte üvöltött.
Ekkor a semmiből két kék fénnyel izzó gömb jelent meg a sötétben. Temm vasmarka erősebben szorult kétkezes kardja markolatára.
– Jó estét – hallatszott egy hang a sötétből.
– Ki vagy? – mordult Temm.
– Csak egy magányos mágus – mondta az illető, és a kék fény felerősödött. Temm egy öregembert halvány köralakját vette ki pár lépésre a szekér mellett, de még a táboron kívül. A világító fény a két tenyeréből tört elő.
– Hol van az emberem, aki itt volt őrségben? – Temm tudta, hogy akár le is engedhetné a pallost, hisz egy mágussal úgysem tud elbánni, de még maga előtt tartotta a fegyvert.
– Nem kell izgulnod. A szolgám ártalmatlanná tette – mondta az idős varázsló sajnálkozó hangon. A sötétből egy fiatal nő kacagása hallatszott – ugyanis egy dobótőrt hajított felénk.
Temm felmordult. Labrinn aki itt posztolt, mestere volt a pengehajításnak.
– Miért nem szólítottátok meg távolról? Ha kéritek beengedünk benneteket a táborba – Temm egyre dühösebb lett – Jól tudod mágus, hogy a törvény értelmében oda kell engedjünk a tüzünkhöz.
– Természetesen, de a társamat jobb ha nem látjátok meg, higgy nekem. – Az idős mágus most hátradobta csuklyáját, felfedve kopasz fejét. Jóságosan elmosolyodott. Temm, aki mindig nagyon gyanakvó volt, most mégis rokonszenvesnek találta a kövérkés varázslót.
– Miért, mi baja van a lánynak? – kérdezte a sötétben kacarászó hang felé intve fejével.
Ekkor a mágus mögül egy hatalmas alak lépett elő. Mintha egy rémálom elevenedett volna meg. Temm gondolkodás nélkül lendítette a pallosát; a penge süvítve hasította a levegőt. A szörny hatalmas cápaszerű állkapcsa kinyílt és egy vastag, kígyószerű nyelv csapott ki belőle. A penge csattanva ért célba, a lény alkarjával védte a csapást. Vastag, pikkelyes bőrén megcsikordulva siklott a kard éle, de sebet nem ejtett. A kígyónyelv végén kinyíló apró szájból nőies, csilingelő kacaj hangzott fel, a hang fájdalmasan szenvtelen volt. Temm levegőért kapott, kiáltani akart, de a démon karja kivágódott: erős markával megragadta a férfi torkát és lazán fölemelte, mint egy rongybabát. A százharminc kilós karavánvezető könnyedén lógott a szörny markában; arca lilult, tekintete lassan homályosult. Ekkor utolsó erejével még egyszer megpróbált reagálni: jobb kezével kihúzta a csizmaszárba rejtett tőrt és teljes erejéből belevágta a penge hegyét a démon alkarjába. A tőr megcsúszott a sötét, olajos pikkelyen; vér nem fakadt, de a lény megérezte a szúrást – vékony, affektált sikoly hasított az éjszakába.
Ekkor ért oda Pugreld. Mintha egész életében démonok ellen küzdött volna, szinte meg sem torpant a látványra. Kezében testméretéhez illő csatabárdot forgatott. Gondolkodás nélkül a szörny kecskelábába vágta az ezüst pengét. A fém ezúttal belevágott a páncél vastagságú bőrbe, szinte fekete vért fakasztva. A seb szinte csak felszíni sérülés volt, és szinte azonmód be is hegedt, ezért nem is beszélhetünk igazi sebről. Ám az ütés ereje elég volt ahhoz, hogy a lény felüvöltsön fájdalmában. Új támadója felé fordult. A kígyószáj lendült, sárgászöld köpetet okádott a harcosra. Pugreld kiáltani sem tudott, a sav pillanatok alatt leégette fél arcáról a húst. A koponyacsonton is átrágva magát a fejének több mint a felét véres masszává olvasztotta. Az óriás összerogyott, halott volt.
A démon most Temmre figyelt újra. Egy kézzel tartotta a fuldoklót; másik kezének gömbölyű, pengeformájú karmával átszúrta a karavánvezető bal szemét, majd tovább nyomta a hegyet a puha agyvelőig, miközben csilingelve kacagott. Temm szemhéja remegett, ajkai habosodtak – aztán hörögve lehelte ki a lelkét.
Droxon közben gyors varázslatba fogott. Felkapaszkodott az egyik szekér bakjára, és karjaival íveket rajzolva háromméteres tűzkorbácsot lobbantott a tábor köré. Az üvöltő tűz jól megvilágította a hatalmas démont, aki a földöntúli fényben éppen leharapta Temm koponyájának tetejét és kígyószájával csámcsogva ette a harcos agyvelejét. A karaván tagjai, de még a harcosok is döbbenten nézték a jelenetet. Próbáltak a káoszban értelmet találni, de ez lehetetlen volt. A pokol látogatott el a kis táborba.
Aztán mintha egy karmester vezényelne, elkezdődött a sikoltozás. Kolgrel elhajította Temm torzóját és a tér közepére ugrott.
– Vacsora! – búgta émelyítően kislányos hangján, és az emberekre támadt. Droxon különös arckifejezéssel nézte a pusztítást.
– Remélem, nem fogom megbánni, hogy a világra szabadítottam ezt a rémet – dünnyögte magának.
A démon épp ekkor tépte ketté egy kisfiú testét. Az édesanyja eszelősen sikoltozva püfölte a szörny hátát. Kolgrel hátra sem nézve izmos, kecskét idéző lábával hátrarúgott. A nő felemelkedett a levegőbe. A rúgás erejétől vagy öt métert repült hátra. Közben Kolgrel egy gyorsan iszkoló férfi után kapott. Karmait belemélyesztette a hátába, és mint egy gombostűre tűzött bogarat, felemelte a földről. Droxon elképedve figyelte, ahogy a szörny könnyedén kitépi a karját és a véres testrésszel fejbe vág egy másik menekülőt. A szörnyű lény kacagva gyilkolt. Ide-oda cikázott a szekerek között, tépett, harapott, savat köpött, rugdosott, máskor kézzel törte ketté a testeket. A halál és vérengzés órájának percei lassan peregtek le a pokol homokóráján.
Droxon leült, hátát az egyik szekér kerekének támasztotta és úgy figyelte a tábort, amit a vöröses lángok vontak majdnem nappali fénybe. Tudta, hogy amíg egy ember is életben van, addig nem tudja megfékezni a démont.
* * *
Stelius és Storshen egy szikla tövében guggoltak. A sziklás talaj hasadékaiból satnya bokorcsoport nőtt ki, emögött bújt meg a két férfi. Előttük egy hatalmas, sík sziklaplató terült el, peremén mély szakadékkal. A metsző északi szél darabokra tépte a levegőt; semmi nem állta útját, így jeges leheletével bejárta az egész környéket. Stelius úgy érezte, arca már lefagyott. Könnyedén felmelegíthette volna mindkettejüket, de a klánfőnök korábban azt mondta: „Ne használj mágiát, a wyvernek nem vakok. Olyan kifinomult az érzékük, hogy több mérföldről képesek kiszagolni a varázst; ha egyszer megérzik a mágia illatát, visszafordulnak, és soha nem merészkednek a hegyek közelébe.” Tehát Stelius igyekezett olyan keményen tűrni a hideget, mint kőkemény társa.
Sárkány Storshen figyelmeztette, ha felbukkan egy wyvern mozdulatlannak kell maradni. A klánfőnök szerint a kis sárkányok csak a mozgást képesek érzékelni, meg a testek melegét valamilyen szinten, (na ezzel nem lesz gond – gondolta Stelius, hisz úgy érezte félig már megfagyott) bár azt is mondta, hogy szerinte ez sem száz százalék. Tehát ha leszáll a wyvern, azt kell megnézni, hogy meg van e gyűrűzve. Így mondta, de valójában nem klasszikus gyűrűről van szó, hanem két acél csőről, ami a lények feje alatti, nyakon lévő tüskékre van ráerősítve. Természetesen csak olyan wyvernnek van gyűrűje amelyiknek már van lovasa. Az egykori dalnok azt is megtudta, hogy a sárkányok ötös-hatos falkákban mozognak. Ám a terepet először mindig az alfa példány deríti fel. Tehát most vártak és lassan kezdtek megfagyni.
Aztán éppen akkor, amikor a varázslónak már végképp elfogyott a türelme, Sárkány fülelni kezdett. Kezét rátette Stelius vállára, jelezve, hogy ne mozduljon. A varázsos szemét meresztgetve figyelte a távoli hegyeket, a szürke felhőket, de mozgást sehol sem fedezett fel. Aztán meghallotta.
Hatalmas szárnyak csapásait. A szél fúvásán keresztül is. A surrogás hangosodott bár látni még semmit sem látott. Sárkány Storshen egész testében megmerevedett, mint egy vadászeb, aki vadat jelez.
Minden villámgyorsan történt. A sziklaplató pereménél óriási test takarta ki a szürke felhők mögül halványan világító napkorongot. A wyvern a szakadékból emelkedett ki. Stelius megdöbbent. Leírásokból, meg a sárkánylovasoktól tudta, hogy ezek a lények hatalmasak, de ekkorára nem számított. A lilás bőrű kétlábú sárkány kettőt csapott bőrszárnyaival és vagy tíz métert emelkedett. Felfedte élénksárga hasát, majd megnyúlt testét, mígnem feltűnt a hosszú, dárdaszerű, kék tüskékben végződő ostorfarka, melyet láthatóan egyensúlyozásra is használva ide oda mozgatott.
A wyvern valójában nem volt sárkány, csupán közeli rokona: ék alakú fején, az orra felett két kékes tüske meredezett, homloka domborodott, s a szemöldökereszén szúrós, csontos kiemelkedések álltak. Mélyen ülő, hideg hüllőszemei voltak, amelyekben a ragadozó türelme csillogott. Nyaka izmos és hosszú volt, egyszerre kecses és fenyegető, mintha minden mozdulatában erő rejtőzne. Mellső végtagjaihoz nőtt a vitorlaszerű bőrszárny, amit hosszúra nőtt ujjcsontjaival tárt szét és mozgatott. Mellkasa széles volt, izmok dagadtak rajta, minden légvételnél dolgoztak a harántcsíkolt kötegek. Testét vaskos, egymásra simuló pikkelyek borították; nappal tompán csillogtak, estefelé meg mintha olajfoltok kúsznának végig rajtuk, s a fény másként csapódott le rajtuk, mint bármely ismert emlős bőrén. Két hátsó lába aránytalanul vastag, izmos volt, visszahajló lábfején három félelmetes karommal, hátul egy sarkantyúszerű kinövés, mint egy természetes fegyver csillogott. Nyaka és válla találkozásánál elöl, két vastag hajlékony tüske meredezett. Steliusra egyszerre hatott a rémület és a csodálat: a teremtmény formája és arányai egyszerre voltak idegenek és gyönyörűen kíméletlenek.
Storshen közelebb hajolt Stelius füléhez, hangja alig több volt, mint a szél susogása a sziklán.
– Őt ismerem – lehelte. – A neve Vorgath. Egy éve még ő volt a béta a falkában, most ő vezeti a csapatot. Nézd a gyűrűket. Óriási szerencsénk van. Eddig még sosem sikerült egy alfát megülni, de őt jó tíz éve saját kezűleg gyűrűztem meg.
Stelius kereső tekintete most már pontosan tudta, mire figyeljen; végigpásztázta a wyvern testét, és észrevette, amiről a klánfő beszélt: a tüskék tövénél két széles fémcső csillant meg, mint hideg fényű karikák, szorosan a nyak irányába illesztve.
A hatalmas állat a plató fölé lendült, éles hagján felrikoltott. Stelius a fülére tapasztotta a tenyerét olyan éles volt a hang. Aztán váratlan dolog történt. A lény hasa alól folyadékot kezdett szétspriccelni. A szúrós szagú lé az egész platót beterítette, jutott belőle a bokrokra így a két férfira is.
– Mi ez? – súgta Stelius.
– Vizelet. Megjelöli a területét – mondta örömmel Storshen.
A varázsló döbbenten nézett. Ő annyira nem örült, hogy éppen most vizelte le egy kurva gyík.
– Biztosította a területet – súgta a klánfőnök és a bokor leveleiről összeszedve még több folyadékot kent a ruhájára. Stelius fintorogva figyelte.
– Te is kend be magad! – utasította Sárkány az egykori dalnokot. – Könnyebben a közelébe jutunk, ha a saját szagát érzi rajtunk.
Az egykori dalnok legyűrve undorát elkezdte bekenni magát, és közben arra gondolt, hogyan hangzana a kalandjairól szóló dal ezen strófája.
Wyvern bukkan, megjön repül,
Két hős fagyos bokron megül.
Napfény sincs mi melegíti,
Vizelettel beteríti.
Storshen vigyorogva nézte az egykori dalnokot, akinek az arca most sárgásan csillogott a furcsa kenődés alatt. A hatalmas, gyíkszerű lény közben lassan leszállt a sziklaplatóra; mint egy óriási, lomha eb, leterült, fejét a földre hajtotta, farkát maga köré kanyarította, végül lehunyta szemét. A hideg szél tovább tépte a levegőt, de a wyvernt ez egyáltalán nem zavarta: mozdulatlan, nyugodt, uralkodó – mint aki elégedetten várja, hogy a világ végre békére leljen, vele vagy nélküle.
(folyt. köv.)
