A baj meg a tragédia
Egy székely tanmese szolgálati egyenruhában
A történet ott kezdődik, ahol a világ véget ér: a Hargita oldalában, egy olyan faluban, amit csak az talál meg, akinek nincs más választása. A templom tornya ferdén áll, de nem a szél vitte félre, hanem az építőmester, aki akkoriban még gyakorló borivó volt, és csak másodsorban kőműves.
Ebben a faluban történt, hogy új rendőr érkezett. Frissen vasalt egyenruhában, a nadrág élét vágni lehetett volna, ha lett volna mivel vágni, de a helyi lakosok inkább baltával intézik az ilyen ügyeket. A rendőr neve Ion Popescu volt, Olténiából. Kicsit túl komolyan vette az életet, de hát Olténiában az ember vagy komolyan veszi az életet, vagy a másik ember veszi el tőle.
Ion első hete a faluban békésen telt. Legalábbis amíg meg nem próbált magyarul tanulni. A helyi kocsma, a „Bőgőszarvas”, hamar tanteremmé alakult. A falubeliek szívesen segítettek, főleg ha közben lehetett inni, nevetni, és néha kicsit megviccelni az új rendőrt.
Ion szorgalmas volt. Minden este leült egy korsó sör és egy füzet mellé, és írta:
„Jó napot kívánok, én vagyok a rendőr. Kérem a papírokat.”
Majd:
„Hol van az út a Hargitára?”
Aztán, mivel a kocsmában a társaság bátorítólag suttogta, hogy „írjad csak, fiam, jól lesz az!”, újabb mondatok születtek:
„Mózsi bácsi, ne üsse le a rendőrt, mert baj lesz!”
Egy szép délutánon Ion odament Mózsi bácsihoz, aki a falu egyik legtekintélyesebb embere volt, már csak azért is, mert senki sem merte leellenőrizni, hogy mitől az.
– Mózsi bátyám – mondta Ion kissé törve, de annál lelkesebben –, én tanulom ezt a maguk nyelvét. Nehéz, mint a román adóbevallás, de haladok! Csak azt nem értem, mi a különbség a baj meg a tragédia között?
Mózsi bácsi elgondolkodott, megvakarta a bajszát, amely akkorát lendült, hogy egy pillanatra eltűnt mögötte a nap.
– Hát fiam, figyeljen ide, elmagyarázom, mert ez fontos tudomány.
Ha én jövök le a Hargitáról, s elvétem a kanyart, a szekér megy az árokba, a fa elgurul, oda az egész napi munkám. Ez, ugye, baj, de nem tragédia.
Ion bólogatott, jegyzetelt, mint egy lelkiismeretes diák.
– Na mármost – folytatta Mózsi –, ha holnap maga meg a kollégái ugyanazon az úton elvétnék a kanyart, s belebucskáznának az árokba, s ott szegnék a nyakukat... hát az tragédia.
Ion nagy szemeket meresztett, s halkan kérdezte:
– És... az miért nem baj?
Mózsi bácsi elmosolyodott. Az a fajta mosoly volt ez, amitől a medvék is átmennek a másik völgybe.
– Azért, fiam, mert baj az, ami minket érint. Tragédia meg az, ami nem.
Ion Popescu ezt sokáig forgatta a fejében. Másnap jelentést írt a kapitányságra, amiben azt állította, hogy a székelyek nyelvén a filozófia gyakorlati sportág, és hogy az őrmesteri vizsgán külön tantárgyként kellene oktatni a „baj és tragédia” közti különbséget.
Azóta Ion Popescu már folyékonyan beszél magyarul, és a faluban csak „Jánoska rendőr” néven ismerik. Néha a kocsmában ő meséli a történetet, és amikor eljut a végére, mindenki nevet.
Csak ő nem.
Ő azóta is gondolkodik rajta, hogy ha egyszer majd ő megy le a Hargitáról, vajon melyik kanyar lesz az övé.
Ion Popescu – vagy ahogy a falu hívta: Jánoska rendőr – immár fél éve szolgált a Hargita tövében, és kezdte azt hinni, hogy megértette a székelyeket. Persze ez már önmagában is nagyobb tévedés volt, mint amikor a bukaresti minisztériumban valaki azt hitte, hogy a „helyi autonómia” egyfajta sajt.
A faluban közeledett az év legfontosabb eseménye: a Pálinkafőző Verseny és Békebírósági Kézfogó, melynek lényege abban állt, hogy mindenki megversenyezteti a maga pálinkáját, majd annyira összevesznek rajta, hogy a békebíró (általában Mózsi bácsi) kénytelen újabb köröket rendelni, míg újra kibékülnek.
Ion szolgálati kötelességből megpróbálta betiltani a rendezvényt. A falu ezen úgy nevetett, hogy még a templom harangja is megkondult tőle – magától.
– Rendőr úr – mondta komolyan Mózsi bácsi, miközben az üstöt kavarta – a pálinka az nem ital, az életmód.
– Én meg azt mondom, hogy közegészségügyi veszély! – felelte Ion, miközben próbált nem beleszédülni az illatba.
– Fiam, itt csak az a veszély, ha nincs pálinka.
Ion úgy döntött, inkább megfigyelőként vesz részt. Legalábbis ez volt a hivatalos verzió, amíg az első kupica el nem tűnt a torkában.
A zsűri – három ember, egy medve és egy kakas – szigorú pontozással értékelt. A kakas a színt, a medve az illatot, a három ember pedig a hangulatot figyelte.
Ion jegyzetelt:
„1. számú pálinka – áttetsző, mint a rendőrségi költségvetés. Illat: füstös. Íz: életveszélyes.”
„2. számú pálinka – illata gyümölcsös, hatása filozófiai.”
A harmadik tételnél már nem írt semmit, mert a ceruzája elolvadt a kezében.
Estefelé Ion bejelentette, hogy lefoglalja a teljes készletet bizonyítékként. A falubeliek ezt félreértették, és segítőkészen hordani kezdték neki a demizsonokat. Mire a rendőr észbe kapott, már ő ült a zsűri helyén, fején szalmakalap, és magyarázott valamit a „nemzetközi pálinkaegyezményekről”.
– Nézzék, uraim – mondta, miközben az asztalt támasztotta, nehogy elguruljon – ez az ital... ez... stratégiai jelentőségű. Ezt nem szabadna civil kézben tartani!
– Akkor jó helyen van – felelte Mózsi bácsi. – Mert most maga civil, fiam.
Másnap reggel Ion a rendőrőrs előtt ébredt, mellette egy üres üveg és egy cetli:
„Ne félj, Jánoska, ez csak baj volt. Tragédia az lett volna, ha nem bírod a pálinkát. – Mózsi”
Ion ekkor végleg belátta, hogy a törvény és a logika a Hargitán nem mindig fedik egymást.
A jegyzőkönyvbe beírta:
„A verseny lezajlott rendben. Egyetlen incidens történt: a rendőr átmenetileg elvesztette a szolgálati identitását.”
Azóta minden évben ő nyitja meg a versenyt, a hivatalos köszöntő után csak annyit mond:
– A tavalyi tapasztalatok alapján idén is számítunk kisebb bajokra, de reméljük, tragédia nem lesz!
A falubeliek erre koccintanak.
Ion is.
És valahol a Hargita oldalában a szél úgy kacag, mintha maga Rejtő kacsintana le a felhőkről:
– Szép kis rendőrség ez… de legalább emberből van.
