Elveszett ártatlanság

Fantasy / Novellák (1434 katt) bel corma
  2011.12.27.

Ambriel mélyeket lélegzett, így próbálta meg lecsillapítani hevesen dobogó szívét, kevés sikerrel. A boldogság forró érzése feszítette belülről, melybe azért leheletnyi aggodalom is vegyült. Boldog volt, hisz végre találkozhat jövendőbeli kedvesével, ugyanakkor a félelem hűvös ujjai is megérintették. Félt, mert nem tudhatta, hogy egyetlen szerelme - kinek eddigi életét szentelte -, vajon elfogadja-e őt?

A papnők persze ilyenkor mindig igyekeztek megnyugtatni. Elmesélték neki, hogy az első alkalom mennyire csodálatos érzés, és hogy milyen ritka az elutasítás. Ambriel a szíve mélyén tudta, hogy igazuk van. Ha tiszta a lelke, úgy minden tökéletes lesz. Akkor nem eshet bántódása. Még csak tizenöt tavaszt látott, ám ebből tíz azzal telt el, hogy felkészítsék őt a nászra. Mindent megtanítottak neki, amit csak lehetett, és most itt állt, a hosszú meditáció és az imák után lelkileg megtisztulva.

Hosszú, szőke haja a vállára omlott, orcái kipirultak, zöld szemei tükrében bágyadt táncot járt a fáklyák sárgás fénye. Testét könnyű, fehér selyem köntös takarta. A papnők most gyöngéden a vízzel teli medence lépcsőihez kísérték. Nem ellenkezett. A tudata lassan, fokozatosan beszűkült. Még látta az izmos, bronzbőrű férfit, aki a medence közepén várakozott. Tudta, hogy őt várja...

Kábultan lépdelt lefelé a kortól megfeketedett lépcsőkön. Óvatosan ereszkedett a langyos vízbe, amely most lágyan simogatta hófehér bőrét. Kellemes érzés volt, megnyugtatta. Már nem félt. A derékig érő vízben lassan a férfihoz gázolt. Még látta a vakító, égszínkék szemeket, azután a férfi lágyan magához ölelte. Szorosan tartotta törékeny testét, majd...

Óvatosan, de határozottan a felszín alá nyomta őt! A víz most gyöngéden körbeölelte. Puha volt, csöndes, és... annyira békés! Olyan érzés volt, mintha időtlenül lebegne a dimenziók között, maga mögött hagyva a tér és az idő korlátait. Ott és akkor azt kívánta, bárcsak örökké tartana ez a pillanat! Azután...

Hirtelen tört rá a légszomj. Az életösztön (amiről azt gondolta, hogy már rég maga mögött hagyta) most vörös lángként lobban az agyában. Tomboló vére a fülében dübörgött, izmai pedig keményen megfeszültek, ahogy teste az éltető levegőért küzdött. Egyetlen apró korttyal is beérte volna! A férfi azonban keményen tartotta őt, közönyös arca, és hűvös, kék szemei most egykedvűen fodrozódtak, a víz locsogó hullámainak ritmusára. Aztán Ambriel már nem bírta tovább, és hatalmas lélegzetet vett. Öklendezni kezdett és teste görcsbe rándult, ahogy próbált megszabadulni a tüdejét megbénító víztől. Az újabb sóhajtás után a görcsök lassan alábbhagytak, és ő újra békésen lebegett.

Már nem volt miért küzdenie. Elmúlt a fájdalom, elmúlt a kín, és őt újra magához ölelte a békés semmi. A zajok lassan elhalkultak, a fáklyák lángjai pedig egyre halványabban pislákoltak tágra nyílt szemei előtt, majd... Hirtelen tért vissza a ragyogás, és ő újra látott. Látta a közönyös férfit, a halványan pislogó fáklyákat és a mosolygó papnőket is, azonban... Valami megváltozott.

A férfi kontúrjai most kéken derengtek, és a fáklyák lángjai is apró lidércek módjára táncoltak Ambriel szemei előtt. Azután rádöbbent. Látta az éltető energiákat, melyek ugyanúgy átszőtték a tárgyakat, mint ahogy ott dobogtak az emberek testében is. A sötéten fodrozódó áramlatok azonban a vízben voltak a legsűrűbbek. A leányban felizzott a düh, és érezte, ahogy roppant erők hajlanak az akarata alá. Ambriel hallotta a vízcseppek suttogását. Kérték őt, szinte könyörögtek neki, hogy pusztíthassanak. Ő pedig válaszolt a hívásukra. Szabadjára engedte a lelkében tomboló haragot...

A medence partján tért magához. A papnők most körülötte serénykedtek, és puha, meleg takarót terítettek remegő testére. Kába volt és fáradt, ajkai pedig kiszáradtak. Az egyik nő ezüstserleget kínált neki, amelyben aranyszínű, fűszeres illatú, forró ital gőzölgött. Ambriel elvette a serleget, és kérdőn nézett reá. Amaz mosolyogva bólintott, mire a lány óvatosan belekortyolt az italba. Keserű volt, mint az epe, és ő egy hajtásra megitta azt. Szeretett gyorsan túl lenni a kellemetlen dolgokon. Óvatosan a víztükör fölé hajolt.

Bár fölkészült a látványra, mégis meglepte az, amit látott. Egykor gyönyörű, szőke haja most sötétkéken, nedvesen és csapzottan hullott az arcába. Telt ajkai és szemei is sötétkék árnyalatot öltöttek. Lassan elmosolyodott. Szerelme, a vizek istene elfogadta őt menyasszonyának! Roppant elégedett volt, és tudta, hogy hamar megszokja majd új külsejét. Újra megcsodálta magát a véres vízben...

Előző oldal bel corma
Vélemények a műről (eddig 5 db)