A szennyvíz mélyén
Október utolsó estéjén a város szélén fekvő Békásliget utcái sötétek és nedvesek voltak. A szél hideg huzatként fújt végig a házak között, és a levegőben rothadó levelek, nedves aszfalt és távoli füstszag keveredett. Az utcalámpák ködös karikákat vetettek a járdára, ahol már alig lézengett valaki – csak néhány kései gyerek járt még házról házra, papírból vágott denevérekkel, kifúrt tökökkel és zörgő nejlonzsákokkal.
Mira a tizedik házból lépett ki éppen, kezében félig megtelt cukorkás zacskóval. Tizenkét éves volt, és idén először engedték, hogy a barátai nélkül is körbejárjon. A szülei még az ajtóból figyelték, amíg el nem tűnt a sarkon.
A lámpafény elvékonyodott, ahogy a gyerek a régi városrészbe ért. A házak itt már rég nem voltak rendben tartva; a vakolat lehullott, az ablakok némelyikét deszkák fedték, és a járda szélén csatornafedelek sorakoztak, mintha fémes szemekkel figyelnék a sötétedő utcát.
A tizenegyedik háznál Mira lehajolt, hogy megigazítsa a cipőfűzőjét, és ekkor hallotta meg először.
Valami csobbanás. Mélyről jött, mintha vízbe dobott volna valaki egy követ – de nem volt tó a közelben. Aztán halk kaparászás. A csatornából.
Mira odalépett a rácshoz. Az alatta tátongó sötétségből hideg levegő áradt fel. Megpróbált belenézni, de csak a saját halvány tükörképét látta a víz csillanásában. Már éppen továbbindult volna, amikor a vízben valami mozdult.
Nem buborék volt.
Nem hullám.
Egy szem villant meg – sárgás, hosszúkás, mint egy macskáé, de túl mélyen, túl nagy volt.
Mira hátraugrott, és futásnak eredt. A zacskója kiszakadt, a csokoládék és cukorkák szanaszét gurultak a nedves aszfalton.
A következő nap reggel a városban pletykák kezdtek terjedni.
Egy idős férfi, aki a hajnali sétáját végezte a vasútállomás felé, azt mondta, látta, ahogy a csatornarácsok egyikéből valami „folyékony kar” nyúlt ki, és a sarkon lévő macskát egyetlen rántással eltüntette. Mások csak legyintettek – Halloween után az emberek mindig többet képzelnek bele mindenbe.
Mira viszont nem tudott aludni.
Látta azt a szemet.
És az nem lehetett képzelgés.
Másnap iskolába menet kerülte azokat az utcákat. A barátai – Zsófi és Tomi – persze kinevették, mikor elmesélte.
– Csatornaszörny? – kérdezte Tomi gúnyosan. – Mint a Tini Nindzsa Teknőcök?
– Ez nem vicces – morogta Mira. – Azt láttam, hogy mozgott.
– Talán csak patkány volt – mondta Zsófi, de a hangja nem volt meggyőző.
Aznap délután, mikor a nap már lemenőben volt, Mira elhatározta, hogy megnézi újra. Ha tényleg csak patkány volt, akkor megnyugszik. Fogott egy zseblámpát, és visszament a régi utcába.
A levegő nehéz volt, a vízszag valóságosan fojtogatta. A csatornafedelet, aminél előző este járt, most valaki arrébb tolta – fél centivel, de elég volt, hogy rés keletkezzen. Mira térdre ereszkedett, és belevilágított. A fény elnyelődött a párában, de lent valami megmozdult.
A víz fodrozódott. Egy pillanatra látta, ahogy egy sötét, pikkelyes kéz csúszik el a kőfal mentén – hosszú, vékony ujjak, végükön kampós karmok.
A lány elkapta a lámpát, és hátrahőkölt. Aztán egy mély, bugyborékoló hang tört fel a csatornából, mintha valaki a víz alól próbálna beszélni.
– Miiiiraaaa…
A nevét mondta. A nevét. Mira eldobta a lámpát és rohant. Csak akkor állt meg, amikor már otthon, a szobájában volt, az ajtót bezárva. Egész éjjel ébren feküdt, és hallotta, ahogy a ház csatornájában valami csúszik, mocorog.
A városi szennyvíztelepen másnap reggel a munkások is panaszkodtak. A főcsatornában valami eldugult. Az egyikük, egy köpcös, negyvenes férfi, Fekete Laci leereszkedett a betonlépcsőkön, és a pálcájával próbálta kiszabadítani a dugulást.
– Mi az ördög…? – motyogta, mikor valami vastag, nyálkás anyagot húzott ki. Úgy nézett ki, mint egy zsáknyi rothadó hínár – de a szaga… az szinte égette a torkát.
Aztán a sötét víz közepén buborékok jelentek meg. Laci hátralépett, de a víz szinte felrobbant – és valami kidugta a fejét. Egy arc… vagy inkább annak paródiája: pikkelyes bőr, csontos orrnyílások, és két sárga, hosszúkás pupilla.
Laci sikoltott, de már csak a sisakját találták meg később a csatorna peremén.
A városban pánik tört ki, mikor aznap este a hírekben elterjedt, hogy a szennyvíztelepen „állat” támadt meg egy dolgozót. A hatóságok szerint egy kóbor krokodil lehetett, amit valaki illegálisan tartott és a vécén eresztett le – de Mira tudta, hogy nem krokodil volt. Ő már hallotta, látta, és érezte azt a valamit, és most tudta: a szörny nem lent maradt.
Halloween éjszakája volt újra. A városban a legtöbben bezárkóztak, csak a bátrabb gyerekek merészkedtek az utcára. Mira szülei buliban voltak, így a lány egyedül maradt otthon. A házban csend volt, csak a mosogatóból csöpögött a víz.
Aztán a csöpögés elhalkult.
Majd újraindult – de nem a mosogatóban.
A fürdőszoba felől jött.
Mira lassan kinyitotta az ajtót, és odalopózott. A mosdókagylóban sötét, nyúlós víz kavarodott, mintha a lefolyóból valami visszafelé próbálna kijutni. A csatorna hörgött. A víz felszínén buborékok jelentek meg, majd valami áttört rajta: egy vékony, pikkelyes ujj.
A lány hátraugrott, de a dolog már kúszott kifelé. Először a karja bukkant elő, hosszú, csillogó, mint egy angolna teste. Aztán a feje. És mikor a lény felnézett, Mira felismerte azt a szemet – azt az egyetlen sárga szemet, amit az utcai csatornában látott.
– Miiiiraaa… – bugyborékolta újra, és a hangja olyan volt, mintha valaki víz alól beszélne egy üvegen át. – Te hívtál… te láttál engem… most én is látlak téged…
Mira hátrált, de a szörny gyors volt. A padlón húzta magát előre, nedves nyálkát hagyva maga után. A lány a konyhába rohant, felkapta a sótartót – ez volt az első, ami a kezébe került – és a szörnyre szórta. A lény felszisszent, és a bőre sisteregni kezdett. Visszahúzódott, üvöltve, a hangja bugyborékoló hörgés volt.
– Só… – suttogta Mira. – Olyan, mint a csigák…
Gyorsan a kamrához rohant, ahol a nagymamája régi befőttjei álltak, és az egyik polcon talált egy zsák durva tengeri sót. Amikor a szörny újra a konyhába csúszott, Mira az egészet ráborította. A lény vonaglott, teste elpárolgó, fekete lében oldódott, mint valami megégett hínár. Aztán egy utolsó, elnyújtott hörgést hallatott, és visszacsúszott a mosogató lefolyójába. A víz zubogott, majd elcsendesedett.
Másnap reggelre a városban újra béke lett. A hírek szerint a szennyvíztelepen megtalálták a „krokodilt” – egy elpusztult, torz testet, amit a szakértők nem tudtak beazonosítani. Azt mondták, egy genetikai mutáció lehetett, talán valami laborból szökött.
Mira csak mosolygott, mikor a riportot nézte.
Ő tudta, hogy nem krokodil volt.
És azt is tudta, hogy nem az egyetlen.
Mert amikor este fogat mosott, és lehajolt a csaphoz, a vízben egy pillanatra újra meglátta azt a sárga, hosszúkás szemet – csak egy pillanatra, de elég volt, hogy tudja: a szennyvíz mélyén mindig marad valami.
És néha, Halloweenkor, ha elég csend van odakint, hallani, ahogy a csatornák mélyén valami halkan suttog:
„Miiiiraaa…”
