A Fátyolvölgy Árnyai
A Fátyolvölgyben ősz volt, arany spirálként hullottak a levelek a vízesés mellé, ahol Elira tornya állt magányosan, mégis méltósággal. A torony belsejében meleg fények pislákoltak, a kandallóban korhadt fahasábok égtek. A szoba közepén lebegett egy kristálygömb, amiben egy emlékkép derengett.
Elira egy székben ült. Hallotta, ahogy pattog a tűz, a kezében pedig egy bőrkötéses napló pihent. Épp a gondolatait szedte össze, hogy leírja az érzéseit meg a nap történéseit, amikor kopogás hallatszott. Az ajtó kitárult. Narien lépett be, mögötte Bréa, aki fekete köpenyben, hangtalanul lépett a szőnyegre. Narien arca megfeszült.
– Reméltem, hogy egyszer eljössz. Annak viszont nem örülök, hogy hozod magaddal Bréát is – mondta Elira csalódottan.
– Nem volt jogod hozzá – fakadt ki Narien. Dühös volt, amióta meglátta Elira bejegyzését a Kristályarcban.
A Kristályarc egy közösségi platformként működött a Kristályhálóban, ahova mindenki regisztrált a Fátyolvölgyben.
– Láttuk a bejegyzést. A képet, a vízesést – erősítette meg Bréa.
Elira a kristálygömbre pillantott. A Fátyolvölgyi vízesés képe lassan kavargott benne, mint egy emlék, amit nem lehet elfelejteni.
– Azt a képet én készítettem. Akkor, amikor még hittem abban, hogy számítok nektek. Hittem abban, hogy barátok vagyunk – suttogta Elira.
– Akkor sem volt jogod közzétenni ebben a formában – Narien majd szétrobbant.
– Ez egy emlék. Egy fájdalmas, de őszinte búcsú a részemről. A mi kapcsolatunk nem fejlődött.
– Narien azt mondta, mindig egyenrangúak voltatok – mondta Bréa.
Elira szomorúan nézett rájuk.
– Egyenrangúak? Én voltam az Árnylovag. Te találtad ki ezt a nevet, Narien. Én vittem a varázstárgyaidat, miközben az apám haldoklott. Tíz percbe szorítottam a vele való látogatásaimat azért, hogy veletek lehessek.
Narien elfordította a tekintetét. A kandallóban egy szikra pattant. Narien még nem higgadt le, de kezdte megérteni Elirát.
– Nem tudtam, hogy ennyire nehéz volt neked. Még sosem vesztettem el egy szülőmet. Nem tudtam, hogyan vidítsalak fel, hogyan támogassalak, hogyan legyek melletted.
– Amikor meghalt az apám, nem voltál ott. Egyedül maradtam, eltűntél.
– Talán nem volt szándékos… – motyogta Narien.
– Talán – mondta Elira – De amikor újra megkerestél az esküvőd előtt, az nem a kapcsolat újrakezdése volt. Csak egy formális gesztus. Amikor bocsánatot kértem, többször, több fiókról a Kristályarcban, letiltottál. Nekem fontos volt a barátságunk.
– Mert úgy éreztem, támadsz. A kandallós üzenet… – csillant ismét a düh Narien szemében.
– Az egy sóhaj volt. Ironikus, de nem támadás a részemről. Te Bréa szavaival értelmezted, nem az enyémmel. Mert nem engem akartál látni, csak egy torzított képet.
Bréa közelebb lépett a kristálygömbhöz és megérintette. A vízesés képe megremegett.
– Azt mondtam, Narien sokat dolgozik – szólt bele Bréa. – Talán többet, mint mi együttvéve.
– Úgy éreztem, ezzel leértékelted a munkánkat, de én nem néztem le Narient. Ez egy félreértés – felelte Elira. – Minden élethelyzet becsülendő.
– Nem akartalak megbántani – suttogta Narien.
– Mégis megtetted – mondta Elira. – A megjegyzéseid, amiket kaptam, nem baráti szavak voltak, hanem ítéletek.
– Talán túl sokat vártunk tőled – mondta Narien.
– Unikornis szarvakat vigyek, posztoljam a munkáidat a Kristályarcban, intézzem a felvételit a mágusképzőbe… újra eszköz lettem. Én csak egyenrangú kapcsolatot szerettem volna. Szívből. Ketten. Bréa nélkül.
Narien elhallgatott. A toronyban csend lett, csak a tűz pattogása hallatszott.
– Ez az emlék az enyém – jelentette ki határozottan Elira. – Nem a tiétek.
Bréa hátralépett. Narien még egy pillanatig állt, majd bólintott. Nem megbánással, inkább elengedéssel.
– Akkor… búcsúzunk – Narien nem nézett Elirára.
Megfogta Bréa kezét, az ajtó becsukódott mögöttük. Elira visszaült a székbe, a naplójára nedves cseppek hullottak. Sírt. A kristálygömbre nézett. A Fátyolvölgyi vízesés csendesen kavargott benne, mint egy barátság emléke, amit csak ő akart egyedül megmenteni.
