Nyárközép

Fantasy / Novellák (1465 katt) Kétvirág
  2011.12.24.

A mű részt vett a VI. Lidércfény Pályázaton.


Ülök a tűznél. A kupa körbejár. Az ének elringat. Mellettem a társam, a gyerekeink, a barátaink. Jó itt. Jó így. Emlékszem még az időre, amikor nem így volt.

LN! a nevem. Vagy, ahogy én ejtem, Lena. Azt jelenti, KisBátor. De emlékszem még az időre, amikor nem így hívtak.



Sámánok

Szarvas volt a nevem.

- Én nem vagyok zsákmány! - mondtam mindig.
- Majd megérted – mondták az asszonyok. De nem akartam megérteni. A Szellemekkel táncoltam.

Az emberek közül csak Sólyomnak sikerült táncba hívni. Emlékszem, neki volt a legélesebb szeme a csapatban, és gyorsan mozgott, mint a sólymok. Mégsem vadult meg soha, nem verte a gyerekeket, sőt a nőket sem. Talán ezért választottam őt. A fiunk a Nappal született, télközép napján.

- A nappal hal majd meg, nyárközép napján - mondta a sámán. – Az élete a Szellemeké!
- Az élete, vagy a halála kell Nekik?
- Majd megérted – mondta a sámán.

Megértettem!

Közel volt hozzám a fiam. Sólyom meghalt azon a tavaszon, és nekem nem kellett más férfi. A szeme az apjáé. Sokat voltunk ketten. A többi asszony Szellemfiúnak hívta és elkerültek bennünket, akár a halált.

A Szellemek ott voltak. Hogyne, hiszen a fiam élete az Övék. Az élete. Vagy a halála? A Szellemek életet akarnak. Nem halált. Biztosan nem. Éreztem a szélben, a madarak röptében, a vérem melegében. Nyárközép napjára a fiam már a bogyókat kóstolgatta.

Azon az estén megszólaltak a dobok. A fiam figyelte őket. Nem félt. Körbeálltuk az oltárkövet. Átadtam őt a sámánnak. Nem sírtam. Csak azt akartam, hogy éljen. A sámán kecske fehér bőrére fektette. A fiam nézte az eget, és nézte a sámánt. Nem félt. Én igen.
A törzs táncolt a nagy kő körül. Dübörögtek a dobok. Körénk gyűltek a Szellemek, és osztoztak az ünnepben. Nem törődtek a szent késsel a sámán kezében, sem a fiammal. A táncosok körül lebegtek. Látó vagyok. Félig a szellemvilágban jártam azon az estén magam is.

Szólítottam Őket, és megtörtént: egyesültem egy szellemmel. Ő én lett, és én lettem Ő. A szememmel nézett, és szellemszemmel láttam én. Egy örök pillanatig.

Tudtam, hogy az életünkért jöttek. A halálunk nem jó. Halálból úgyis van több is, mint elég. A Melegünkre vágynak. A szellemlét hideg.

Azt akartuk, hogy a fiam éljen. Az akaratunk egy volt. Olyan erős, hogy semmi, most semmi nem állíthatta meg.

Ugrottam. Szellemerővel, szellemgyorsan. Megtörtem a táncosok körtét, felkaptam a fiam az oltárkőről, és futottam, mint még soha. Ahogy a szarvasok, ahogyan a szél.



Barlangi medvék

Egész éjjel futottam, mégsem fáradtam el. A Szellem száraz páfrányhoz vezetett, és elment. Összeroskadtam, mint a hínár, ha szárazra kerül, és aludtam. A fiam, KicsiSólyom ivott belőlem az éjjel. Most már neve is volt. Élni fog. A döntésem szerint.

Reggel elmúlt jóval már a madarak éneke, mire felébredtem. Körülnéztem, hová vitt a lábam és a Szellem. Ha valódi volt. A nappali fényben álomnak tűnt az egész.

A hegyek. Hiszen én a hegyekbe kerültem. Az pedig a másikak birtoka. Ez ijesztő volt. Ha csak egy kicsit is hasonlítanak hozzánk, legalábbis nehéz lesz életben maradnunk.

- Pedig élni jó! – mondtam, hogy bíztassam magam. – Lássuk, mi minden kell hozzá?

Kellene víz meginni.
Jó még benne fürödni.
Bogyó és hús megenni.
Barlang vagy ház ott lakni.
Irha minket takarni.

Ilyen egyszerű! A régi kis dal felvidított, mint mindig. Nekiindultunk hát. Kisfiamat a ruhám alá dugtam, úgy vittem. Nemsokára találtunk egy patakot. Ittam belőle. Nem volt nagyon hideg, így alaposan bele is fürödtünk. KicsiSólyom mindig örült a víznek. Pacskolta, rugdosta, és nagyokat nevetett hozzá. Vele nevettem, és mindjárt otthonos lett a hegyvidék. Megszáradtunk a napon. Felöltöztem, felvettem a fiam, és elindultunk ennivaló után. Nyárközép sok bogyót érlel, nem maradtunk éhesek.

- A hegyoldalban barlangok is vannak, ott majd megpihenünk – mondtam, amikor elfáradtam. Elindultunk arrafelé, de nem jutottunk messze.
- Medve! - kiáltottam. Nem mintha bárki hallotta volna. Szembefordultam az erdő urával, és a képébe kiabáltam: - Én nem vagyok zsákmány!

A medve két lábra állt és visszaüvöltött.
Hátráltam egy lépést, és ismét én ordítottam:

- Nem vagyok zsákmány!

Újra a medve következett, és én megint hátráltam.

Nem tudom, meddig folytattuk volna így, ha nem érem el a sziklafalat. Felkúsztam rá, ameddig tudtam. Pici fiam a ruhám rejtekéből figyelt. A medve pedig igyekezett utánunk mászni.

- Én nem vagyok zsákmány, Medve úr! Keress mást! Vadássz őzet! Menj halászni a patakra! Egyél mézet, mássz a fára! - kiabálás közben kövekkel dobáltam a medvét. Így nem jött közelebb.

Nem tudom, mennyi idő telt el így, amikor a medve hirtelen eldőlt alattam. És megláttam. Másik volt, és félelmetes. Magasnak nem láttam akkor, hiszen a feje fölött gubbasztottam a sziklán. A háta viszont szélesebb volt egy fatörzsnél is, a feje furcsa, a szeme kicsi és mélyen ülő. A haja, mint a tűz, nem földbarna, mint a miénk. A bőrén vöröses pöttyök. Az orra óriás. Megölte a medvét. Egyedül. Velünk vajon mit fog tenni?


És a sör

Egyelőre hátrébb lépett, fölnézett ránk égkék nevetéssel a szemében, és azt mondta:

- LeJiHeTSZ MáR, KiCSi. ViGe VaN.

Ez úgy meglepett, hogy majdnem leestem.

- A sámánunk szerint ti nem tudtok beszélni.
- LeGTiBBSZR NeM iRTiTeK MeG. MáS a SZáNK. PeDiG TiDJiK Ti SZaVaTiK – beszéd közben elfordult, és felhasította a medvét. Nem kőkése volt, mint nekünk, hanem valami marokbavaló szerszáma. Olyan könnyen vágta a bőrt, mint az érett szilvát.

- Én értelek, ha nem is könnyen. De nem tudom a ti szavatok.
- TiDiM, NeM BaJ. – Közben nyugodtan dolgozott tovább. Nem is nézett rám. Leemelte a nyakából a követ, és... varázslat! Tüzet gyújtott vele!
- Te tudsz tüzet csinálni?
- ’GeN. Ti NeM?
- Nem, csak őrizzük. Ha kialszik, várnunk kell, amíg a szellemek újat gyújtanak. Aztán el kell lopni tőlük. Az nagyon veszélyes – azt már csak gondolatban tettem hozzá, hogy Sólyom is így veszett oda. Ő volt a legbátrabb.

A másik csak bólintott, és sütni kezdte a medve máját. Hamarosan ínycsiklandó illata lett. Fészkelődtem, de nem mertem lemászni a sziklámról.

- GYeRe MáR Le, KiCSi, NeM ’SZLeK MeG! – nézett fel ránk újra. Felhúzta az ajkát, mintha nevetne, de nem adott ki hangot. Azzal visszafordult a májsütéshez.

Arra gondoltam, lehet, hogy engem nem fog megenni, vagy nem megenni fog… de vajon KicsiSólyommal mi lesz?

- PiCi KiCSiT Se’ SZeM – válaszolt a gondolatomra.

Muszáj volt nevetnem. Amit mondott, ahogy küzdött a szavainkkal, ahogy az orra mozgott közben, amilyen égkék szemekkel hunyorgott rám. Már nem féltem tőle, és elkezdtem lekászálódni a földre. Akkor vettem észre csak, mennyire elgémberedtek, és kimerültek a tagjaim. Megcsúsztam, és ha a másik nem kap el, le is estem volna. De elkapott. Olyan könnyen tartott, mintha kisgyermek lennék. Közben még KicsiSólymot sem ébresztette fel. A földre állított, megsimogatta a hajam, fölém magasult és zavartan mosolygott rám. Én meg rá.

A sámán szerint a másikak büdösek. De nem. Férfiszaga volt, és még valami érdekes, kellemes idegen illata.

- Jó szagod van.
- NeKeD iS. TiSZTa. ’ZT HiTTeM, Ti NeM FiRiDTiK.
- Nem fürdünk? – kérdeztem vissza.

Bólintott. Leült, és intett, nekem is. A kicsinyem feje alá tettem a kezem. Letelepedtem a tűz mellé. A másik mellé. Sosem voltam ilyen közel hozzájuk. Úgy tudom, más sem. Bíztam benne mégis. Mosolyognom kellet rá.

- Télen tényleg nem, mert nagyon hideg a víz. De most meleg van. Ti télen is bementek a vízbe?
Megint bólogatott.
- Nem fáztok?
Most a fejét rázta, hogy a vörös haja csak úgy repült, és nevetett a kék szemével hozzá.

Megsült a máj. Levette a botról. Félbetörte, és felém nyújtotta az egyik darabot! Ekkora húst egy nőnek? Mit akarhat érte?

Nem mertem elvenni.

- NeM KeLL?- csodálkozott.
- Ez nagyon nagy darab. Nem tudom, mit kérsz érte.
- SeMMiT… CSaK, HiGY ’GYiL VeLeM.
- Egyek veled?
- ’S ’GYaL ’S.
- Igyak? Mit? Itt nincs víz.
- VaN NáLaM SR, ’Z JoBB. De ’LiBB ’GYiL – ismét felém nyújtotta a májat.

Most elvettem. Megkóstoltam. Nagyszerű volt. Puha, meleg, életadó. Még sohasem ettem ilyet. Nálunk a nők csak a maradékból kapnak. A gyerekek is.

KicsiSólyom felébredt, úgyhogy adtam neki is egy parányi darabkát. Először furcsállta, aztán megevett belőle még három falattal. Utána ivott belőlem. Nem csodáltam, én is szomjas lettem.

A másik is megszomjazhatott, mert kotorászni kezdett a ruháján. Levett egy tömlőt, meghúzta, aztán átnyújtotta nekem.

- SR – mondta.
- Sör?
- NaGYJáBiL. ’GYaD.

Beleszagoltam a bőrtömlőbe. Furcsa szaga volt. De nem ijesztő szag. Megkóstoltam az italt. Először keserűt éreztem, aztán édeset, nyugalmasat.

Lefelé indult a nap. Körülnéztem, hogy hol is fogunk aludni. Nem nagyon tetszett, amit láttam. Sehol semmi puha, meleg dolog, csak kövek, némi fű és a halott medve.

A másik követte a pillantásom. Bólintott, és nekilátott megnyúzni a medvét. Egyedül! Én homokot kerestem, mintha elhittem volna, hogy egyetlen ember meg tud nyúzni egy medvét. Mire találtam eleget, el is készült vele. Hihetetlen!

- Nagyon erős vagy! – mondtam csodálattal.
- TK VaGYiK. ’ZT JeLeNTi, FiRKiSZ.
- Tek – fürkész.
- TK.
- Tzz… Trr… Tprsz… nem megy. – Elkeserítő és ijesztő volt, hogy nem tudom kimondani a nevét. Biztos voltam benne, hogy dühös lesz érte. Akkor pedig… Sírnom kellett.
– Sajnálom!

Nem lett dühös. Nevetett. Annyira, hogy a könnye is kicsordult.

- NeM BaJ, MáS aa SZáD – vigasztalt a szemét törölgetve. – HíVHaTSZ TeKNeK. NeKeD Mi aa NeVeD, KiCSi?
- Szarvasnak hívnak, de…
- De Te NeM VaGY ZSáKMáNY. NaGYiN BáTiR ViLTáL aa MeDViVeL. LáTTaM.
- Én is ezt mondtam. De nem voltam bátor. Borzasztóan féltem. Zsákmánya is lettem volna, ha nem segítesz – közben elkezdtem lekaparni Medve úr bőrét a késemmel.

Nem vagyok igazán ügyes ebben. Mindig megvágom magam a pengével. Tek figyelte egy darabig a buzgólkodásom. Aztán elővett valami marokbaillőt. Odaadta, és vezette a kezem, amíg ráéreztem a használatára. Elképesztő volt. Az eszköz nem csúszkált a bőrön, és nem is vágott bele, mint a kés. Belém sem vágott. Nevettem. Tek is nevetett.

- NeKiMeNTiL aa FaLNaK - folytatta -, LáTTaM. NeM ’SMeReD aa HeLYeT. NeM MeGeNNi ’KaRT. ’TT VaN aa BaRLaNGJa, ’ZT ViDTe.
- Sajnálom, Medve úr! – cirógattam meg a levágott fej selymes szőrét. – Nem akartam elvenni a barlangodat. Bárcsak megértettük volna egymást!

Hamar megtisztítottam a bőrét Tek eszközével, és nem éreztem, hogy a szelleme neheztelne a félreértés miatt. Azután átdörzsöltem az irhát a homokkal. Így teljesen tiszta lett. Néhány napig nem romlik el.

Tek sót vett elő. A ritka, szent sót! Lassú, simogató mozdulatokkal a bőrbe dolgozta. Így Medve úr bundája meleget adhat még KicsiSólyom férfivá avatásán is. Ezen mosolyognom kellet. A szellemfiú felnő. Micsoda gondolat!

Esti madárének ideje volt. A hegyekben nyáron is hidegek az esték. Fáztam. Kisfiam beljebb fészkelődött a ruhámban. Még a fejét is behúzta. Neki sem volt melege.

Tek észrevette. Ránk terítette a medve frissen cserzett bőrét. Ránk! Egy asszonyra és egy csecsemőre! Ez elképzelhetetlen volt. A szavam is elakadt, csak néztem rá csodálkozva.

- íN NM FáZiM – mondta. Megrakta a tüzet és mellénk ült. A haja ragyogott, mint a láng a vörös fényben. Nem tudtam válaszolni. Sört ittunk.
- PáFRáNYeRDőTiL KiVeTTeM aa NYiMiD, De iDa HiGY KeRiLTiL, KiCSi?
- A páfrányoktól jöttél a nyomomon?
- ’GeN.
- Nem igazán tudom, hogy kerültem oda – elmeséltem mindent, amire emlékeztem a Nyárközép éjszakáján történtekből.

Közben ismét leszállt az éj. Közelebb jöttek a Szellemek. A Medve megállt a tűz mellett. Kinyújtottam a kezem, hogy megetessem magamból, ahogyan én is ettem belőle nemrég. Csak én a testéből. Elfogadott. Közelebb került hozzám, és úgy ette a Melegem, ahogy a málnát. Óvatosan, kicsire nyitott szájjal csipegetette. Tényleg nem tekintett zsákmánynak. Hűvös, húzó-bizsergő érzés a tenyeremen. Amikor jóllakott velem, elindult a patak felé és eltűnt. Fáztam. Sohasem etettem még szellemet a törzs Melege nélkül. Átöleltem a fiam, hogy átjárjon a kicsi Melege.

- Szeretnek téged a szellemek - talán a Medve varázsolt, könnyen értettem Tek szavait. Felém fordult, ahogy beszélt. Olyan volt, mintha félig szellemlény lenne maga is: átragyogott a bőrén a fénye. Vagy a tűzé. – Aludj most. Holnap hazamegyünk.

Aludtam, és másnap hazamentünk. A másikak közé.

Most ülök a tűznél. A kupa körbejár. A Medve bőre melegít. Mellettem Tek, a társam, a gyerekeink, a barátaink. Jó itt. Jó így. Az ének elringat. Ma a fiamat ünnepeljük: nevet szerzett magának. SMN - SoseFáradt.

Bizony, a szellemfiú felnőtt. És még két lány, meg egy fiú a méhemből. Nem volt mindig könnyű. De itt vagyok, élek.

Az élet szép, és én a mestere vagyok!

Előző oldal Kétvirág
Vélemények a műről (eddig 5 db)