Eltemetett múlt 2/2 (18+)
Troy Medve Bennett arra ébredt, hogy az egész alfele elzsibbadt. Rájött, hogy a székben való alvás már nem neki való. Nagy nehezen leemelte lábait az asztalról. A szék szomorú nyekkenéssel tudatta, hogy neki sem lenne ellenére, ha az óriás végre felállna.
– Seriff! – kiáltotta ki a cellájából Parker Evans. Medve fájdalmasan a halántékához kapott.
– Pofa be… – nyögte.
– Seriff! – ordította még hangosabban a fogoly, majd röhögve hozzátette: – Ó, bocsánat seriff! Remélem, nagyon rosszul van! – közben a bádogtálját ütemesen verte a rácshoz, hogy jobban idegesítse.
– Ha ezt nem hagyod abba azonnal, bemegyek hozzád… és azt nem szeretnéd – morogta Medve. A feje szédült, gyomra kavargott.
A zenebonára megjelent a lépcső tetején Glenn Doyle. Félkarúan, félmeztelenül, alsógatyában, mezítláb.
– Mi a pokol ez? Hát itt nem lehet aludni?! – kiabálta le, majd lerobogott a nyikorgó lépcsőn. Fél kézzel felkapta a sarokban álló felmosóvödröt, ügyesen a csonkjával megtámasztva. – Na, itt a reggeli fürdőd, Evans! – mordult rá, és nyakon öntötte a zajongó rabot.
Parker röhögve próbált félreugrani, de így is kapott a mocskos léből.
– Ostoba nyomorék! – csúfolódott Parker, ahogy csavarta a vizet az ingéből. – Pár óra és mindketten meghaltok. A testvéreim már úton vannak ide!
Doyle elmosolyodott, szeme megvillant. Közelebb lépett a rácshoz.
– Nem hallottad a hírt? – kérdezte halkan. Parker megtorpant.
– Milyen hírt?
– A családi találkozó elmarad. Dodge Cityben elkapták a testvéreidet. Fred Youngert pedig lelőtték. – A hangja nyugodt volt, szinte barátságos, mint aki csak szívességet tesz egy rossz hírt hozva. – Szóval maradtál te. Egyedül.
A fogoly elkerekedett szemmel markolta a rácsot, de nem szólt semmit. Doyle hátat fordított, elment a seriff mellett, aki eddig a fülére szorított tenyérrel figyelte az egészet.
– Mi a franc volt ez, Glenn? – kérdezte Medve halkan.
– Csak azt akartam, hogy befogja a pofáját ez a rohadék – vont vállat Doyle, majd elindult vissza a szobájába.
A seriff elmosolyodott. Parker Evans valóban bekussolt. Most ott állt a rácsnál, ostoba képpel, és csak a csend maradt utána. Medve visszaereszkedett a székébe, nagy tenyereivel a fejét támasztva.
– Úgy tűnik, Glenn fele esze többet ér, mint az én egész fejem… – mormogta maga elé.
* * *
A seriff ellazulva ült Peng Teng legnagyobb dézsájában. A kis kínai a mosoda hátsó részében rendezte be a fürdőt: öt kád, fölöttük bádogcsövek, amiken át a meleg víz zubogott. Elég volt egy láncot meghúzni, és forró víz ömlött a fakádba. A víz illata keveredett a mosoda büdös gőzével, de Medvének így is ez volt a mennyország. A kád szélén a coltja pihent, kibiztosítva – csak a hülye fürdőzik fegyver nélkül.
A városiak eleinte kinevették az ötletet, de hamar megtelt a fürdő; mostanra már időpont nélkül be sem lehetett jutni. Persze Medvére ez nem vonatkozott. A seriff akkor áztatta magát, amikor csak akarta. Egy alkalommal még utána is lőtt annak a szerencsétlen cowboynak, aki csak a tartozása miatt lefoglalt lovát akarta visszakapni a béristállóból.
A függöny megmozdult. Peng fejének árnyéka úgy derengett át rajta, mintha egy apró kobold akarna belesni.
– Bocánat seliff – mondta vékony hangján.
– Mit akarsz te kis sárga ördög? – bődült el a nagy ember – Remélem valami kurva fontos, mert ha nem, akkor öt másodperced van eltűnni, mielőtt pirosra festem a véreddel ezt a kád vizet.
– A polgálmestel akal beszélni magával Mr. Medve. – karattyolta Peng.
A seriff kinyitotta a szemét.
– Azt mondod a polgármester? – kérdezte csodálkozva.
Cameron Perkins nem lakott a városban. Hatalmas földjei északra voltak, jó félnapnyi távolságra Bigstone Citytől. A dúsgazdag Perkins szőnyegkereskedőként gazdagodott meg Chicagoban. Felesége halálakor két lányával jött a városba, és hamar megvette a környező legjobb földeket. Hatalmas marhaállományt vásárolt, és a károgók ellenére egyre jobb farmerrá vált. A városiak kedvelték, és amikor az öreg polgármester meghalt, Perkinst választották meg. Medvét is ő nevezte ki. A seriff tisztelte a polgármestert, és éppen készült kilovagolni hozzá, hogy megvitassák ezt az Evans ügyet.
– Igen seliff. Mr. Pelkins az ilodában válja magát. – sipította Peng.
Medve felállt. Vagy húsz liter vizet loccsantva a deszkapadlóra.
– Akkor meg mire vársz te rizszabáló törpe? Hozzál törölközőt de gyorsan. – bömbölte.
Peng eltűnt, majd egy apró, fehér ronggyal tért vissza. Olyan volt, mint egy konyharuha. Medve szétnyitotta, és elvicsorodott.
– Ezt komolyan gondoltad? Ezzel a pöcsömet sem tudnám megtörölni, Peng!
A seriff felemelte a coltját, és kattintott egyet a kakason. A kis kínai majd’ összecsinálta magát.
– Na, most húzz vissza, és hozzál igazi törölközőt, mielőtt citromsárga dekorációt csinálok belőled a falon!
A kis kínai hajlongva visszarohant, majd egy hatalmas törölközővel tért vissza.
– Bocánat, seliff! A kis Peng tévedett. Ez mál jó lesz. Tölölje szálazla a óliási testét!
* * *
Medve szapora léptekkel vágott át a fürdőből a seriff iroda és fogda felé. A nap kegyetlenül tűzött pedig még csak délelőtt tíz óra volt. Az utca csendes volt, még a kocsmaajtó se nyikkant. Az iroda előtt négy ló volt kikötve. A fekete gyönyörű heréltet messziről megismerte. Egyszer megpróbálta megvenni a gyönyörű lovat a polgármestertől, de Perkins olyan árat mondott, ami Medve öt évi fizetése volt. A másik három nyilván a kísérőké volt.
Medve belépett, és azonnal megérezte a feszültséget. Perkins ott ült az íróasztalnál, szivar a fogai közt, de a füst nem szállt fel – csak rágta, mintha szét akarná tépni. A két cowboy az ajtó mellett állt mozdulatlanul. A seriff előérzete felsikoltott, de már késő volt. Megérezte a tarkójához nyomódó hideg acélt.
– Ne moccanj, seriff – morogta egy hang, közelről.
Medve megállt. Oldalra sandított, de a pisztolyt nem látta, csak a szeme sarkában a remegő levegőt.
– Ezt mire véljem, polgármester úr? – mordult.
Ekkor nyílt a cellák ajtaja. Glenn Doyle lépett ki, fél kezét felemelve. Szégyenkezve bólintott.
– Ne haragudj, Troy.
Medve megfeszült, de csak ennyit mondott:
– Erre senki sem számíthatott.
Perkins felállt, járkálni kezdett, végül kitört belőle:
– A francba is, elrabolták Lizzyt! – a szivart kettéroppantotta a fogai közt.
A seriff lassan az asztalhoz sétált, és szemben ült le. Nem törődött a tarkójához nyomott pisztollyal.
– Most pedig, Perkins, le fog ülni oda – a saját székére mutatott – és mindent elmond!
Aztán hátrafordult, szeme sötéten villant a cowboyra. Halk, szinte baráti hangon szólt:
– És te… vedd el azt a mordályt a fejemtől. Mert ha nem, esküszöm, eltöröm a karod és a pisztolyoddal kiverem a fogaidat.
A férfi kezében megremegett a colt. Perkins intett.
– Billy… engedd le. A seriff és én beszélni fogunk.
* * *
A banda korán kelt. A nap halvány korongja még nem is bukkant elő a távoli hegyek csúcsai fölött, csak valami fakó derengés ült a horizonton. Fred feltámasztotta a parazsat, hamarosan sercegve forrt a víz a kávénak. Mire felnyergelték a lovakat, kész is volt a keserű ital. A hideg reggelben gőzölgött, de az íze olyan volt, mintha csak a rossz híreket oldották volna fel benne.
– Ha bemegyünk a városba, vegyünk egy kis cukrot – nyafogott Judd, és fintorogva kortyolt a bögréből.
– Komolyan mondom, olyan, mintha egy csapat gyerekkel lovagolnék – mordult Jesse, miközben a többiek némán szürcsölték a löttyöt. Nem is volt már belőle sok.
– Na, induljunk! – Jesse kilöttyintette a zaccot, aztán odalépett a lovához. A nyereg nyikordult, mikor felrántotta magát. Fred Younger lassan léptetett mellé. Szólásra nyitotta volna a száját, de Jesse már előre lezárta a vitát:
– Nyugalom, Fred. Mire odaérünk, meglesz a terv is. – Sarkantyúja csattant, a ló ügetésbe váltott.
Fred savanyú képpel nézett utána. Értette, hogy a testvérüket mindenáron ki akarják szabadítani, de ez a minden ötletet nélkülöző vakmerő roham úgy szorította a gyomrát, mint a tegnapi rossz kávé. Amióta elfogták Parkert, egyre erősebben érezte, csapdába fognak sétálni.
A három Evans már eltűnt egy domb mögött, mire Fred megsarkantyúzta a lovát. A reggel furcsán csendes volt, nem csiripelt egy madár sem. Mintha maga a hajnal is tartana attól, ami rájuk vár.
Fél délelőtt lovagoltak, amikor az országútba torkolló poros út távolában porfelhő táncolt a napfényben. Jesse megállította almásderesét. A ló prüszkölt, mintha maga is érezné, hogy valami közeleg. Paul, akinek a legjobb szeme volt köztük, kezével ernyőzte el a homályos derengést, hunyorítva kémlelte a távolt.
– Mi az, Paul? – mordult rá Jesse, hangjában türelmetlenség.
– Egy lovast látok… meg mögötte egy homokfutót – felelte lassan, mintha maga is hitetlenkedne.
– Szerintem menjünk tovább – vágta rá Judd, sarkával idegesen dobolva a kengyelben.
Jesse villámokat szóró tekintettel mérte végig öccsét.
– Nem akarom, hogy mögöttünk legyenek. – Hangja ridegen csengett. – Amúgy meg, ki tudja… lehet, hogy valami hasznosat is kiszedhetünk belőlük.
Fred némán rántotta ki a puskát a tokból. Jesse is meglazította a coltot a derékszíján, ujjai rutinosan pihentek a markolaton.
– Ha ideérnek és megállnak, szétnyílunk. Engem figyeljetek – mondta Jesse, és a hangjában nem volt semmi kétely.
A porfelhő lassan alakot öltött. Most már tisztán látszott: egy fehér ló húzta a könnyű homokfutót. Előtte egy cowboy vágtatott egy indián musztángon, karcsú alakja szinte szellemként derengett a napsütésben. A kocsin egy fiatal lány ült, világoskék ruhája úgy lobogott, mintha az ég darabját viselte volna. Könnyedén tartotta a gyeplőt, rutinosan irányította át a futót a kiszáradt barázdákon.
Amint közelebb értek, a cowboy felemelte a kezét. A lány lassított, lépésre váltottak. A férfi keze a colton pihent, de nem rántotta elő.
– Jó napot, Miss – köszönt Jesse, megemelve a kalapját, majd a cowboyra meredt. – Önnek is, uram. Arra nem lesz szükség – bökött a fegyver felé. – Csak egyszerű lókereskedők vagyunk, a városba tartunk.
– Adjon isten, uraim! – felelte a cowboy. – Miss Perkins is a városba indult. Én vagyok a szerencsés, aki elkísérheti.
Jesse szeme összeszűkült. Halványan derengett neki ez a név.
– Perkins...? Csak nem?
– Igen – vágta rá büszkén a fiú. – Miss Perkins, a polgármester lánya.
A szél ekkor sodorta oda a port, amit korábban felvertek. A cowboy elengedte a pisztoly markolatát és a kendőjéért nyúlt, hogy a szája elé igazítsa.
Ebben a pillanatban dördült el Fred Winchestere. A lövedék mellbe találta a fiút, aki hátrabukott a nyeregből, és mozdulatlanul zuhant a porba. Vérét szomjasan itta be a kiszáradt talaj. A lány nem sikoltott. Ostorával a fehér ló hátára vágott, és ügyesen kitörve, Judd lovát félrelökve elhajtott a város irányába.
– Kapd el! – ordította Jesse. Paul már fordította is lovát, és utána vágtatott.
– Élve kell! – tette hozzá Fred.
Jesse odalovagolt a fegyverét elrakó Fredhez.
– Ezt meg mi a faszért csináltad?
– Nem látod? – szűrte a fogai közt Fred. – A lány a polgármester lánya. Ez maga a biztosíték.
Ekkor Jesse arcán lassan megjelent a felismerés.
– Bassza meg, igazad van, Freddy fiú! – felröhögött. – Ez a kiscsaj Parker szabadulólevele!
Pár perc múlva Paul visszatért, nyergében keresztben Miss Perkins-szel, aki vergődve szidta őt. Paul arcán vöröslő ostorcsík égett.
– A kis cafka jól bánik a korbáccsal – morogta.
A banda hangosan röhögött. A porban feketének látszó, vérben fetrengő fiúra egyikük sem nézett. A lány azonban odafordította a tekintetét. Könnyes szeme úgy meredt a mozdulatlan testre, mintha abban a pillanatban meghalt volna benne valami.
* * *
Troy „Medve” Bennett hátradőlt a székben, mire az nagyot nyikkant. Tarkóra tette a kezét, kifújta a bent tartott levegőt.
– Szóval azt mondja, polgármester úr, hogy ez a három fiú – a cowboyokra bökött állával – megbízható?
A válasz nem is Perkins szájából jött, hanem attól, aki korábban a pisztolyt szorította Medve tarkójához.
– Ezek a dögök lelőtték a kisöcsémet. Csak annyi volt a bűne, hogy Miss Perkinsre próbált vigyázni. Ők meg… – állával intett a másik kettő felé – a legjobb barátai voltak.
A három cowboy dühösen bámult. Medve lassan bólintott.
– Rendben. Akkor kérem, mondja el még egyszer, mit üzent a követségbe küldött gazember?
Perkins elővett egy szivart a mellényéből, megszagolta, megnyalta a végét. Már gyújtotta volna, mikor hirtelen megállt.
– Pardon, uraim… – kínosan mosolygott – megkínálhatom magukat is?
Medve elvette az egyiket.
– Rám fér – mondta, közben Glenn Doyle előrántotta a pipáját.
Perkins próbálta meggyújtani a seriff szivarját. Kétszer is végighúzta a gyufát a dobozon, de mindkettő elhalt. A harmadik végre lángra kapott, ujjai közben remegtek. Troy finoman kivette a kezéből, és saját maga gyújtotta meg. Hamarosan mindhárman füstöt eregettek, de Perkins szemében nem nyugodott semmi.
– Tizenegy körül lovagolt be az udvarházba az a patkányképű. Az intézőm, Scully hozta be, mert csak velem volt hajlandó beszélni.
– És mit mondott? – mordult Medve.
– Azt, hogy náluk van a lányom. Ha élve akarom viszontlátni, Parker Evanst azonnal szabadon kell engednünk.
– Csak ennyi? – a seriff szeme összeszűkült.
– Mondtam neki, hogy előbb engedjék el Lizzyt. A rohadék csak nevetett. Azt mondta, holnap délben találkozzunk a Half Rocknál. Hozzam oda Parkert, és akkor ők… átadják a lányomat.
Perkins elharapta a szivart, miközben kimondta a szikla nevét. A cowboyok szeme lázasan csillogott. Medve lassan kifújta a füstöt.
– Half Rock… – morogta. – Oda soha senki nem ment békét kötni. Csak vért ontani.
* * *
A kis indián póni hirtelen ügetésből lassú lépésre váltott, majd lovasa jelére teljesen megállt. A férfi könnyed mozdulattal leugrott a nyereg helyett csak egy pokróccal letakart ló hátáról, és a csapás talaját kezdte fürkészni. Pár lépést vissza is gyalogolt, ahol egy másik nyom csatlakozott a meglévőhöz. A póni óriási kutya módjára követte, szinte nesztelenül.
Az alacsony, bronzbarna bőrű férfi levette széles karimájú kalapját, Cherokee vére ellenére a fehérek ruháját viselte: vászoning és kopott nadrág feszült rajta, egyedül a mokaszin maradt hű az őseihez. Belenyúlt a zsebébe és egy kendővel megtörölte izzadt homlokát, majd hunyorítva vizsgálta a földet.
– Öt lovas – mormolta. – Mind patkolt ló… fehérek lehetnek. És pont abba az irányba tartanak, amerre én.
Visszanyomta fejére a kalapot. Tudta, hogy úti célja már nem lehetett messze. Egy pillanatra megcsóválta a fejét, majd ruganyosan visszapattant a póni hátára. Mokaszinba bújtatott sarkával finoman előre ösztökélte a lovat. A cherokee harcos totemkeresésen volt, és ilyenkor a Nagy Szellem szerint nem érintkezhetett senkivel. A törzs szent barlangját kereste, hogy a varázsfüvek erejével újra kapcsolatba léphessen elvesztett védőszellemével.
Baljós érzések telepedtek a mellkasára, ahogy ügetett tovább. A szél port kavart, valahol keselyűk köröztek. A férfi elkomorult.
„A fehér ember majdnem mindig rossz előjelnek bizonyult.” – futott át az agyán a gondolat. Ekkor egy sas rikoltását hallotta a távolból.
Nem tudta eldönteni ez jó vagy rossz jel. A távolban már felsejlettek a hegyek, és tisztán ki tudta venni a kanyon bejáratát, ahol a szent barlang várt rá.
* * *
Jesse Evans lovagolt elöl, mögötte a többiek. Foglyukat, Lizzy Perkinst a két fiatalabb Evans fiú fogta közre. Fred Younger jócskán lemaradva követte őket hátvédként. Jesse végre megnyugodott, amikor az ismerős terep feltárult előtte. Gyerekkorukban, szüleik tiltása ellenére rengeteget játszottak erre. Elégedett volt magával, amiért eszébe jutott ez a rejtekhely. Itt senki sem talál rájuk, amíg a cserét véghez nem viszik. A nyeregtáskából előhúzott egy darab dohányt, a szájába tömte, és a ló ügetésének ritmusára rágni kezdett. Már a reggelt képzelte el: Parker megint velük lesz, és együtt robognak át Mexikóba. Ekkor Judd léptetett mellé.
– Hé, Jesse… ugye nem a Vörös Sas Kanyon felé tartunk? – kérdezte, és hangja tele volt aggodalommal.
Jesse dühösen felé fordult.
– Azt mondtam, hogy te és Paul a lányt őrzitek, nem?! – sziszegte.
Judd szeme riadtan villant.
– Én csak… mert tudod jól, hogy azt az indián kanyont mindenki elkerüli. Azt mondják, tele van szellemekkel…
Jesse megvetően kiköpött. A barna lé végigcsorgott a borostás állán, inge ujjával törölte le.
– Pont ezért nem fog senki utánunk jönni.
– De Jesse, az a hely balszerencsét hoz… – kezdte újra, de nem tudta befejezni. Jesse megállította a lovát, átnyúlt és durván a nyakánál ragadta meg öccsét.
– Semmiféle szellemtől nem kell tartanod. Inkább tőlem tarts, öcsi – morogta, majd istenesen megrázta. – És most húzz vissza a lány mellé, mert ha megszökik, esküszöm, téged cseréllek el Parkerre.
Judd meghunyászkodva visszalépett a lány mellé, és halkan panaszkodott testvérének, aki csak mosolyogva hallgatta. Lizzy Perkins felkacagott, ahogy hallotta az Evans fiú nyavajgását. Judd szeme villámot szórt. Nem bírta, ha kigúnyolták. A lány még rátett egy lapáttal. Paulhoz fordult, de olyan hangosan, hogy Jesse is hallotta elölről:
– Szólj már a húgodnak, hogy nyugodjon meg! Az ilyen kislányoknak nincs mitől félniük. Csak szorítsák magukhoz az alvóbabájukat, és minden rendben lesz.
Paulból kitört a nevetés, még a mogorva Jesse száján is átsuhant egy vigyor. Judd viszont elfehéredett a dühtől. Előkapta a coltját, és Lizzyre fogta. A lány szemrebbenés nélkül, megvetően nézte.
– Nocsak… ki adott fegyvert a kislány kezébe? – sziszegte, és még egy lesajnáló grimaszt is sikerült az arcára varázsolnia.
Judd felhúzta a kakast. A kattanás úgy dörrent, mintha minden más zaj elnémult volna. Lizzy szíve hevesen vert, de az arcán nem látszott félelem. Tudta, most túl messzire ment. Kislánykora óta cowboyok közt nőtt fel, mestere volt az ugratásnak. De azt is érezte, hogy ezek a férfiak nem egyszerű tehenészlegények.
Jesse hangja dördült előről:
– Csípős a nyelve a kicsikének. Tedd el azt a játékszert, öcskös.
– Ideje lenne már móresre tanítani ezt a kis cafkát – fröcsögte Judd, de a szeme se villant máshová, csak Lizzy arcára.
– Azt mondtam, tedd el a fegyvert! – most már olyan erővel zengett Jesse hangja, hogy a lovak is megrezzentek. – A lány Parker szabadulólevele. Egy karcolás sem érheti.
Judd lassan visszaengedte a kakast. Még egy hosszú pillanatig a lány homlokára szegezte a csövet, aztán végül az oldaltokba csúsztatta. Közelebb hajolt, és szinte sziszegve súgta:
– Imádkozz, hogy az apád elhozza a testvéremet.
– Elég volt. Induljunk! – zárta le Jesse. – Megkeressük azt a barlangot.
A kanyon bejárata már feltűnt előttük. A lovak magasra kapták a fejüket, orrlyukuk kitágult, vizet szimatoltak. Jesse tudta, hogy nem messze egy hegyi forrás csörgedez. A sziklák között minden adott lett volna egy farmhoz, de a babonák miatt senki sem telepedett meg itt. A Vörös Sas Kanyon maradt a szellemek és az elátkozottak birodalma.
* * *
Medve Bennett a Congress Saloonban ült kedvenc asztalánál, és már a harmadik hatalmas steaket falta. Egy vödörnyi korsóból sörrel öblítette le a porhanyósra sütött húst. Szemben vele a polgármester ült. Előtte is ott a tányér, de hozzá sem nyúlt, csak idegesen babrált a szalvétával.
Medve lenyelte a falatot, ivott, majd böfögött egy hatalmasat. A mellette elhaladó felszolgáló lány ijedten összerezzent. A seriff felröhögött. A pult mögött Mary csak a fejét csóválta. Medve legyintett, aztán közelebb hajolt a polgármesterhez.
– Mr. Perkins…
– Cameron, ha kérhetem, Troy – vágott közbe az ideges férfi.
– Rendben, Cameron. Ami ott az irodában történt… arról kész vagyok megfeledkezni. Bár ha valaki fegyvert fog rám, általában nem vagyok ennyire nagyvonalú.
A polgármester már nyitotta volna a száját, de Medve intett, hogy hallgasson.
– Nézze… maga adta nekem ezt a munkát. Maga bízott bennem. Amikor rám akasztotta ezt a csillagot – a mellén fénylő jelvényre bökött –, akkor rám bízta ennek a városnak az életét. Én pedig felesküdtem. És maga odajött, és ki akart engedni egy foglyot.
– De… – kezdte volna Perkins.
– Az emberei fegyvert fogtak a helyettesemre, majd rám is.
– De…
– Na, most ezek bármelyikéért bevághatnám az Evans kölyök mellé – vágott közbe Medve.
Perkins vállai megrogytak, lehajtotta a fejét. Már nem is próbált tiltakozni. Medve ekkor lágyabb hangon folytatta.
– Tudom, min megy át. A lánya ezeknek a mocskoknak a kezében van. Megértem, miért tette. És többet nem beszélek róla.
Perkins lassan felnézett. A seriff most először látta rajta az igazi öregséget. Néhány óra alatt évtizedek ültek rá: a ráncok mélyebbek, haja szürkésebb lett, még a bajsza is lekonyult.
– De tudnom kell, hajlandó-e rám hallgatni, és elfogadni, amit mondok? – kérdezte.
– Igen. Bármiben számíthat rám és az embereimre, csak hozza vissza a lányomat.
Medve hosszan nézte az idős férfit. Végül lassan bólintott.
– Megesküszöm magának, Cameron, a kislányt élve visszahozom. Vagy velem együtt pusztul el.
* * *
A cherokee harcos, Waya Ahuli, akit a törzsben „Farkasmadárnak” neveztek, egy kerülőúton elé vágott a négy fehérnek és a szőke fiatal squawnak, aki – mint sejtette – fogoly volt. Most egy sziklataréj mögül figyelte, ahogy belovagolnak a szent kanyonba. Ahulinál nem volt fegyver. Totemkeresésre induló harcosnak fegyvertelenül kell haladnia, így ő is szarvasbőrbe csavarta puskáját, pisztolyát és tomahawkját, majd elásta őket egy távoli szurdokban. Csak a kis evőkés lógott az oldalán – minden más a föld alatt pihent.
Most némán lapult a sziklák között. Nyugodt arcán nem látszott semmi, de belül két hang viaskodott: a Nagy Szellem súgása, amely türelemre intette, és a harcos ordítása, aki nem tűrhette, hogy egy ártatlan nőt bántsanak.
Ebben a pillanatban olyat látott, hogy keze akaratlanul ökölbe szorult. Farkasmadár nem volt olyan, mint sok testvére: nem gyűlölte a fehér embert. Volt egy vértestvére is, aki szintén fehér ember volt. Tőle tudta, hogy köztük is akad gazember és tisztességes egyaránt. De amit ott lent az utolsónak belovagoló férfi tett, arra nem volt mentség. Ahuli abban a pillanatban megértette, meg kell ölnie azt a gazembert. És tudta, ha azt megteszi, akkor a többinek is követnie kell őt a túlvilágra.
Úgy döntött, a totemkeresés várhat. Óvatosan visszahúzódott a sziklapárkányról, és a túloldalon ereszkedett le. Közben azon járt az esze, honnan szerezhetne fegyvert. A nap már késő délutánba fordult, a kanyon árnyai hosszúra nyúltak.
Ekkor egy sastoll hullott alá az égből. Fekete-fehér toll, amely a vállát érintve a lábához esett. Ahuli lassan lehajolt és felemelte. Tudta, hogy a Nagy Szellem jelét kapta. Rövid időn belül másodszor jutott eszébe ő. A lelki szemei előtt megjelent Yona Giga – Nagy Medve Bennett. Vértestvére, aki most is ott volt valahol a közelben a városban… seriffként. Ahuli összeszorította a markát a toll körül. Yona segíteni fog neki.
* * *
Fred Younger egy fertály órája csatlakozott a csapathoz. Paul nevetve mesélte Judd babonás félelmét. A fiú most Jesse mögött poroszkált, magába fordulva. Amióta a lány megalázta, egy szót sem szólt. Ahogy közeledtek a kanyonhoz, a táj megváltozott. A poros, kiszáradt föld helyét vörös sziklák vették át. A csenevész, tüskés bokrok hirtelen kizöldültek – nyilvánvaló volt, hogy bent víz rejtőzik. A lovak megszaporázták lépteiket, orrlyukukat kitágítva szívták a levegőt. Egy napja nem ittak, csak a kulacsból csurrant pár kortyot.
Jesse előhúzta a puskáját, és lassan a többiek is követték a példáját. Nem hitték, hogy bárki is a kanyonban rejtőzne, de jobb volt óvatosnak lenni.
– Paul, gyere mellém – szólt a legidősebb Evans. – Te meg én lovagolunk előre. Aztán Judd a lánnyal, Fred zárja a sort. Indulás. – Nem várt ellenvetést. Jesse soha nem várt.
A két szikla közti szűk átjárón éppen elfért két ló egymás mellett. Egy szekér már csak nagy nehezen préselődött volna át. A magas hegyoldalak jótékony árnyékot vetettek rájuk, a nap lassan leereszkedett a horizont felé. Jesse és Paul a vállukhoz szorított puskával, minden irányba figyelve léptettek előre. A sziklahasadék kitágult, és egy kis emelkedő tetejére kapaszkodtak. Onnan teljes szépségében eléjük tárult a Vörös Sas Kanyon. Zöldellő rét, közepén hegyi forrás csörgedezett, kettéosztva a terepet. Jobbra füves sík, kisebb-nagyobb sziklákkal. Balra lankás hegyoldal, tetején egy sötét barlang ásított.
A füves térségen azonban furcsa dolgokat pillantottak meg. Szalmából, faágakból és állatbőrökből tákolt alakok sorakoztak összevissza. Némelyik lovasra emlékeztetett, mások emberalakra – mintha groteszk bálványok lennének, szélfútta bábok, amelyek némán figyelték az érkezőket. Paul leeresztette a puskáját, és a bátyjához fordult.
– Jesse… mik ezek az izék?
– Indián halotti őrök – morogta Jesse. – A holtak szellemeit kötik ezzel a világgal.
– A hideg kiráz tőlük. Nézd a fejükön a rajzolatot… – mutatta Paul.
Valóban félelmetes arcokat mázoltak a kitömött bőrlabdákra, amik az alakok fejét jelképezték. Jesse vállat vont, leugrott a nyeregből. Hátasa azonnal a patakhoz ügetett és mohón inni kezdett.
– A lényeg, hogy itt biztonságban leszünk holnapig – mondta Jesse. – Ezek meg – intett a bábuk felé – nem árthatnak nekünk. Na, engedd inni a lovakat, de vigyázz, ne vedeljenek egyszerre, mert beledöglenek.
Hátrafordult, figyelte, ahogy a többiek belovagolnak a tisztásra. Judd idegesen kapkodta a fejét, rémülten bámulta a kísérteties bábukat. Lizzy Perkins kíváncsian, de feszült érdeklődéssel nézelődött. Ekkor Fred Younger félig kihajolva a nyeregből letépte az egyik bábu fejét, és röhögve Juddhoz vágta. A fiú nyüszítve ugrott félre. A fejből kihullott szalmát iszonyodva sepregette le magáról.
– Te nem vagy normális! – visította Judd.
Fred most egy egész bábut kapott fel, maga elé rántotta a nyeregbe, és vihogva Judd felé léptetett.
– Gyere, ismerkedj meg az indián barátommal, Judd! – röhögött rekedten.
Jesse és Paul dermedten nézték két társukat. Végül Paul odaugrott, megragadta Fred lovának zabláját, és durván visszarántotta a hátast.
– Elég volt, Fred! – mordult rá.
– Most meg mi bajod van? Már viccelni sem szabad? – vágta oda Fred, és ledobta a bábut a földre. Paul elengedte a lovat.
– Gyere, üssünk össze valami ételt – mondta békítően.
Fred egy ideig némán bámult. Tekintete hidegen marta, aki csak találkozott vele. Paul jól tudta, Fred Younger az az ember, akit soha nem akarna ellenségének. A patkányra emlékeztető sebhelyes arc lassan vigyorra húzódott.
– Igen… tudnék enni – sziszegte.
* * *
Már alkonyodott. Bigstone City főutcáján megnyúltak a házak árnyékai, a nyugati oldal szinte teljes sötétségbe borult. Az indián pónin belovagoló magányos férfira senki sem figyelt. A kis, tarka, foltos ló tajtékban úszott – látszott rajta, hogy gazdája alaposan meghajtotta. A lovas tartásán is érződött a fáradtság. Lassan végigpásztázta a főutca tábláit, kirakatait, majd végre meglátta, amit keresett. A seriff irodájánál leugrott a lóról. Valamit halkan a hátas fülébe súgott, aztán odalépett, és bekopogott az ajtón.
– Szabad – szólt ki egy hang.
Farkasmadár lenyomta a kilincset, és benyitott. Glenn Doyle, a seriff helyettese, éppen a pisztolyát töltötte. Nem volt könnyű mutatvány félkézzel, de Doyle már megszokta. Két térde közé szorította a colt markolatát, és a kifordított forgótárba nyomta a töltényeket. A mozdulat közben felnézett. A félkarú férfi egy indiánnal találta szemben magát. A rézbőrű arcból sötét, majdnem fekete szemek figyelték érdeklődve, mit csinál. A seriffhelyettes őszintén meglepődött. Indiánok szinte soha nem jöttek a városba… jobban mondva soha. Ha valamit akartak, rendszerint a polgármesterrel, az ő szavukkal a „Városatyával” tárgyaltak, de azt is Perkins farmján tették. A rézbőrű megszólalt.
– Utana Giga aniyvwiya – mondta, és kezével is tett egy jelzést. (Nagy Medvét keresem – cherokee nyelven).
Glenn Doyle értetlenül ráncolta a szemöldökét.
– Próbáld angolul, barátom, mert egy szavadat sem értem. – Közben befejezte a fegyver megtöltését, visszacsattintotta a forgótárat, és a coltot a tokjába csúsztatta. Az indián halványan elmosolyodott.
– Nagy Medvét keresem. Ti Bennettnek hívni őt.
Az angolt akcentussal, de tisztán beszélte. Doyle szeme kikerekedett.
– A seriffet keresed?
– Itt lenni Medve? Nagyon fontos – felelte az indián.
– A Congress Saloonban találod. Ha kimész, balra indulj felfelé az utcán. El sem tévesztheted.
– Köszönöm! – mondta az indián. Kalapját mélyen a fejébe húzta, majd kifordult az alkony utolsó fényében fürdő utcára.
Doyle sokáig nézett utána. A seriff néhány elejtett szavából már tudta, hogy Bennett különös tisztelettel beszél az indiánokról – sőt, olykor úgy emlegette őket, mint a családját. Lehet, hogy Troy „Medve” Bennett múltja bukkant fel pont most, ezekben a vészterhes időkben?
* * *
A Congress Saloonban még nem indult be az igazi esti élet, de már többen elkezdték az alapozást. A sarokban, a kis emelvényen, ahol esténként a zenekar húzta, most csak a vak zongorista klimpírozott. Egy kézzel egész tűrhetően játszott valami dallamot, a másik kezében egy hatalmas korsót szorongatott, és néha nagyot húzott belőle. A hegedűs közben egy igencsak megtermett lány fenekét markolta kellő szakértelemmel, de a lány észre sem vette, mert a harmonikás két kézzel a mellét gyömöszölte. A pultnál két cowboy azon vitatkozott, melyikük pónija gyorsabb. A Saloon lassan ébredezett a nappali szendergésből.
Az ajtóban egy indián állt meg, de a kocsma népe ügyet sem vetett rá. Azaz egy valaki mégis. Medve Bennett a törzsasztalánál ült, előtte egy félig kiürült üveg whiskey. Felnézett, és hosszasan szemlélte a belépőt. Arcán rezzenés sem látszott, pedig belül öröm töltötte el a szívét. Jól ismerte a rézbőrű harcost. Megvárta, míg amaz is észreveszi őt. Aztán lassan felemelte a kezét, és intett neki, hogy jöjjön az asztalához.
Nézte a felé közelítő Farkasmadárt, és hirtelen megcsapta az orrát a penészes föld szaga. A gyomra összerándult. Eddig csak éjjel jött a rémálom, most azonban nappal is rátört. Ismét ott feküdt a tömegsírban, élve eltemetve. A szája tele volt földdel, orra eltömődve, a sötétség mindent elnyelt körülötte. Nem tudott mozdulni, a mellkasát súly nyomta. Már nem tudta, hányszor veszítette el az eszméletét. A rémület lassan elapadt, amikor újra magához tért – beletörődött, hogy itt ér véget minden. Aztán… mintha ásók csattanását hallotta volna. Fém érte a földet valahol a feje fölött. Remegő teste újra megfeszült, ahogy halvány remény szikrája égett fel benne; talán mégsem a halál várja.
A sötétség után a világ fénye vakítóan hasított belé. Karok ragadták meg, húzták ki a földből. A szájából és orrából föld buggyant ki, mikor zihálva levegőt kapott. Indiánok álltak körülötte. Azt nem tudta, milyen törzsből valók, mint ahogy azt sem tudta, mit fognak tenni vele. Nem értette a szavaikat, de a tekintetükben ott volt, a Nagy Szellem jeleként látták, hogy a fehérek tömegsírjából még élve húzták ki.
A falujukba vitték. Az öreg varázsló tüstént gyógyítani kezdte, a saját sátrába vitette. Medve hetekig nem tudott lábra állni, de közben lassan erősödött, és a nyelvüket is tanulni kezdte. A két golyó kívül és belül is szétszaggatta, a fájdalom minden éjjel feltépte az álmait.
Petersburg pokla égett benne. Az emberek úgy hullottak körülötte, mint az őszi legyek, de nem csöndben; üvöltve, hörögve, könyörögve. A föld alig látszott a vértől. Mikor a mellette harcoló társát letaglózta egy muskétagolyó, Medve a kórházi sátorhoz cipelte. Bent már nem volt hely, csak vér és húsdarabok. Az asztalokon csonkolt emberek feküdtek, orvosok könyékig véresen vágták a lábakat, karokat. A rothadó hús szaga keveredett a frissen felhasított izmok gőzével.
Medve odabent maradt, segített a szanitéceknek. Fogta a sebesülteket, miközben az orvosok fűrésszel estek nekik. Látta, hogyan omlik össze egy ember, mikor kifolyik belőle a vér – és látta azt is, hogy néha egy másik ember vére menti meg. Ott tanulta meg: a vér az élet. És aki ad belőle, az Isten szerepét játssza – vagy a Nagy Szellemét.
Így teltek a napjai a varázsló sátrában. Aztán egy nap minden megváltozott.
Hangzavar rázta fel a falut, sebesült harcosokat hoztak haza a prériről. A ponyvát félrehúzták, és behozták az ifjú Farkasmadárt. Akkor még gyerek volt, alig serdült. Combcsontja darabokra tört, mellkasa vörösen ázott a vértől – egy feldühödött bölény taposta össze. Arca már csak árnyék volt, a szeme üveges.
Medve egy pillantásból megértette, a fiú elvérzik. Az anyja sikítva jajgatott, az apja – a törzs tisztelt harcosa – mozdulatlanul állt, majd kését előrántva a saját karját kezdte vagdosni, mintha így adhatna életet a fiának, míg végül le nem fogták. A varázsló tanácstalanul bámult, de Medve tudta, mit kell tennie. A háborúban hallott róla – vért adhat egy ember a másiknak. És tudta magáról, hogy az ő vére mindenkinek jó. Reszkető kézzel, de eltökélten magához intette a varázslót. Nádszálból, szaruból eszkábált csövet hoztak. Medve felvágta a saját karját, és odavezette a vérét a haldokló fiú testéhez.
Órák múltak el lassan, de Farkasmadár végül sóhajtott egyet. A színe lassan visszatért. Élt. A törzs némán figyelte. A varázsló szeme könnybe lábadt. Ettől a naptól kezdve a faluban úgy beszéltek róluk, mint vértestvérekről. Medve befogadást nyert, Farkasmadár pedig úgy tekintett rá, mint a bátyjára.
A fiatal harcos megállt Medve előtt, öklével a szívére ütött, majd kissé előrehajolt. A seriff némán követte a mozdulatot, tenyerét mellkasára csapta, aztán hatalmas kezét lassan a rézbőrű fejére tette.
– Dohiya nigadaha, ama adageyvli nogwu. (Köszöntelek testvérem, hús a véremből.)
Farkasmadár mélyen a szemébe nézett, és rekedten felelt:
– Dohiya, Yona. Tla nigadaquu, nigadahiyv. (Köszöntelek, Medve. Testvéred vagyok, míg élek.)
A kocsmában csend lett. Mindenki a jelenetet figyelte. Senki sem tudott a seriff múltjáról, így döbbenten nézték, hogy a nagy ember ilyen gyengéden bánik egy idegennel – pláne egy rézbőrűvel. Aztán Farkasmadár leült, és az emberek lassan visszatértek a saját poharukhoz. A két férfi némán méregette egymást. Ekkor Mary lépett az asztalukhoz. A kíváncsi asszony halványan mosolygott.
– Mit hozzak a barátodnak inni, seriff?
Medve felnézett rá, és csak ennyit mondott:
– Ő nem a barátom, Mary. Ő itt a kisöcsém… Farkasmadár.
* * *
Paul Evans a barlang szája előtt ült. Bent már mindenki aludt, a tűz csak parázslott, vörös fényben izzítva a köveket. Jesse valahonnan előkotort egy üveg whiskyt, és mire kiürült, mindenki kellemesen elzsibbadt. Paul is. Most a hátát a nagy szikladarabnak vetette, ami még tartotta a nappal melegét. Jólesett. Egy ideig. Amíg ittak, minden egyszerűnek tűnt. Jesse nagy hangon előadta a tervet, és Paul akkor átkozottul jó tervnek érezte. Csak cseréljék el a lányt Parkerre, aztán irány Mexikó. Ennyi. A whisky édes ködében minden működött.
De most… most kitisztult a feje, és belátta, ez nem terv. Ez egy álom. Egy veszélyes, ostoba álom. Jesse tényleg azt hiszi, hogy így megy majd? Elcserélik Lizzy Perkinst, mintha csak egy zsák liszt volna… és közben Parker őrzője nem más, mint a környék legkeményebb seriffje. Paul gyomra összeszorult, mintha ökölbe szorították volna belülről. A holnapra gondolt, és rossz érzése volt. Nagyon rossz.
Megsimította az arcán a korbács okozta sebhelyet. A kis kurva! Paulnak az sem tetszett, hogy nem taníthatta móresre azt az elkényeztetett cafkát. Elképzelte ahogy levág róla minden ruhadarabot, aztán leteperi… Érezte, hogy a nadrágja kezd szűk lenni. Hallgatózott. A többiek versenyt horkolnak. Paul előhúzta bowie kését. A pengén megcsillant a hold fénye. Jesse leitta magát a sárga földig, nincs aki megvédje a lányt. Felállt. Úgy döntött, kihozza a vadmacskát és kicsit elszórakozik vele. Az apja így is vissza akarja majd kapni. Whiskytől fűtött feje azt mondta, Jesse le van szarva! Nem fog mindig úgy táncolni ahogy ő fütyül. Nesztelenül elindult a barlang mélye felé, ahol a Perkins lányt tartották megkötözve
* * *
A szurdok fölött dermedt csend ült. Csak a tücskök ciripeltek, és valahol a mélyben felvonyított egy prérifarkas. A hold fénye ezüstösen mosta el a sziklák éleit. Medve a gerincen guggolt, mellette Farkasmadár. Lent, a sziklák tövében Glenn Doyle, a félkarú helyettes seriff szorongva markolta coltjának gyöngyház berakásos markolatát, a lovak kantárját ügyesen a csuklója köré tekerte. Medve odafent a fiatal indiánhoz fordult.
– Szóval azt mondod, van egy út a barlangba?
– Van – bólintott Farkasmadár. – Egy sziklahasadék. Hátulról vezet be. Nem ismerik. Csak én és az öcsém, Kicsi Farkas.
Medve összehúzta a szemét.
– Biztos vagy benne? Mi van, ha már ők is rábukkantak?
– Nem bukkantak – rázta meg a fejét a fiú. – Pár éve a vadászat előtt itt a völgyben tartottuk a gyűlést. A felnőttek tanácskoztak, az asszonyok készülődtek… mi, fiatalok meg a kicsikre ügyeltünk. Akkor talált rá az öcsém.
Elmosolyodott, csak a sötét takarta el, hogy el is pirult.
– Igazából én inkább Búzavirággal beszélgettem, Kékló lányával.
Medve felhorkantott halkan.
– Búzavirág, mi? – vállon veregette a fiút. – Hát, Kéklónak jó szeme volt. Hajnalvirág volt a legszebb asszony a törzsben… húsz musztángért vette egy irokéz vadásztól. Nem vagyok meglepve, hogy a lánya is szép lett.
Farkasmadár bosszúsan legyintett.
– Mindegy. Egy pillanatra nem figyeltem, és az öcsém eltűnt. Rémülten kezdtem keresni.
– Hát apád nem dicsért volna meg, ha valami baja történik – vetette közbe Medve.
– Manitounak hála megtaláltam a nyomait. Felmászott arra a sziklára – mutatott a holdfényben kirajzolódó tömbre – és ott rábukkant a hasadékra. Belemászott… és a barlang hátuljába jutott.
– Rendben, menjünk le Glennhez és vegyük át még egyszer a tervet.
* * *
Paul Evans óvatosan lépkedett terhével lefelé a meredek kaptatón. A lány ájultan lógott a válláról. Paul gonoszul elmosolyodott, ahogy eszébe jutott, mennyire megijedt a kicsike, amikor a szájára tapasztotta a kezét. Aztán kénytelen volt kicsit odacsapni a fejét a sziklás talajhoz, mert a lány megharapta a kezét és sikoltani akart. Na most már csöndes a nyuszika – gondolta.
A holdfényben körülnézett. Kicsit távolabb látott egy kis tisztást, ahol eljátszadozhat a lánykával. Picit fülelt, de csak tücsökciripelést hallott. A barlang felől semmi zaj.
– Na gyere szépségem! Most megtudod, miért nem tanácsos megütni egy Evanst ostorral.
Kíméletlenül ledobta terhét a földre. Lábával a hátára fordította a még mindig alélt lányt. Egy pillanatra megijedt nem halt-e meg, de aztán látta, hogy lélegzik. Elkezdett vetkőzni. Kicsatolta a fegyverszíját és letette a földre. Aztán letolta a nadrágját is. A lány éledezni kezdett, halkan felnyögött.
– Csak csendben, babám – Paul letérdelt, egy rongyot gyömöszölt a szájába. – Ne légy türelmetlen… mindjárt jövök.
Nevetése rekedt volt, bűzlött az italtól és a vágytól.
* * *
Glenn Doyle óvatosan lopakodott előre. A coltot a kezében tartotta, ujja a ravaszon. Farkasmadár azt mondta, mind odafönt vannak a barlangban. De Glenn tudta jól – egy terv sosem úgy alakul, ahogy a térképen kinéz. Neki a menekülőkre kellett figyelnie.
Aztán hirtelen megfagyott benne a vér. A tücskök elnémultak. Valami zuhant a kövek közé, majd mély, ittas férfihang tört a csöndbe. A szavakat nem értette, de a düh és a vágy ott rezgett bennük. Glenn megmarkolta fegyverét, és a hangok felé indult.
Ekkor a holdat elnyelte egy felhő. A kanyon szurokfekete lett, mintha a föld nyelte volna el a fényt. Megállt. Egyedül maradt a sötéttel. A szíve olyan hangosan vert, hogy attól félt, elárulja.
Aztán a felhő elsiklott. A hold újra kibukkant, és sápadt fénye egy kis tisztást világított meg. Ott állt egy férfi. Deréktól lefelé meztelenül, vállai szélesek, mint egy bikáé. Lábainál egy lány feküdt, szája durván betömve ronggyal, tágra nyílt szeme rémülten meredt a felette tornyosuló nagydarab fickóra.
* * *
Farkasmadár ügyesen mászott lefelé a kürtőben. Vékony, szikár alakja jól jött a szűk járatban. Nem emlékezett, hogy ilyen szűk, aztán eszébe ötlött, hogy még ő is gyerek volt amikor itt játszott az öccsével.
Először a hátán keresztbe vetett puskát kellett levennie. A csuklójára hurkolta. A járat meredeken ereszkedett. Lábaival óvatosan kereste a kapaszkodókat. Aztán elért ahhoz a részhez, ami kissé elfordult. Innentől vakon kellett ereszkednie mert ide már nem ért el a hold halvány fénye. Bal lábával ránehezedett egy kiszögellésre. Izzadó ujjaira támaszkodott amíg jobb lábával tapogatott valami támpont után. Ekkor történt. A támaszkodó lába alatt letört a perem. Ujjai azonmód lecsúsztak, több körme fájdalmasan beszakadt, ahogy próbált megkapaszkodni. Jó két métert csúszott lefelé amíg sikerült megállítania a zuhanást. Térdeivel lassította a csúszást. Bőrnadrágján át is igen fájdalmasan érzett minden kiálló sziklát. Lábai végre találtak egy biztos pontot. Végre meg tudott kapaszkodni. Farkasmadár kalapáló szívvel hallgatózott. Biztos volt benne, hogy a lezuhanó kövek elárulták.
* * *
Jesse Evans horkantott egyet, és résnyire nyitotta a szemét. Keze megtalálta a whiskysüveget a takaró alatt. Félkönyékre emelkedett, fogával kihúzta a dugót, és kortyolt. Figyelt. Semmi gyanús.
„Akkor mi a francért ébredtem fel?” – morfondírozott. A tűz körül végigpásztázta a többieket. Judd tátott szájjal horkolt, Fred Younger ki se látszott a pokrócból. Jesse felkapott egy kavicsot, és Juddhoz vágta. Élvezte, ahogy öccse ijedten felül.
– Mi az? – pattant ki a fiú szeme.
– Ideje leváltanod Pault – mordult rá halkan.
Judd morogva feltápászkodott.
– Előtte menj hátra, nézd meg a lányt! – tette hozzá Jesse, majd visszafeküdt, szemét lehunyta. A holnapra gondolt. Nem egyszer megfordult a fejében, hogy hagyja a fenébe Parkert. Megérdemelte volna. Jesse tisztán megtiltotta neki, hogy abba a mocskos bordélyba bemenjen. De mindig arra jutott – Parker a leghasználhatóbb köztük.
„A franc essen belé… nélküle nem menne.”
Jesse tudta, hogy másnap talán valamelyikük ott marad a földön.
„Azért remélem, pár seggfejet magunkkal viszünk.”
Felhúzta a takarót a fejére, és visszazuhant az álomba.
* * *
Judd elbotorkált a barlang hátulja felé, aztán félúton megállt. Rájött, hogy semmit sem lát. Visszament a félig leégett tűzhöz és kivett egy hosszú ágat. A vége vörösen parázslott. Judd előhúzott a zsebéből egy rongydarabot amit eddig a fegyverei tisztítására használt. Az olajjal átitatott anyag azonnal fellángolt ahogy a bot végére tekerte.
A fáklyával aztán már könnyedén kikerülgette a kisebb nagyobb szikladarabokat. Kissé le kellett hajolni az oldaljáratnál ami a lány éjjeli „cellájához” vitt. Valamiért rossz érzése volt ezzel a barlanggal kapcsolatban, de már nem merte a többiekkel közölni. Fred Younger így is gyávának tartotta. „Meg fogom ölni a patkánylképűt” – gondolta.
Felegyenesedett és feltartotta a fáklyát. A lány pokrócaira meredt.
A fogoly nem volt sehol. Körbefordult, de nevetséges volt, mert a kis helység olyan kicsi volt, hogy a lány sehová sem bújhatott. Judd megrémült. A fejében szellemek, démonok, indián varázslatok kavarogtak. Tudta, nem lett volna szabad itt megszállniuk.
És akkor megtörtént. Fölötte egy addig láthatatlan repedésből két láb bukkant elő, majd kavicszápor és egy egész test zuhant alá. Judd haját az égnek állította a rettegés. Értelmetlen szavakat kiabálva rohanni kezdett kifelé. A folyosó végén azonban, ahol le kellett volna hajolnia, teljes erővel belefejelt a sziklamennyezetbe. Félájultan vágódott a földre, de annyi ereje még maradt, hogy felüvöltsön.
– Jesse! Segíts!
* * *
Lizzy Perkins egy pillanat alatt magához tért. Feje sajgott az ütéstől amit korábban kapott de most, hogy a félmeztelen férfire nézett teljesen magához tért. Látta a vadállati indulatot Paul Evans sebhelyes arcán.
– Jobb is, hogy magadhoz tértél kislány! – hörgött – Most viccelődj ha van kedved! – miközben ezt mondta magát masszírozta.
Letérdelt a lány lábaihoz. Lizzy hiába akart odébb csúszni. Paul megragadta a bokáit és könnyedén magához rántotta. Lizzy erőlenül felé rúgott, de a bivalyerős férfi könnyedén lefogta. A lány korábban már félig kiszabadította a kezeit, és most a félelemtől olyan erőt kapott, hogy sikerült kihúznia a hurokból csuklóját. Apró öklével a férfi arcába ütött, de az csak nevetett. Szoknyája alatt kutatott, megpróbálta letépni róla a fehérneműjét.
Lizzy kezei lázasan kutatták a földet, egy követ vagy valami fegyvernek valót keresett. Közben Paul egy mozdulattal széttépte a blúzát. Durván megmarkolta hófehér keblét.
– Nézzenek oda! A sok ruha nem is mutatta milyen telt csöcseid vannak – lihegte.
Lizzy keze ekkor rátalált a férfi ledobott fegyverövére. Keze rákulcsolódott a bowie kés markolatára. Paul észre sem vette, annyira be volt gerjedve. Aztán egy hang vágott közbe. Mély, kemény, mint a sziklák közt visszhangzó mennydörgés.
– Ereszd el, te állat!
Paul Evans villámgyorsan mozdult. Kirántotta a coltját, lehengeredett a lányról, és magával rántotta Lizzyt. A pisztoly csöve a lány homlokára tapadt. Paul válla fölött vicsorítva nézett az árnyékból előlépő férfira.
– Megölöm, ha nem dobod el a fegyvert! – fröcsögte.
Glenn Doyle dermedten állt. A szíve vadul vert, keze izzadt a colton. Lizzy Perkins rémült szeme kapaszkodott az övébe. Glenn nem mert mozdulni.
– Né má’, a kripli! – hörögte Paul. – Mit keresel itt, mi?
A tájszólása eltorzult az idegtől. Glenn agyában cikáztak a gondolatok: „Lelövöm… de mi van, ha a lányt is eltalálom?” Fogta a fegyvert, de nem bízott magában. Ekkor Lizzy arca alig észrevehetően megrebbent. Glenn hunyorított. „Jelez… tényleg jelez!”
A következő pillanatban a lány keze villant. A bő szoknya takarásából előkerült a vadászkés. A pengén megcsillant a holdfény, majd Lizzy teljes erőből Paul combjába vágta.
A férfi felüvöltött, a fegyver megremegett a kezében. Lizzy kitépte magát szorításából.
Glenn elsütötte a fegyverét. A dörrenés betöltötte a szurdokot, a hang ide-oda pattogott a sziklafalakon. Paul Evans homlokán tátongó lyukkal omlott a földre.
A dermedt csendben egy pillanatig egyikük sem mozdult. A lövés visszhangja még ott kavargott a kanyon falai között. Glenn végül odalépett, fél karjával felsegítette Lizzyt. A lány azonban nem engedte el. Mindkét karjával szorosan átölelte, arcát a seriffhelyettes nyakába fúrta, és kitört belőle a zokogás. Glenn tétován átkarolta. Érezte, ahogy a lány remegése lassan belesimul a mellkasába. Nem tudta, mit mondjon – és talán nem is kellett semmit. Csak tartotta. A hajából virágillat szállt fel, furcsán idegennek és mégis otthonosnak tűnt a vér és puskapor szagában. Glenn szíve gyorsabban vert, mint kellett volna. Aztán visszanyelte a gondolatot, és a sötét barlang felé fordította tekintetét.
* * *
Jesse Evans öccse ordítására riadt fel.
– Mi a pokol ez?! – keze ösztönösen a coltjára fonódott.
Fred Younger is felpattant, már csatolta a fegyverövet, mikor Jesse bebotorkált a tűz fénykörébe. Homlokán nyílt seb tátongott, a vér végigcsorgott arcán, inge nyakát vörösre áztatta.
– Ki tette ezt?! – kérdezte Jesse, de választ nem kapott, mert kintről lövés dörrent.
Fred vállához kapta a puskáját, a barlang falához lapulva az ajtó felé kúszott.
– Itt a seriff! – harsant Medve Bennett öblös hangja kintről. – Mindenki jöjjön ki, kezeket fel!
– A kurva életbe! – sziszegett Jesse, és felrángatta a csizmáját. Fred visszalőtt a hang irányába, a dörrenés majd szétrobbantotta a barlangot.
Jesse odakapott öccséhez. Judd vérrel borított arccal motyogott valamit.
– Beszélj már! – üvöltött rá.
– A lány… eltűnt! – nyögte Judd.
Jesse szeme kikerekedett. Érezte, ahogy a dühe elborítja. Megragadta öccse ingét, és vadul megrázta, hogy a vér szanaszét fröccsent az arcán.
– Hogy érted azt, hogy eltűnt?!
– A szellemek… a szellemek vitték el! – visította Judd.
– Szellemek?! – tombolt Jesse. – Inkább az az idióta Paul vitte ki, hogy eljátszadozzon vele!
– De láttam! – hörögte Judd. – A szellem…ott van hátul!
Ekkor a barlang mélyéből felcsattant egy lövés. Judd mellkasa szétrobbant, húscafatok és vér csapódtak Jesse arcába. A fiú összeesett, és holtan zuhant a padlóra.
Jesse felüvöltött, és egy szikla mögé vetette magát. Három gyors lövést eresztett meg a sötétbe. A visszhang mennydörögve verte vissza a kanyon faláról.
* * *
Medve Bennett a szikla mögött guggolt. Épp azon járt az esze, hogy Farkasmadárnak mostanra le kellett érnie a kürtőn, mikor a háta mögül, a szurdokból lövés dördült. Glenn – villant át az agyán. „Talán elintézte az őrszemet.” Nem volt mire várni.
– Itt a seriff! – ordította, és hangja végigvágott a szurdokon. – Mindenki jöjjön ki, kezeket fel!
A válasz nem késett. A golyó zúgva csapódott be mellette, szikrákat verve. Odabent káosz tört ki, üvöltés, kapkodó lövések, füstszag.
Medve közelebb rohant. Vállához kapta a puskát, besandított a barlangba – semmi. A tűz helyén csak parázs pislákolt, valaki széttaposta, hogy sötétbe borítsa az odút. Letépte válláról a zsákot, felrántotta. A petróleumos üvegek rongyba bugyolálva mind épen maradtak. Kiemelt egyet. Gyufa sercent, a rongy lángra kapott. Ekkor újabb lövedék csapódott be alig egy tenyérnyire a válla mellett.
– Az anyád! – mordult, és a palackot behajította a sötét szájba.
A barlang belsejét hirtelen fény és tűz töltötte meg. A lángok fellobbantak, árnyékok táncoltak a falon. Medve kinézett, és meglátta, egy férfi kuporgott egy sziklának dőlve. A seriff nem habozott, a Winchester dörrent. A bandita felüvöltött és eldőlt. A lángfényben ekkor kibontakozott Farkasmadár alakja. Pisztoly a kezében, lépése nesztelen, úgy közeledett a földre bukott férfihoz. A lövés Fred Younger fegyveréből érkezett. A dördülés visszhangja megfagyasztotta a levegőt. Farkasmadár hanyatt zuhant, mint akit villám sújtott.
– Ne! – üvöltötte Medve, és a tűz mélye felé lőtt. A bandita eltűnt a sötétben.
Bennett letérdelt a fiatal indián mellé. Ujjai végigtapogatták a mellkast, de sehol vér, sehol seb. Aztán Farkasmadár szeme kinyílt. Köhögve, de élve emelte fel a pisztolyát – és Medve válla fölött tüzelt. Jesse Evans felüvöltött, aztán szívén lyukkal, holtan zuhant a parázsba. A füst és a vér szaga összekeveredett.
– Hol találtak el? – zihálta Medve, öccsére görnyedve.
Farkasmadár elvigyorodott. Benyúlt zekéje alá, és előhúzta a horpadt, szétrepedt ezüstmedált.
– Itt. – A kis medál felfogta a halálosnak szánt golyót.
– Szerencsés vagy, öcskös – sóhajtott Medve, majd összeborzolta a fiatal indián haját.
A tűz ropogott, a füst fojtóan kavargott. A barlangban egyre mélyebb lett a csend.
– Maradj itt én elkapom azt a mocskot – mondta Medve, és elindult a barlang vége felé.
* * *
A kis karaván a hajnali szürkületben kocogott be Bigstone Citybe. A városka főutcáján lassan poroszkáltak a seriffiroda felé. Hét ló porzott a porban, de csak négy nyeregben ült élő ember – a többi állat hullát cipelt. Medve leugrott, és kikötötte a halott Evans-fiúkat cipelő lovakat. Farkasmadár segített neki. Glenn Doyle lesegítette Lizzy Perkinst, aki mintha véletlenül megbotlott volna – így a helyettes seriffnek kellett elkapnia. Egy pillanatra összeért a testük. Glenn érezte a lány melegét, a virágillatát. Medve észrevette, és elmosolyodott a bajusza alatt.
– Peng, te kutyaevő sárga törpe! – ordította az irodába.
Az ajtóban megjelent Peng Teng, a kínai mosodás, kezében egy rozzant elöltöltős mordállyal.
– Takalodjatok innen, mockosz labló banditák! – sziszegte.
– Én vagyok az, Peng! – felelte Medve. – A seriff.
– Azt bálki mondhassa! – horkant a kínai, és büszkén kivillantotta a mellére tűzött csillagot. – Peng most seliff helyettes!
Medve nevetve félretolta a puskacsövet, belökte az ajtót.
– Na, akkor add is vissza a csillagot. Élve jöttünk haza.
– Öt dollál lesz – vigyorgott Peng.
– Menj a Congressbe, ébreszd fel a polgármestert. Mondd meg, hogy a lánya ép és egészséges és itt várja. A pénzedet majd tőle kapod.
Peng eltűnt az utcán. Medve benézett a cellákhoz. Parker Evans a rácsoknál állt, beesett szemekkel.
– Elhoztuk a testvéreidet – mondta Medve. – Nyugodtan várhatod a békebírót.
– Hadd beszéljek velük – könyörgött Parker.
– Velük már csak az akasztás után beszélhetsz, pajtás. Mind halottak.
A bandita összeomlott. Lerogyott a földre, markolta a vasat, de nem jött ki hang a torkán. Csak egyet nem találtak meg a testek között. Fred Younger a barlangi zűrzavarban rátalált a kürtőre, és azon át meglépett. Senki sem tudta, merre vitte a lába… de Medve sejtette, hogy egyszer még vissza fog térni.
Glenn közben egy pohár vizet nyújtott Lizzynek, aki hálásan kortyolt a nem túl tiszta üvegpohárból. Medve az ablakon kibámulva elmosolyodott.
„Különös az emberi természet – gondolta. – Ennyi halál után is… ezek ketten itt épp egymásba szeretnek.”
Ekkor az öreg Normann lépett be az irodába. Levette viseletes kalapját, és sietve hadarta:
– Seriff úr! Kirabolták az intézőnket, amikor hazahozta a marhások bérét a bankból.
Medve egy cifrát káromkodott, Glennre nézett.
– Mi az isten történik ezzel a várossal?
– Szerintem fejlődünk, seriff – vigyorgott Glenn Doyle.
(Innen folytatjuk.)
