Tett Ede és a Naplopó - Pusztai legenda
A Hortobágyon minden lehetséges. Ott még az is megtörtént, hogy egyszer egy hajnalon nem jött fel a nap.
A juhászok szorongva nézték a csillagos eget, a csikósok meg vakon vertek össze két ménest, mert nem látták, melyik az övék. A gulyások a csillagokat próbálták megfejni, de csak szikrák jöttek belőlük. A falu népe pedig egyöntetűen kijelentette: „Ilyen nincs! Valaki biztos ellopta.”
És ki mást lehetett volna erre a huncutságra gyanúsítani, mint az ördögök fejedelmét? Őt, aki már egyszer belopódzott a templomba, és mise közben a miseruhából szalvétát szabott magának, mondván: „Úgyis mindig leeszem magam a pörkölttel.”
Ekkor lépett színre Tett Ede, a hortobágyi kakastollas csendőr. Ő volt a rend sziklaszilárd oszlopa, akinek a bajuszán két fecske fészket rakott, mert az mozdulatlanabb volt, mint a Hortobágy közepén felejtett szénabála.
Tett Ede felkötötte a kardját, amelyet egyszer egy vásáron vett fél liter borért és két csókért (az egyik csókot még mindig kereste), majd így szólt:
– Ha a napot ellopták, akkor vissza is hozom! Ha kell, még a pokolban is körmön fogom a tettest!
Azzal elindult.
A pokolba vezető út szerencsére éppen a hortobágyi csárda mögött kezdődött, a pinceajtón át. A kocsmáros jól ismerte a járást:
– Tessék csak, csendőr úr, lefele a hordók mellett, aztán balra a katlanhoz. De vigyázzon, mert a fejedelem kissé ideges, ha valaki fényforrást keres nála!
Tett Ede vállat vont. Őt még egy feldühödött tehén sem állította meg, hát még egy démon.
Az ördögök fejedelme éppen a nappal játszott biliárdot. A vörös golyókkal mindig összekeverte, és mérgesen csapta az asztalt:
– A csillagokkal könnyebb, ezek legalább nem gurulnak ki a szobaajtón!
Ekkor toppant be Tett Ede.
– Állj, te fényrabló! – dörrent rá. – A nap közvagyon, nem lehet csak úgy elcsenni, mint a szomszéd szalonnáját!
– De hát csak kölcsön akartam kérni egy kis meleget… – mentegetőzött a fejedelem, s közben az ingujjából lángok pattogtak. – Tudja, a pokolban örök tűz van, de az mindig hideg fény.
– A törvény nem ismer könyörületet! – mondta Tett Ede, és előkapta a bilincset, amelyet külön erre az esetre olajjal kent be, hogy ne égjen el a pokol lángjaitól.
Így történt, hogy a hortobágyi kakastollas csendőr vasra verte az ördögök urát. A napot pedig betette a tarisznyájába, gondosan két szalonna közé, nehogy útközben kihűljön.
Reggel, amikor a nap újra felkelt a Hortobágy fölött, mindenki ujjongott. A juhászok immár sikeresen meg tudták különböztetni a bárányt a kutyától, a csikósok a saját lovukat verték el, és a gulyások is megtalálták a megfelelő tőgyet.
A falu népe Tett Edét hősként ünnepelte. Ő azonban csak szerényen megigazította a bajuszát, amelyre ekkorra már egy harmadik fecske is igényt tartott:
– Szolgálatban voltam, kérem alássan. A naplopás ellen minden kakastollas csendőrnek kötelessége intézkedni.
És ezzel beült a csárdába, ahol végre megtalálta a második csókot. Az elsőtől még mindig tartozott valaki, de az már egy másik történet.
