Trottyos Jenő és a vadgesztenye megszelídítése - Pusztai legenda
Az Alföld széljárta rónáin, ahol a szél úgy kódorog, mintha éppen nyugdíjba készült volna, Trottyos Jenő juhász unatkozott. Őszi este volt, a birkák már régen szénát rágcsáltak, s csak a kolomp ütötte az időt olyan unalmasan, hogy még egy temetői kőfaragó is kicsapta volna a biztosítékot.
Jenő tehát ott ült a subáján, és próbált valami értelmeset kezdeni a világgal. Csakhogy a világnak esze ágában sem volt vele kezdeni bármit is.
Ekkor azonban – a puszták csodálatos kiszámíthatatlanságának köszönhetően – egy vadgesztenye gurult elő a porból. Úgy pattogott, mint egy betyár, aki adót elfelejtett fizetni, és most menekül a pandúrok elől.
– No, te szilaj golyóbis! – mordult rá Jenő, mert a juhászember ritkán tegezi a gesztenyét, de ha már megszólítja, hát egyből tegeződik vele. – Micsoda illetlen fickándozás ez itt előttem?
A gesztenye persze nem felelt, hanem komoly ugrásokkal próbált elgurulni. De Jenő nem az a fajta, aki hagyja magát megszégyeníteni egy fás származék által. Felkapta a botját, és a rá jellemző, nagyvonalú stratégiai érzékkel rátámaszkodott.
– Ejnye – gondolta –, ha Tüzes Bendegúz be tudta törni a megyei csendőrőrmester bajuszát, akkor én is megszelídíthetem ezt a hóbortos terménydarabot!
A vadgesztenye azonban nem adta könnyen magát. Hol jobbra gurult, hol balra, s úgy pörögve szökött, mintha legalábbis világbajnok kuglibábuk között próbálna karriert építeni. Jenőnek nem volt más választása, mint türelmes, diplomáciai módszerhez folyamodni.
Leült mellé, elővette a kulacsát, és a gesztenyének is kínált.
– Igyál, pajtás. Nem nagy dolog, csak víz… bár lehet, hogy egy kis pálinka is keveredett bele, amikor a kulacs megsérült a szüreti mulatságon.
A gesztenye megállt. Talán a pálinkaszó hatására, talán mert elfáradt a sok szökdécselésben. Jenő óvatosan megsimogatta.
– Na látod – dünnyögte elégedetten –, nincs itt semmi ok a pánikra. Ezentúl együtt leszünk. Te leszel az én… vadgesztenyém.
Attól a perctől kezdve a gesztenye hűségesen ült Jenő zsebében. Azóta a juhász, ha unatkozik, csak előveszi, megsodorja az ujjai között, és így szól hozzá:
– Te vagy a legcsendesebb társaság a pusztán. És, ami ritkaság, nem kérsz kolbászt sem.
A birkák persze mindebből mit sem értettek, de a puszta, úgy mondják, azóta is őrzi a történetet, hogyan szelídített meg egy unalmas őszi estén Trottyos Jenő egy vadgesztenyét.
