Ferelden krónikái II: Egy új fenyegetés (5/10)
Több mint öt évszázadon keresztül Ostagar elhagyatott romjai mementóként álltak a valaha volt Tevinter Impérium legdélebbi kiterjesztésének. Az első Veszedelem alatt azonban az éjfattyak lerohanták az erődöt. A tevinteriek kiszorulása után nomád törzsek rendezkedtek be a romok között, majd miután a második Veszedelem őket is megtizedelte, Ostagar hosszú évszázadokra egy kísértetjárta erőddé vált. Az – eddig utolsó – ötödik Veszedelmet követően építtette újjá az uralkodó, kinevezve a Chasined családot a térség urává, s mintegy előírva nekik, hogy minden évben ünnepeljék meg Andraste hű követőinek győzelmét a pogányok felett, mely után Ferelden végre elfogadta a Fény vallását. A Káptalan egyház, mikor meghallotta, az uralkodónak milyen szándékai vannak, tetemes mennyiségű pénzzel támogatta az építkezést, ami nélkül aligha valósulhatott volna meg a restauráció. A hatalmas erődöt egy impozáns kastéllyá alakították, mely köré hamar egy virágzó város nőtt. A kezdetben mélyen vallásos Fény győzelmének ünnepe fokozatosan jóval lazább kereteket öltött, s mára inkább egy álarcosbállá vált.
A kastély kapujában megerősített őrség ellenőrizte mindenki meghívóját, velük volt két templáris lovag is, hogy még véletlenül se lehessen mágiával trükközni a bejutás kapcsán. Ezt követően viszont mindenki felölthette választott maszkját, ami anonimitást biztosított minden szórakozni vágyónak. Ezek mind a kastély jelenlegi urának, a most hatvanhárom éves Theodirion Chasined újításai voltak. Ő volt az, aki az ünnepélyt évről évre egyre nyitottabbá tette, mindig csak egy kicsit változtatva a szokásokon. Majd elkezdett meghívókat küldeni a nagy házak mellékágainak és „fattyúházaknak”. Végezetül pedig bevezette a kötelező álarc viselését, hogy garantált legyen a felhőtlen szórakozás. Az évek során aztán kialakult az ünnepély jelenlegi formája, ahol a legfőbb szabály annyi volt: ami itt történik, az itt is marad – amíg mindenki úgy mulat, hogy az a másiknak nem sérti személyes szabadságát, a bálon történteknek következmények nélkül kell maradnia. Összesen egyszer fordult elő, hogy egy köznemes az ostagari viselt dolgaival akarta lejáratni egy vetélytársát a denerimi küldöttgyűlésen, mire egyként fújolták ki, s szavaztak mandátuma megvonásáról. A nemesség összezárt, oldaltól függetlenül, mert csak így garantálhatták saját nyugalmukat.
– Barátaim, testvéreim, politikai riválisaim! – nyitotta meg a lakomát Theodirion, még maszk nélkül, egyszerű, sárga-bordó köntösben. – A mai nap tegyünk félre minden ellentétet, hiszen ez ennek az ünnepnek az üzenete. Fajra, nemre, származásra való tekintet nélkül mi mind a Fény gyermekei vagyunk, dicsőítsük hát a Teremtő nevét! Clerine anya, ha kérhetem, segítene bennünket egy közös imával?
Clerine anya a Káptalan regionális főpapnője negyvenes éveibe lépett az idei év elejével, ám még mindig igen csinosnak számított. Bordó-arany papi köntöse sem tudta elrejteni mutatós melleit, melyeken valósággal kidomborodott a Káptalan Napkorongja. Imára kulcsolta kezét, majd Andraste, „a Teremtő asszonya” dicséretébe kezdett, melyet az óriási nagycsarnok népes tábora néma áhítattal (vagy többé-kevésbé jól leplezett közönnyel) hallgatott az üres, hosszú, fehér asztaloknál ülve. Voltak, akik imára kulcsolták kezüket, Adam is ide tartozott. Csapatuk közül csak ők ketten voltak a meghívottak listáján, ám annyit Castielnek sikerült elérnie, hogy Victor és Daniel őrruhát kapjanak, és a kerthelyiségben egy számukra kijelölt részen tartózkodhassanak. A kastélyba azonban nem léphettek be.
– Emlékezzünk ezen jeles napon a hitetlenek feletti győzelemre – kezdte Clerine anya –, mikor a Fény harcosai harcba szálltak a démonimádókkal, s a Teremtő segítségével győzelmet arattak. Amióta a hét tevinteri magiszter belépett az Aranyvárosba, megrontva azt tisztátalanságukkal, ránk szabadítva a Veszedelmet, az éjfattyak szörnyű hordáit, azóta tudjuk, milyen veszélyes a magukat istennek nevező démonok csábítása, és hogy milyen veszélyes a mágia. Ezért is volt oly fontos eme győzelem, s ezért is kell megemlékeznünk róla mindmáig. Mert a világ csak akkor üdvözülhet, ha mind befogadjuk magunkba a Teremtő fényét, megértve, hogy bárminek születtél vagy bármivé is lettél, mind az Ő gyermekei vagyunk. Ezért kell úgy szeretni egymást, mint Őt, s mint önönmagunkat! Áldassék a Teremtő!
Az imádság végeztével mint a hangyák, úgy kezdtek el sürögni-forogni a kastély szolgálói, hogy minden asztalra jusson kellő mennyiségű étel, no meg borból se legyen hiány soha – elvégre az nem lehet, hogy a házigazda szégyenben maradjon, hogy még a vendégeit se tudja tisztességgel megitatni. Volt ott minden, ami csak szem-szájnak ingere. Frissen sült vadkan, szájában almával, borjú, jérce, szarvasmarha. Köretnek hagyma, borsó, répa. Akik másra vágytak, azoknak zabkása, méz, datolya és különféle sajtok jelentették az alternatívát, no meg a friss kecsketej. De leginkább a hús meg a bor fogyott. S mikor már mindenki jól lakott, és a vendégek is kellően kapatosak lettek, megnyílt a bálterem, ahol egy kis színpadon egy lantos játszott, egy gyönyörű nő pedig énekelt. Kétoldalt székek, pár asztal, rajta sajtok, gyümölcsök és rengeteg bor. Középen pedig a táncparkett, ahol bárki felkérhet bárkit. Akár a szolgálókat is, akik az alkalomhoz illően valamennyien kihívóan öltöztek fel, arcukat maszk takarta. Férfiak, nők, emberek, elfek egyaránt. Itt nem számított. Mindenki azzal táncolt, s azzal mulatott, akivel csak akart. Mindössze egyetlen szabály volt: a kölcsönös beleegyezés. Aki ezt megszegte, a teljes közösség által került megszégyenítésre.
Órák teltek el a megnyitó óta, azóta a főpapnő és segítői is átöltöztek, senki sem tudta már, hogy vajon Clerine anya az a mutatós, szőke nő abban a rókamaszkban, akinek mellkasáról két fiatal legény itta a lefolyó bort? A segítője, Elena nővér esetleg az a kék-sárga pillangós álarcos, aki a sarokban az elf szolgálóval enyelgett? Hát az a farkasmaszkos legény ki volt, aki egy csodaszép, meztelen női combról szívta fel a mámor porát, miközben a szőke lány egy barnával csókolózott? Nem tudta senki, és nem is számított, csak jól szórakozzanak. Elise MacTir is ott volt a tömegben. Talán épp egy denerimi főnemes legidősebb fiával táncolt.
A bálteremben valósággal nyüzsögtek az emberek. Felcsendült valami vidám dal, mire a táncparkett megtelt nevetgélő, kacagó nemesekkel. S nem csak fiatalokkal. Korosodó madamok pajkos férjeikkel épp úgy ropták, mint azok a kalandvágyó ifjak, akik eljátszották a hősszerelmest csak azért, hogy ágyba bújhassanak kiszemeltjükkel.
Persze nem táncolt mindenki. A bálterem elég nagy volt ahhoz, hogy a jól megpakolt asztalok, s az azokat körülállók épp úgy ne zavarják a táncolókat, mint ahogyan az italozgató, beszélgető csoportok sem. Egy fiatal legényt, aki öltözéke és kifinomult, választékos beszéde alapján arisztokratának tűnt, legalább hét-nyolc alak állta körbe, akik minden viccén nevettek, és minden története után fogadkoztak, ilyet ők még nem hallottak. Ezzel a típussal akart a legtöbb könnyűvérű nőcske ágyba bújni, már csak azért is, hogy eldicsekedhessenek barátnőiknek, nekik már volt dolguk arisztokratával is. Aztán vagy elhitték neki a többiek, vagy nem.
Castiel egy csinos, barna hajú leányzóval táncolt épp, mikor a szeme sarkából kiszúrta barátját, akit egy fiatal nemes fiú szorított sarokba.
– Ugyan már, ezen az éjszakán mindent szabad! – győzködte negédesen a denerimi fiú, mire Adam védekezőn maga elé emelte a kezét.
– Remek. De én nem hajlok abba az irányba.
– Ezt nem tudhatod biztosan, míg ki nem próbáltad.
– Hehheh... – nevetett zavartan a fiú. – Hidd el, azért szerintem elég biztosan lehet ezt tudni.
Erre a fiú közelebb lépett hozzá, egy finom mozdulattal az arca felé nyúlt, mire Adam nem túl erősen, de határozottan lökött rajta egyet, majd figyelmeztetőn felemelte mutatóujját. A denerimi habozott, majd sértődötten felhúzta orrát.
– Hüm, a te veszteséged, te maradi pöcs! – azzal sarkon fordult.
– Látom, te is népszerű vagy – lépett oda hozzá nevetve Castiel két kupa borral. Az egyiket Adam elvette, majd nagyot sóhajtva lehajtotta.
– Nem nekem való ez a bál…
– Pedig feloldódhatnál te is – veregette hátba barátját Castiel.
– Nem kéne lady Elise-t szemmel tartanunk?
Az ifjú lovag a zsúfoltig megtelt bálterem több száz résztvevője felé mutatott.
– Látod itt egyáltalán? Azt se tudom, milyen maszkot visel. Nyugalom, nem lesz baj. Visszafele fognak rajtunk ütni. Erre mérget vehetsz.
– Hm… – ráncolta a homlokát barátja. – A megérzéseid eddig sohasem hagytak cserben. Remélem, most sem lesz másképp.
– Gyere, bemutatlak a kis szépségem barátnőjének. Ha mást nem, csak beszélgessetek, abból baj még nem lehet, nem igaz?
– Abból nem – adta be a derekát.
Pár lépést tehettek csak meg, mikor egy igen jó kedélyű fiatalember beléjük karolt, és társaságuk felé intett.
– Gyertek barátaim, vendégeim vagytok egy kis mámor porára!
Castiel udvariasan visszautasította az ajánlatot, mondván, ők nem élnek ilyenekkel, mire a fiú vállat vont, és leszólított egy fiatal lányt, aki viszont már kapva kapott a lehetőségen.
Hirtelen csörömpölés, és kiáltozás törte meg a fellazult hangulatot. A forduló mögül jött. Castiel és Adam egy pillanat alatt ott termettek, a legrosszabbtól tartva. A földön egy ezüst tálca hevert, körülötte törött poharak, és valami folyadék. Előtte egy barna szolgáló esdekelt térdelve.
– Kérem, uram, bocsásson meg! Én… óvatlan voltam! Mélységesen sajnálom!
– Fogd be a pofád, pengefülű! – förmedt rá a fiú. – Most nézd meg ezt a foltot!
– Nyugodj meg, Damien – húzta vissza a társa az éppen ütni készülő alak kezét. A két alak ekkor figyelt fel rájuk. A fiú hunyorogva figyelte néhány másodpercig.
– Castiel? Már csak te hiányoztál… – szűrte a szavakat a fogai között Damien. – Mi a faszt akarsz?
„A frászt hozta rám ez az idióta!” – bosszankodott magában Castiel. Időközben megérkezett lord Theodirion Chasined, álarc nélkül. Csak úgy lobogott hosszú, ősz haja, ahogy dühösen a tett színhelyére viharzott.
– Mi a fene folyik itt?
– Ez a mocskos pengefülű tönkretette a báli ruhámat – mutatta Damien.
– Sajnálom, lord Chasined! – fakadt sírva a fiatal szolgálólány. – Bármilyen büntetést is szab ki rám, én elfogadom, csak kérem, ne küldjön el! Egyedül kell etetnem öt testvéremet az ópiumfüggő szüleim helyett.
Chasined felsegítette szolgálóját.
– Nem ütötted meg magad, drágám? – kérdezte gyengéden.
– Nem. Jól vagyok – felelte meglepetten, tekintete ide-oda szaladgált a padló, és a kőfal között.
– Még új vagy itt, ugye? Mi is a neved?
– Shelé.
– Biztosan kimerített a mai nap, Shelé – mondta lágyan. – Menj, pihenj le! Köszönöm a kemény munkádat, holnap reggelig szabad vagy, aztán lady Ulina eligazít a feladataid illetően. Ha szórakozni szeretnél, természetesen azt szabad. De a munkát mára szigorúan megtiltom.
– Igenis, értettem! K-köszönöm, lord Chasined! – mondta az elf alázatosan, hangjában őszinte meglepettséggel.
– Oh, egy pillanatot, ha várna, kedves – szólt utána lord Chasined, mielőtt Damien felé fordult. Az egy elégedett vigyorral félrebillentette fejét. Gondolatai arcára íródtak: „Na végre! Remélem a puszta kezével súroltatja ki a foltot a zekémből” – ám lord Chasined mondandója lefagyasztotta mosolyát.
– Sir Damien szeretne bocsánatot kérni.
– Mi van? – szalad ki a száján döbbenetében.
– Ön megalázta ezt a fiatal hölgyet. Olyan szavakkal illette, amiket nem tűrök meg a kastélyomban – ha dühös is volt, nem mutatta jelét. Végig higgadt, tanári hangon beszélt. Mintha csak kioktatná egy diákját, ami – mondani se kell – tovább növelte Damien haragját.
– Kérjek bocsánatot egy szaros pengefülűtől? Ezt nem gondolhatja komolyan! – vágta rá vöröslő arccal.
– Mint már említettem, ezt a fajta magatartást nem tűröm a kastélyomban. Sir Damien, meg kell kérnem, távozzon!
Damien egy pillanatig farkasszemet nézett a házigazdával, végül elhúzta száját.
– Felőlem. Úgyis elegem van már a sok képmutató szarháziból – kifele menet még levállalta Castielt, csak hogy éreztesse, kettőjük viszonya még mindig a régi.
– Biztosíthatom, az édesapja hallani fog az esetről – szólt utána lord Chasined, mire a fiú egy pillanatra megremegett. Keze ökölbe szorult, de már nem hátrálhatott meg. Büszkesége nem engedte. Nyelt egy nagyot, és tovább indult.
Adam felsóhajtott.
– Megnyerő, mint mindig.
Castiel csak a fejét csóválta.
– Régen sokat töprengtem azon, mi baja van velem. Miért ez a személyes ellenszenv az irányomban? Aztán rájöttem, az egész világra haragszik. Mint egy durcás kisgyerek – tette hozzá nevetve, ahogy újabb bort töltött magának. – Nem számít, az ügy elrendezve, a ház ura elsimított mindent. Vissza a szórakozáshoz – rákacsintott az őt figyelő barna hajú szépségre.
– Én megyek, megnézem, Victorék kidobatták-e már magukat – felelte Adam.
* * *
Röviddel az incidens előtt Damien a bálterem sarkában állt a falnak dőlve, mellette hűséges fegyverhordozója, Timet egy pohár habzó borral a kezében.
– Nem hittem volna, megérem a napot, mikor ünnepi ruhában látlak, Damien – kacagott kissé kárörvendőn Timet. – Mondjuk, időben így is hamarábbra tettem volna, mint hogy én részt vegyek egy ilyen flancos ünnepélyen. Azért kicsit feloldódhatnál. Ha netán valaki megismer, csak a fapofádat látja…
Vállat vont.
– Nem igazán érdekel egy rakás képmutató véleménye.
Timet a fejét rázta.
– Pedig érdekelhetne, ha tényleg szeretnél gyémántlovaggá válni. Tudod, hogy működnek ezek a dolgok. Félig a képességeid számítanak, félig politika.
– Alig várom, hogy gyémántlovaggá váljak – sóhajtotta. – Akkor nem tartozom többé felelősséggel senkinek. Nem kell ilyen helyekre járnom, vagy tisztelettel viszonyulnom a főnemesekhez. Hozzám képest még ők is senkik lesznek! – egészen fellelkesült, ahogyan álmaiba merült.
Timet sóhajtott. Megszokta, hogy „ura” csak bizonyos szavakat hall meg mondandójából, azt is olyan környezetbe helyezve, ahogyan hallani szeretné. Damien talán egészen bele is merült volna fantáziavilágába, ha nem csapja meg orrát az édes orgonaillat. Ezt a parfümöt ezer közül is felismerte – Melinda! – súgta. A lány néhány lépésnyire tőle suhant el, Damien szerencsére jól helyezkedett, így Melinda nem vette észre. Igaz, ez nem gátolta meg gyomrát, hogy görcsbe ránduljon. A lány éjkék estélyit viselt, mely úgy simult karcsú derekára, és széles csípőjére, mintha csak festve lenne. Nyakában egy hatalmas zafírkő ragyogott, épp olyan csábító kéken, mint a szemei. Már a puszta látványa felizgatta Damient.
Felidézte maga előtt a lány sötét haját, elképzelte, milyen lenne megérinteni, miközben rabul ejtik tekintetét azok a kedves szemek, és az ajkai… Nagyon nyelt, megrázta a fejét, nehogy tovább folytassa a fantáziálást.
Néhány pillanatra elfelejtette minden baját, ám a valóság kemény ökle ismét gyomron vágta. Melinda egy fiatal, jóképű fiúval elegyedett beszélgetésbe. Jól láthatóan élvezte a társaságát, legalábbis a testbeszéde ezt sugallta, ahogy vidám, könnyed nevetése is.
– Veszed le róla a kezed! Ő az enyém! – morogta magában, fogait csikorgatva. Magatartása felkeltette társa figyelmét is.
– Ha nem ismernélek eléggé, azt hinném, féltékeny vagy – ráncolta össze szemöldökét Timet. – Általában nem szoktak érdekelni a nők. Bár valóban mutatós teremtés. Miért nem mész oda, és csapod le a kezéről?
Szavaiból Damien arra következtetett, hogy Timet nem ismerte fel a lányt.
– Ha meg elutasít, rá se ránts! Annyi szép lány van itt, miért akarnál pont azzal táncolni? Ha már itt vagyunk, legalább keress egy olyan lányt, akit meg is dönthetsz – hiába minden, Damien saját gondolataiba merült, a külvilág megszűnt számára.
– Le kell higgadnom, ez az első, és legfontosabb – kezdte izgatottan monológját. – A friss levegő jót fog tenni. Aztán ráncba szedem magam, felveszem a legszebb mosolyomat, és… és… f-felkérem!
Damien izgalommal vegyült lelkesedéssel elhagyta a termet. Tenyere izzadt, szíve kalapált, gyomrában pillangók repkedtek. „Ma felkérem! Ma végre táncolni fogok vele! Újra érezhetem édes illatát, arcom belefúrhatom a hajába, mint…” – elfordulva egy szolgálóba botlott, aki úgy megdöbbent a kilépő idegen látványától, hogy elvesztette egyensúlyát, s tálcájának tartalmát Damienre borította. Az édeskés vörösbor hatalmas, letörölhetetlen foltot hagyott a fiú zekéjén.
„Így nem állhatok Melinda elé” – hasított belé a fájdalmas felismerés. Egész estés terve egy szempillantás alatt hullott apró darabjaira. Amint egy hangyányi reményt érzett, az élet ismét képen törölte. Keserűségét haraggá formálta, tomboló haraggá, amit ki kellett töltenie valakin. Tekintete a padlón heverő barna elfre tévedt. „Az ő hibája az egész!”
