Ferelden krónikái II: Egy új fenyegetés (4/10)
Négy nap telt el a vacsora óta, mikor Castiel lakosztályában találkozott Adammel.
– Szóval – vonta össze karjait komoran társa – miért is hazudtunk lord MacTirnek?
– N-nem hazudtunk – felelte zavartan a fiú. – Csak… nem mondtunk el neki minden részletet.
– Például, hogy a lánya veszélyben van, mert egy félelmetes szervezet vadászik rá? Ez az „apró részlet” felejtődött el?
– Adam, megértem, hogy dühös vagy, de gondolj bele. Nálunk az előny! Azok az alakok nem tudják, hogy tudunk a tervükről. Egyértelmű, hogy a kastélyt nem fogják megtámadni. Az öngyilkosság lenne. Akkor, mikor csapnak le? Mikor Elise elhagyja az őt oltalmazó falakat. Ez lehet bármikor, ám egészen biztos vagyok benne, hogy most hétvégén lesz, mikor a bálra utazik, vagy onnan visszafelé.
– Éppen ezért kellett volna szólnunk az apjának.
– És akkor mi lesz? Megerősített őrség, amiből rájönnek, hogy lelepleződtek? Esetleg lord MacTir eltiltja az utazástól a lányát? Mi van, ha ezek igen kitartónak? Ha két hónap múlva egy körúton rabolják el Elise-t, mikor már mindenki elfelejtette azt a kétes értékű levelet?
Adam kelletlenül beismerte erre nincs válasza, ám továbbra nem tetszett neki, merre tart a beszélgetés.
– Csalinak akarod használni Nyugat őrzőjének örökösét!?
– Ha ez az egyetlen módja annak, hogy garantáljam a biztonságát, igen. Adam, gondold át! Azt a berserkert legyőztük. Minden bizonnyal az volt a vezetőjük. Levágtuk a kígyó fejét. Idegesek, talán kétségbeesettek is. Minden reményüket a meglepetés erejébe vetik, ami már nálunk van. Nagyjából kiszámíthatjuk azt is, hol fognak lecsapni, ha tényleg lecsapnak még ezek után is. Minden ász a mi kezünkben van.
– Csak remélni tudom, hogy igazad lesz.
* * *
Castiel és Adam reggeli előtti edzésüket távol a kíváncsi szemektől, a kastély hátsó udvarában kezdték meg. Castiel orráról lecsöppent egy izzadtságcsepp, egész felsőteste megfeszült, ahogyan egykezes fekvőtámasza századik kinyomásához érkezett.
A fiatal lovag igen jól kidolgozott izomzattal rendelkezett, ám Adam még így is felülmúlta. Hatalmas karjain csak úgy dagadtak az izmok, ahogyan a „százötven” elhagyta a száját. Castiel sokáig féltékenyen figyelte barátját, s megpróbálta felülmúlni őt, ám a hosszú évek alatt megtanulta, számára lehetetlen, hogy puszta, nyers erő tekintetében valaha is fölé kerekedjen.
– Huh! – kiáltottak fel szinte egyszerre a gyakorlat végeztével, ahogy egy-egy fehér törölközővel végigtörölték az edzéstől bedurrant, mezítelen felsőtestüket. Castielé napbarnított volt és hibátlan, míg Adam mellkasán, hasfalának jobb bordázatán, s hátán is harci hegek díszelegtek.
Castiel alaposan megtörölte az arcát, mire Daniel és Victor összenézett, s felnevetett.
– Mi van?
– Höhöhö! – vihogott Victor szaftos képpel. Éppen egy hatalmas cupákot majszolt, melynek zsírja foltokban díszítette egyszerű, fehér ingét. – Elképzelem a cselédlány arcát, mikor kezébe veszi a jó, emberszagú törülközőt, ami alig néhány órája még tiszta és frissen vasalt volt.
Castiel válasz gyanánt a homlokát ráncolta. Adam gondterhelt arccal a törülközőre nézett.
– Majd megmondjuk lord MacTirnek, a mi hibánk – felelte habozva. – Ha már itt tartunk – vette először lajstrom alá Danielt –, mégis honnan szerezted azt a könyvet?
A mágus egy kényelmes fa árnyékában ült, kezében egy barna borítású könyvvel, melynek címét Adam nem látta.
– Öm... Leesett a polcról?
– Aham – hagyta rá. – És te? Mégis honnan van... – be se fejezte a kérdését, mire beléhasított a felismerés. – Ugye nem a tegnapi maradékot eszed?
Victor vállat vont.
– Mer’ mér ne?
– Mert azt a disznóknak szánták! Ráadásul összekeverték mindennel, amit tegnap felszolgáltak!
– Ez adja az aromáját.
Adam gyomra felfordult, Castiel igyekezett komoly maradni, de nem tudta elfojtani nevetését.
– Ha egyszer már éheztél, másképp látod a világot – vágta rá kioktatón Victor.
– Nem – csóválta a fejét Daniel. – Ennyire nem.
Adam Castilre nézett.
– Ez egy nagyon rossz terv – ismételte el tegnapi aggályait.
– Ez egy briliáns terv – adott hangot a fiú ismételten töretlen hitének. – Elképesztően merész, s ez adja nagyszerűségét.
– Inkább őrült és rizikós.
– Mit bánom én, míg beválik.
– Milyen terv? – nézett fel Victor.
– Mindent a maga idejében. Egyelőre maradjunk annyiban, hogy Elise MacTir biztonságának garantálásához óriási szükségem van rátok.
A mágus felsóhajtott.
– Ez rosszul kezdődik…
* * *
Damien Thorne számára minden egyes Denerimben töltött nap hosszabbnak tűnt az előzőnél. Hűséges fegyverhordozója, Timet Westhill tanácsára a kastélyban maradtak, mondván, a beérkező jelentések alapján leszűkíthetik a kört a banditák főhadiszállását illetően. A tábor, amit korábban felszámoltak, nem volt több egyszerű megfigyelőállomásnál. Erre a helyet átvizsgálva jött rá. Sehol nem találtak aranyat, vagy bármi értékes zsákmányt, mindössze néhány napra elegendő élelmet.
Várt, várt, egyre csak várt, de semmilyen érdemi jelentés nem érkezett, amit felettébb különösnek talált, ezért magához hívatta embereit.
– Készüljetek! Holnap hajnalban indulunk – szólt a rövid eligazítás.
– Végre – felelte Glenn a nyakát ropogtatva. – Kezdtem halálra unni magam.
– Neked legalább nem kellett folyamatosan a hátad mögé tekintgetned – felelte Ruth. – A kastély tele árgus szemekkel, papnők, sőt, templárisok is megfordulnak erre. Nem egy kellemes hely egy kóbormágus számára.
– Merre? – terelte vissza a témát Timet.
– Délnek, a Beríciai-rengetegbe. Frogvillebe, ha minden igaz.
– Megtudtál valamit?
– Talán.
Damien épp rátért volna a részletekre, mikor egy kiáltás szakította félbe.
– Hova is mész holnap? – kérdezte egy mély torokhang. Ben Thorne állt az ajtóban.
– Apám! – hajtott fejet Damien, jobb öklét mellkasához ütve. – Véget vetünk a banditák uralmának, hogy a konvojok, és a környező falvak lakói újra békében élhessék mindennapjaikat.
– Azt hittem, azokkal már végeztél.
– Nem, apám. Amire mi lecsaptunk, az csak egy kis darabja a nagy egésznek.
– Ó? – vonta fel kétkedőn szemöldökét Ben. – Netán tudod is, hol ez a „nagy egész”?
– Hát… – kezdte kiszáradt szájjal, – vannak… feltételezéseim.
– Feltételezések – ismételte apja. – Ezen feltételezésekre hivatkozva kívánod kivonni magad családi kötelezettségeid alól?
– Kötelezettségek? – nem értette, mire céloz ezzel.
– Hamarosan megrendezésre kerül az éves ostagari bál.
– Ostagari bál?
– A tavasz legjelesebb ünnepsége. A nap, mikor Andraste, „a Teremtő felesége” a megtérített törzsekkel szövetkezve vereséget mért a pogány törzsek maradékára Ostagarnál, ezzel felszabadítva Fereldent – válaszolta türelmetlenül. – Tán a történelem leckéiddel is elmaradásban vagy?
– Nem, apám, csak hirtelen nem…
– Nem érdekelnek a kifogásaid – szakította félbe. – Én nem hagyhatom itt a teendőimet, ezért te, mint az örökösöm, fogod képviselni családunkat a bálon. Megértetted?
– De, apám, a banditák… – Damein egy pillanatra megfeledkezett magáról, azonban egy páncélkesztyűs pofon visszarántotta a földre.
– Ne merészelj visszabeszélni nekem, fiam!
– Sajnálom, apám – felelte lehajtott fejjel. – Részt veszek a bálon, ígérem.
– Helyes – bólintott szigorú, szürke szemekkel Ben Thorne. – A banditavadászatot meg hagyd meg Castielnek. Amúgy is jóval ügyesebb nálad.
A fiú keze ökölbe szorult. Állkapcsa összeszorult, visszaszólni azonban nem mert.
* * *
– Leiszom magam, egyedül! – ezen szavak mellé ráadásként még egy szúrós pillantást is kapott Timet búcsúzóul. Megállt, tudta, ilyenkor jobb „urát” magára hagyni. Damien elhagyta felsővárost, felkereste kedvenc piactéri kocsmáját, a Szürke Tündért. Hiába a piactér félhomályos, idilli képe, a bentről kiszűrődő mulatozás, a hűvös szél cirógatása, őt egyre csak a harag marcangolta. – A Teremtőre! Mégis miért kell egy rohadt bálban vesztegetni az időmet, mikor az igazán fontos dolgok keleten történnek?
– Miféle fontos dolgok történnek arra? – szólította meg egy vidám, öreg hang.
Mogorván odafordult, két magas lovagot pillantott meg, lakkozott, szürke páncélban, mellvértjükön sárga trapézban egy fehér gyémánt formával, aranyszegélyezett fehér köpenyük vidáman táncolt a lágy szélben. Hirtelen felpattant, egy tisztelgéssel köszöntötte a lovagokat.
– Szabad ez a hely, fiú? – szólt az öreg egy szelíd mosollyal.
– Igen, sir! – kiáltotta zavarában, majd gyorsan visszatért eredeti hangszínéhez. – Gyémántlovagoknak mindig van hely az asztalomnál.
– Hé, én ismerlek téged! – szólt a másik. Megpödörte vörös bajszát. – Te Ben Thorne fia vagy. Mi is a neved?
– Damien, sir!
– Én Hector vagyok, ez a nyurga öregember itt mellettem pedig Lethar.
– Üdv! – intett Lethar.
– Szóval, mi is történik keleten? – érdeklődött Hector.
– Banditák. Embereket rabolnak.
– Keleten? Ebben biztos vagy? – felvonta bozontos szemöldökét. – Arrafelé a sziklás partvidék miatt csak a városban tudnák hajóra tenni őket, azt pedig a városi őrség sosem hagyná. Legyenek bármennyire is korruptak, azért a rabszolgaságot az ő gyomruk sem veszi be. Vagy, ha mégis, ilyen nyíltan azért nem csinálhatják.
– De a jelentések…
– Azok csak elterelések – vágta rá határozottan. Előredőlt, sejtelmes hangon folytatta. – Egy új ellenség tűnt fel a vidéken, fiú. Igazán veszélyes szarháziak, akikkel jobb vigyázni. Nem lennék meglepve, ha kiderülne, az egész banditás dolog csak mese, amivel el akarják vonni a figyelmünket az igazán fontos dolgokról. Már, amennyiben hihetünk az értesüléseinknek.
– Ami?
Hector hátradőlt.
– Azt sajnos nem tudjuk, legalábbis egyelőre. Ma egy kis lazítás, aztán holnap ismét belevetjük magunkat a nyomozásba.
– Te is lazítani jöttél, mi, Damien? – Lethar kuncogva oldalba bökte. – Egy kis éjszakai szórakozást keresel? Melyik tetszik? Az ott? – az egyik felszolgálóra mutatott. – Nem rossz, nem rossz, bár én inkább azokat szeretem, amelyikeknek olyan hegyes fülük van. Csak belenézel azokba az ártatlan, zöld szemekbe, és elhiszed neki, te vagy az első, még ha kurva is.
– Mi?
– Ezt szeretem én ebben a helyben. Ha van elég pénzed, bármelyiket megveheted éjszakára.
– Nekem sajnos nincs elég – sóhajtott Hector. – Ma éjjel az asszonnyal kell beérjem.
Damien nem akart hinni a fülének. A Gyémántlovagrend a király elit lovagjait foglalja magába, Ferelden legjobb harcosai ölthetik csak magukra ezt a páncélt. Talán a körülöttük kialakult mítosz miatt, de mindig úgy képzelte el őket, mint valami emberfeletti lényeket, akik szellemileg, fizikailag, és erkölcsileg is az átlagember felett állnak. Erre most itt ül kettővel, akik kurvákról beszélgetnek, meg éjszakai tivornyáról. A Szürke Tündér valamennyi lánya prostituált, sőt, ez az egész hely egy bordély. Damien pontosan ezen okból kifolyólag ült a terasz legtávolabbi asztalához, hogy amennyire lehet, távol tartsa magát a fertőtől, de úgy tűnik, az mindenképp rátalál. Felmerülhet a kérdés, hogy egyáltalán akkor mégis mit keres itt? Nos, felsőváros kocsmái felfuvalkodott nemesekkel, gőgös gazdag kereskedőkkel és azok porontyaival vannak tele. Fenének se hiányzik még csak a látványuk se. „Akkor inkább ez a fajta csürhe” – gondolta minden alkalommal, mikor inni támadt kedve.
– Na, mit mondasz kölyök? Befizesselek valamelyiknek? – faggatta tovább Lethar.
– Sosem alacsonyodnék odáig, hogy ezekhez nyúljak! – felelte egy fintorral.
Hector kurta pillantást vetett rá.
– Voltál te már nővel, fiú? Áh, hahaha! Ne is válaszolj, a tekinteted mindent elárul! Na, majd ha megunod, hogy magadnak rángatod, próbáld ki egyikükkel. Ezek a lányok olyanokat tudnak, amit el se tudnál képzelni. Egy éjszaka valamelyikükkel és a véleményed örökre megváltozik.
– Nem érdekel – hangjában nyoma sem maradt a korábbi tiszteletnek. – Nekem csak egy nőre van szükségem, s ha kell, életem végéig várok rá.
– Óh-hohó! – hallatta krákogó nevetését Lethar. – Szerelmes a fiú! Ezt aztán győzködheted!
– Egyszer csak felnő, aztán rájön, a világ nem olyan, mint a lovagregényekben – legyintett Hector.
Damien felállt, köszönés vagy akár csak egy biccentés nélkül faképnél hagyta a két lovagot. Csalódottság és harag kavargott benne, amiért példaképeiről kiderült, ugyanolyan közönséges állatok, mint a magukat nemeseknek nevező söpredékek. Célját tekintve még elszántabbá vált. Eddig csupán két okból akart gyémántlovaggá válni. Először is, mert Castiel is erre vágyott, és legyőzni őt mindennél többet ér. Másodszor, mert akkor földet szerez, vagyont, és hírnevet, ami talán elég ahhoz, hogy szerelme beteljesüljön.
* * *
– Hogy érted azt, hogy Elise MacTir hintója már félúton van Ostagar felé!? – csapott dühösen az asztalra Castillion, mire a jelentést tevő fiatalember összerezzent.
– É-én nem tudom, uram – habogta. – Javában készülődtünk, mikor váratlanul megjelent egy hintó. Először azt hittük, valaki másé, így nem igazán izgatott minket. Aztán a távcsőn keresztül az egyik figyelőnk felismerte a hintóban a MacTir lányt.
Castillion kecskeszakállát simogatva eltűnődött.
– Az őrség?
– Őrség? Mi van velük?
– Megerősített őrséggel jött? – vágta rá indulatosan.
– N-nem! – szinte sikította a holtsápadt fiú. – N-négyen ültek a hintóban, két férfi, meg a szolgálólánya. Kint a k-kocsis, meg k-ketten. E-ennyi…
Castillion előredőlt íróasztalán, némán meredve maga elé.
– Nem úgy tűnik, mintha tudtak volna a szándékainkról – motyogta végül. – Valószínűleg annak a szeszélyes szukának jutott eszébe valami. Hogy baszná meg – sziszegte. – Küldjetek kémeket Ostagarba. A hintót folyamatosan figyeljétek. Meg a kastélyt is. Be ne próbáljatok jutni, az túl kockázatos lenne. Nem akarjuk felhívni magunkra a figyelmet. De innentől fogva biztosra kell mennünk. Magam veszem kezembe a dolgokat.
Felállt, a sarokba támasztott hosszú fabotért nyúlt, mely kicsit hosszabb volt, mint ő maga. Megpörgette, ferdén a hátára csapta, majd elindult kifelé. Mikor a jelentést tevő fiatalember mellé lépett, halkan, ridegen szólt:
– Ez volt az első hibád, Ferton. A második lesz az utolsó.
