Linktár

Pad az indóház mellett

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2025/9 számában.

Nem minden ember életében fordul elő, hogy olyan helyekre jut el, ahová mások sohasem. Ez megtörténhet úgy is, hogy a képzelet szárnyán repülünk sosem látott, varázslatokkal és titkokkal teli helyekre, és megtörténhet a valóság fizikai formájában is.

Ezen az őszön is kipihenni vágytam az elmúlt időszak városi forgatagában munkával töltött napok fáradalmait. A valaha Központi Indóház néven ismert, ma már Keletiként nevezett pályaudvar mellett töltöttem édes semmittevéssel ezeket az órákat. Nagy kirándulásokat tettem gondolataimba merülve a múltban, mikor itt a téren még fürdőmedence is működött egy ideig. Tétován botorkáltam a Baross téren, mikor szemembe ötlött a közepén egy kis pad. Fából és kőből készült magányosan gubbasztó szomorú kis jószág volt a pályaudvar tőszomszédságában, amellyel eddig még sohasem találkoztam.

Szinte csalogatott magához, hívogatón, hogy pihenjek meg rajta és osztozzak a magányában.

– Hát végre eljöttél! – hallottam meg ekkor egy női hangot.

Ijedten a hirtelen megszólítástól felpattantam és körbenéztem, de nem láttam senkit sem a közelben.

– Ki van itt? – kérdeztem meg csendesen, de választ nem kaptam.

Lerogytam a padra és arra gondoltam talán a pihenés ártott meg. Tenyerembe ejtett fejjel mosolyogtam saját buta gondolataimon. Mikor felemeltem a fejemet, egy ódivatú, kék színű, fodros szegélyű ruhába öltözött gyönyörű hölgyet láttam magam előtt, ahogy hívogatóan felém tárja a karjait. Felpattantam a padról, de abban a pillanatban a jelenés el is tűnt. Hirtelen szédülés fogott el és arra gondoltam talán valami rejtett nyavaja bujkálhat bennem, ezért visszaindultam az otthonomba, hogy megpróbáljam magam kicsit összeszedni.

Pár nap elteltével újra ráleltem a padra egy sétám során és nagy örömmel siettem felé, hogy helyet foglaljak rajta. Ahogy ráültem, szinte azonnal megláttam a gyönyörű hölgyet kitárt karokkal. Mikor felálltam, hogy üdvözöljem ismét eltűnt a szemem elől. Hamar rájöttem, hogy csak akkor látom, ha a padon ülök, ezért ismét helyet foglaltam.

Szinte azonnal feltűnt a látomás és egy levegővétel múlva egy ifjú ember is előlépett a pályaudvar mellől. Sietős léptekkel ment a hölgy felé, átölelte és szerelmes csókokkal borította ajkait. Teljesen lenyűgözött a látvány ezért csak késve vettem észre egy másik férfit, aki kivont karddal rohant a pár felé. Azonnal felpattantam, hogy a segítségükre siethessek, de ismét csak a már megszokott teret láttam. Mikor nem titkolt kíváncsisággal visszaültem a padra a két ifjú szerelmes vérbe fagyott teste hevert a földön. Tudtam, éreztem, hogy ez nem a valóság, csak talán a kivetülése valami múltbeli eseménynek, amire semmi ráhatásom nem lehet, de így is a tehetetlen düh szaladt át rajtam. Semmit sem tehettem.

Minden lehetséges helyen megpróbáltam kideríteni, hogy történt-e hasonló tragédia a környéken, de nem jutottam eredményre. Szomorúan ültem a városi könyvtárban, ahol a kutatásaimat végeztem régi napilapokat böngészve, mikor egy idős hölgy szólított meg.

– Netán segíthetek?

Nagyon megnyerő idős hölgy volt, azonnal bizonyos szimpátiát éreztem az irányába. Ősz haját kontyban fogta össze a feje tetején és kék, jóindulatúan mosolygó szemével kíváncsian nézett rám. Furcsán ódivatú fodros szegélyű ibolyakék ruhát viselt, ami a szeme színét olyan lágy fényűvé varázsolta. Belevágtam a történetem elbeszélésébe, bízva abban, hogy hitelt ad szavamnak és talán még a segítségemre is tud lenni a rejtély megfejtésében.

– Tudja, ez egy különös pad – kezdte a mondandóját. – Nem mindenki találja meg. A bánat és remény költözött bele. Réges-régen egy ifjú szerelmespárt találtak holtan a pályaudvar mellett. A lány apja ellenezte a kapcsolatukat, ezért dühtől kábán kardja élére hányta az ifjú legényt, de olyan erős volt a dühe, hogy véletlenül saját egy szem lányát is a sírba küldte a döféssel. Mivel a környék egyik leggazdagabb ura volt a tettes, ezért egy nagyobb összeg befizetésével mentesült az egyéb büntetésektől. Viszont a legnagyobb büntetése a fájdalom volt, hisz egyetlen szeretett lánya halála száradt a lelkén. A történet szerint visszatért az Indóház mellé, bánatában meghasadt a szíve és egy kőszoborrá vált a teste. Egy őszi viharos napon villám csapott a szoborba és földre dőlve az enyészeté kezdett lenni. A félig már elporladt kő még ép részéből készített egy padot a megölt ifjú apja, hogy így kárhoztassa a gyilkost a tette színhelyén az örök emlékezésre.

– Roppant érdekes történet – mondtam a hölgynek.
– No, de ez csak egy vénasszony locsogása – mondta és otthagyott a gondolataimba merülve.

Azon az őszön még kétszer engedte a tér és a Keleti, hogy megtaláljam a padot és lássam az ifjú párt, de mindig felálltam és távoztam erről a szomorú helyről, mielőtt a véres végkifejlet bekövetkezett volna. Azt a látványt már nehezen viseltem, de azzal a boldog tudattal mentem el, hogy kicsit magammal viszek a bánatból.