Unom
Unom már, hogy elvesztegetem az időm, de nem a percnyi várakozásra gondolok a villamoson, miközben fejemben kavarognak a számlák, a határidők, a „mit fog szólni a mama?”. Nem. Hanem arra, hogy elengedem az életemet, darabokra töröm a napjaimat, miközben a kezemben tartom a távirányítót vagyis a lehetőség sokaságát.
Unom már a virtuális valóságot is, ami valóságosabbnak tűnik, mint maga a valóság. A lelkemben mélyedő árkokat építenek a világháló „like”-jai, amik függőséget okoznak, mint a morfium, csak éppen nem gyógyítanak semmit!
Unom már a „legyél sikeres” mantrát, ami úgy hangzik, mintha a boldogság egy táblázatban lenne, amit ki kell tölteni. Mintha a lélek egy vállalkozás lenne, amit maximalizálni kell.
Unom már mások életét nézni, miközben az enyém porosodik a polcon, mint egy elfeledett gyerekkor, a tökéletes képeket, a tökéletes házasságokat, a tökéletes karriereket. Hiszen a tökéletesség egy hazugság. Egy illúzió. Egy szép, de üres héj.
Hibázni akarok! Szeretni akarok! Szenvedni akarok! Érezni akarok! Valóban élni akarok! Nem csak létezni, vegetálni.
Tudom, hogy nem vagyok egyedül. Tudom, hogy sokan hasonlóképpen éreztek. A szorongást, a kiégést, a céltalanságot. Azt a bénító érzést, hogy valami hiányzik. De mi is az voltaképpen? Mi hiányzik?
Talán a bátorság, hogy kilépjünk a komfortzónánkból. A merészség, hogy megkérdőjelezzük a normákat. A szeretet, hogy elfogadjuk magunkat és másokat, hibáikkal és gyengeségeikkel együtt.
Lehet, hogy csak annyi, hogy letegyük a telefont. Kinyissuk az ablakot. Belélegezzük a levegőt. És meglássuk a Naplementét.
Az idő nem vár. És az élet nem csak egy teszt. Az élet most van. Most. És én nem akarom elvesztegetni…
Mártély, 2025 nyár
