A bodzafa
Amire nincs szükség
Kitaszítja önnön magából
A világ, a Földanya zokog
ültessetek bodzafát!
És én!? Mit ültessek!?
Kaktuszt a szívembe!?
Vagy betonba öntött reményt!?
Mert a zokogást a város nem hallja…
A betonfalak visszhangozzák
Saját ürességét.
Sokak félnek a csendtől
A magánytól,
A saját gondolataiktól
Félnek attól, hogy rájönnek,
Hogy a tükörképükben
Egy idegen néz vissza.
Én is félek.
De néha, csak néha,
Leveszem a maszkom
A széllel tartok a porba,
A város szívverésébe.
És akkor látom…
Látom a repedéseket a betonban
Ahol virágok küzdenek a fényért,
Látom a szemetet a járdán
Ami emlékeztet arra,
hogy mindannyian csak múló vendégek vagyunk.
És hallom…
Hallom a Földanya zokogását,
De hallom a madarak énekét is,
Hallom a gyerekek nevetését
Hallom a szerelmesek suttogását!
És akkor tudom…
Nem kell kaktuszt ültetni,
Nem kell betonba öntött reményt,
Ültessünk bodzafát!
Mert a bodza gyógyít
A bodza összeköt!
A bodza emlékeztet arra,
hogy a gyökereik mélyen vannak.
A Remény még a legszürkébb városban is
Kivirágzik,
Ha merünk ránézni,
Ha merünk élni
Ha merünk szeretni,
A Földanyával együtt…
Szentes, 2025 nyár
