A kerecsensólyom álma
Miután Budapesten elvégeztem a Természettudományi egyetem ornitológia szakát, így elhatároztam, hogy külföldre megyek, és megalapítom a saját állatvédő menhelyemet. Az úti cél nem volt más mint Galapagos, ami mindig is vonzott, ahol annyi, de annyi madárfaj él ami színesebbé teszi a természetet nem csak a színével, de magával a létezésével is. Ilyenek például a papagájok. A Galapagosi papagáj (Geospiza conirostris) és a Galapagosi amazon, és ez csak kettő, amit most említettem. Gyönyörű teremtmények, amik magával ragadtak, ha megláttam őket.
Mindig is arra vágytam, hogy létrehozzak egy madarak számára kialakított menhelyet, ami egyszerre kórház is, és ez a galapagosi őserdő közepén sikerült is. Nap, mint nap a madarak között lehettem, ami boldogsággal töltött el. Természetesen voltak ebben segítőim is, akiket a Magyarországon töltött egyetemi éveim alatt ismertem meg. Ilyen volt Róbert és Ágnes, akik mind a ketten állatorvosi diplomával rendelkeztek, és amikor végeztünk az egyetemi tanulmányinakkal, elmondtam nekik az álmomat, s ők azt mondták, hogy ha sikerül, akkor szívesen velem tartanak. Így kértem fel őket, és lettek a madármenhelyem és -kórházam kiváló állatorvosai. Persze ez jó pár évbe beletellett, amire ki tudtam menni, és velük együtt ott kint letelepedni, ahol nem csak az új környezetet, de a trópusi éghajlatot is meg kellett szokni a majdnem 30 Celsius hőmérsékletével. A mikroklíma miatt a hőmérsékletben vannak kilengések. A két legmelegebb hónap az mindig március és április. Ami csapadékosabb és hűvösebb az pedig az augusztus és a szeptember. Évente ezen az éghajlaton körülbelül 300 mm eső esik és nem több. Na ezért volt nehéz hozzászokni ezekhez a körülményekhez az otthoniakhoz képest.
Évek óta nem voltunk otthon és teljesen berendezkedtünk ebben a környezetben mindenféle téren, amikor megcsörrent a telefonom, és a számból ítélve ami 06-1-es volt, otthonról, magyarhonból hívtak és kérték a segítségemet. A telefonhívás lényege egy felkérés volt ami a magyarországi kerecsensólyom megmentésére irányult. Készségesen elfogadtam a felkérést, és miután elmondtam Ágnesnek és Róbertnek, izgatottan vártuk a hazautat, hogy segíthessünk. Addig a galapagosi barátainkra, Garara és Madayra bíztuk a menhelyet, akik mindketten a Kanári-szigetekről származtak, és tudtuk, hogy jó kezekben lesznek a madaraink. Elindultunk repülővel Magyarországra, és jó pár órás repülőút után landoltunk a Ferihegyi repülőtéren. Ott egy kisbusz várt ránk, aminek a vezetője egy bizonyos Dr. Márkus Bertalan volt, akitől a telefonhívást kaptam, a magyarországi madárrezervátum tulajdonosa. Miután üdvözöltük egymást, elindultunk Nyíregyházára, ahol az állatkert mellett volt a rezervátum. Az út csendesen telt, mindannyian próbáltuk kipihenni a repülőút fáradalmait, de közben arra gondoltam, hogy a világban milyen fontos szerepe van az állatvédelemnek, és én milyen büszke vagyok arra, hogy részese lehetek ennek az egész körforgásnak, és ismét tehetek valamit azért, hogy egy madárpopuláció növekedésnek induljon máshol is, ne csak gyönyörű hazánkban. Ezt mintha megéreztem volna, de erről egy kicsit később.
Amikor megérkeztünk, Bertalan készségesen végigvezetett bennünket az egész rezervátumon, de hamar visszaértünk a szállásunkra, mert azt akarta, hogy pihenjük ki magunkat, hiszen holnap szeretne velünk beszélni arról, amiért idehívott minket. Ezt megkönnyebbülésnek vettem, hisz már szerény személyem alig állt a lábán a repülőút, plusz még a rezervátumi séta után. Már kezdtem magam úgy érezni, mintha valami túlélőshowba jelentkeztem volna. Vettem egy forró fürdőt, és utána, ahogy bedőltem az ágyba, azonnal elragadott az álom, ami másnap reggelig nem is eresztett. Gyorsan készítettem valami egyszerű menüt. Pirítós és egy kis sült tojás. Mennyei reggeli. Mire végeztem az utolsó pár falattal, Bertalan hívását fogadtam. Vidámság és egyben komolyság sugárzott a hangjából. Amikor találkoztunk vele, a madarak között sétálva megpillantottam két példányt, amik el voltak különítve a többiektől. Amikor rákérdeztem, hogy azok miért vannak külön, csak annyi választ kaptam, hogy azok az ön példányai. Ledöbbentem, és először nem akartam hinni a fülemnek. Ágnessel és Róberttel egymásra néztünk, és egyikünk sem akarta elhinni azt, amint hallott.
– Ugye most csak viccel velünk, Doktor?
– Nem viccelek. Azok tényleg a maguké. Hogy miért? Most biztos szeretne erre a kérdésre választ kapni.
Hallgatásom beleegyezés volt számára.
– Pusztán azért, mert mivel Magyarországon elég elterjedt madárfajról van szó, amiért létre is tudtam nekik hozni egy egész rezervátumot, és itt kedvükre élhetnek, szeretnénk, hogy ha elvinnének belőle két példányt Galapagosra, ahol szaporodhatnának.
Meglepődöttségemben először nem tudtam megszólalni, de miután tudtam folytatni a társalgást utána is csak annyit.
– Örömmel teszünk eleget a kérésnek én és a kollégáim, és büszkék vagyunk rá, hogy segíthetünk. Nagy örömmel tölt el minket, hogy ránk gondoltak.
Válaszul most csak annyit kaptam.
– Persze, hogy magára gondoltam, hisz Magyarországon ön az egyetlen, akinek ekkora neve van az állatvédelemmel kapcsolatban. Ha valakinek segítségre van szüksége, mert meg akar menteni egy állatot, akkor biztos, hogy a megfelelő ember, akihez fordulnak, az nem más mint, Dr. Kovács Lázár, aki nem adta fel az álmát, hogy állatmenhelyet hozzon létre külföldön.
Én csak hallgattam, ahogy mesélt rólam Bertalan, mert álmomban sem gondoltam volna, hogy én ennyire elismert lennék az emberek szemében. Ágnes és Róbert is egyetértett a dokival, és ahogy rám néztek, hála és tisztelet volt a szemükben, hogy mellettem lehetnek.
Hamarosan a magyarországi kis kalandunk a végéhez közeledett, és amikor Bertalan átadta a két madarat, akkor jó utat és sok sikert kívánt nekünk Galapagosra. Amikor hazaértünk, a barátaink már széles mosollyal vártak minket, és nagy érdeklődéssel nézték a két madarat. Pár nap múlva elengedtük őket a galapagosi őserdőbe és néha, mikor láttam őket, a hangjukat hallva hirtelen otthon éreztem magam, mintha csak a magyarországi erdők egyikében lennék. Zene volt a füleimnek az őserdőt kísértetiesen betöltő hangjuk. Rá egy évre, hogy megkaptam a telefonhívást, a két szülő körül még több fiatalabb madár volt az égen és onnan tudtuk, hogy sikerült a „kerecsensólyom álma” projekt, és már külföldön is elterjedt madárfaj lett. Ez az az öröm, amiért minden nap felkelünk a barátaimmal és jót teszünk az állatokkal, hisz az állatvédelem fontos szerepet játszik a Föld életében. Mi emberek alakítjuk a jövőnket, és ahogy nekünk, az állatoknak és a Földnek is szüksége van a védelemre.
Írta: Németh Balázs
Sümeg 2025. 07. 14.
