Mint a fény, ha lehull
Mint a fény, ha lehull az őszi ágra,
úgy szálltál rám, csendben, szelíden,
s én, ki addig csak magányt öleltem,
megértettem: benned van minden.
Nem szóltál, csak néztél – s a világ
meghajolt bennem, mint szél a fűben,
s a szívem, e régi, zárt világ,
megnyílt, mint ablak a déli tűzben.
Te vagy a rend, a káoszban a forma,
a perc, mely örökkévalóvá válik,
s ha elhagynál – mint csillag az égről –
a lelkem is sötétbe szállik.
De most vagy. És vagyok. S ez elég.
Mint fa a földben, úgy gyökerezem
beléd, s ha vihar jön, sem félek:
te vagy a csendem, a végtelenem.
