Linktár

A Mocsár Haragja

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2025/7 számában.

Valahol a Zöldláp mélyén, ahol a köd sosem oszlik el, és a nádas úgy susog, mintha titkokat suttogna, élt egy béka. De nem akármilyen béka. Ő volt Grumblax, a mutáns, az idegbeteg, a mocsár réme.

Grumblax nem mindig volt ilyen. Egykor egyszerű levelibéka volt, aki békésen brekegve üldögélt a tavirózsákon. Ám egy végzetes éjszakán, mikor a csillagok furcsán villogtak, egy meteorit csapódott a mocsárba. A robbanás után Grumblax teste eltorzult: három szeme nőtt, a bőre kékeslila lett, és minden apró zajtól dührohamot kapott.

A mocsár lakói hamar megtanulták, hogy jobb elkerülni őt. Egy pitymallatkor például egy szitakötő túl hangosan zümmögött – Grumblax úgy felrobbant dühében, hogy a nádas három napig lángolt. Máskor egy teknős túl lassan mászott előtte, mire Grumblax egy egész dombot dobott utána.

Ám egy nap új jövevény érkezett a mocsárba: Lira, egy fiatal varázslónő, aki ritka gyógynövényeket keresett. Mikor először találkozott Grumblaxszal, nem félt tőle. Sőt, megkérdezte:

– Miért vagy ilyen mérges?

Grumblax először csak hörgött, de Lira nem hátrált meg. Napról napra visszatért, beszélt hozzá, mesélt neki a világról a mocsáron túl. És Grumblax, bár továbbra is idegbeteg maradt, lassan elkezdett figyelni.

Egy év telt el, mire Grumblax először nem dobott semmit senkihez. A mocsár lakói újra előmerészkedtek. Lira pedig rájött: a mutáció nem csak a testét, hanem a lelkét is megváltoztatta – de nem véglegesen.

Grumblax végül a mocsár védelmezője lett. Még mindig ideges volt, de már csak akkor, ha valaki szemetelt vagy bántotta a nádi rigókat. És bár három szeme még mindig villogott, már nem a haragtól, hanem a figyelemtől.

Grumblax már-már legendává vált a Zöldlápban. A nádi rigók dalokat költöttek róla, a teknősök pedig mesélték a történetét a fiataloknak: hogyan lett a haragból védelem, és a mutációból erő.

Ám egy éjszaka, mikor a hold vörösen izzott, valami megváltozott.

A mocsár mélyéről suttogás hallatszott. Nem a szél volt, nem a nádas. Ez valami más volt. Valami... ősi. Lira, aki épp egy új varázsfüvet tanulmányozott, megdermedt. A suttogás egy nevet ismételt:

– „Grumblax...”

A béka felkapta a fejét. Három szeme egyszerre villant. Ez a hang... ismerős volt. A múltjából. A meteorit nem csak őt változtatta meg. Volt egy másik... egy testvér. Blorx, a sötét mutáns, akit a robbanás után elnyelt a mocsár mélye. Ő nem haraggal telt meg, hanem... éhséggel. Azóta a mélyben élt, és most visszatért.

Másnap a mocsárban furcsa dolgok történtek. A víz feketévé vált, a békák elnémultak, és a nádasból árnyak kúsztak elő. Grumblax tudta, Blorx közeledik.

– Lira, el kell menned – mondta rekedten. – Ez az én harcom.

De Lira nem ment. Egy varázslónő nem hagyja magára a barátját. Együtt indultak el a mocsár szívébe, ahol a suttogás már ordításba vált.

Ott állt Blorx. Egy groteszk, nyálkás lény, akinek teste folyamatosan változott. Szemei vörösen izzottak, és hangja olyan volt, mintha ezer béka brekegne egyszerre.

– Testvér... eljött az idő. A mocsár az enyém lesz!

Grumblax előrelépett. A haragja már nem tombolt, hanem irányított volt. Tudta, hogy most nem csak a mocsárért, hanem önmagáért is harcol.

A csata sötét volt és vad. Varázslatok csaptak össze, nádasok lángoltak, és a víz örvényként kavargott. Végül, mikor már minden veszni látszott, Lira egy ősi varázst mondott ki – egy békítő igét, amit csak azok értenek, akik valaha békák voltak.

Blorx megállt. Három szeme könnybe lábadt. Egy pillanatra emlékezett... a tavirózsákra, a békés brekegésre. És ekkor... eltűnt. Nem meghalt. Csak visszatért a mélybe. Talán egy nap újra előjön. Talán akkor már nem haraggal.

Grumblax megrogyott. Lira mellé lépett, és csendben leült mellé. A mocsár újra zöld lett. A rigók új dalt kezdtek.

És Grumblax, a mutáns béka, újra békében brekeghetett.