A csapos, a kecske és a jövő
Valahol a magyar Alföld közepén állt egy kocsma, amit mindenki csak úgy hívott: A Kétszer Fordított Korsó. Nem azért, mert valami különös bűvésztrükk zajlott ott, hanem mert a csapos, Bandi bácsi, a bort mindig kétszer öntötte a poharakba: először mellé, aztán vissza a hordóba, majd újra pohárba. Szertartásos volt, na.
Egy péntek este, mikor már a falu összes tehene pihenőn volt, betoppant egy idegen. Zöld zakót, piros gumicsizmát viselt, és egy kecskét vezetett pórázon.
– Jó estét! – köszönt az idegen. – Egy pálinkát kérek nekem, meg egyet a kecskének.
A kocsma elnémult, még a darts-tábla is abbahagyta a nyikorgást.
– A kecskének? – kérdezte Bandi bácsi, miközben már töltött is, mert hát az elve az volt: frizet, iszik, mindegy kinek.
A kecske belekóstolt, majd ráköpött az egyik gazda csizmájára, aki ezt a gesztust valamiért bóknak vette.
Az idegen leült, elővett egy sakktáblát, és játszani kezdett a kecskével.
– És még ki is kapok tőle – morgott az idegen.
Ezen a ponton már senki sem merte megszólítani. Csak Béla, a helyi összeesküvés-hívő, merészkedett közelebb.
– Maga jövőből jött, ugye?
Az idegen biccentett.
– 2045-ből. A kecske az új miniszterelnök. Most tanulja a vidéki problémákat.
Ekkor a kecske felállt, odasétált a zenegéphez, és benyomta a Piros lett a paradicsom, nem sárga című számot. A kocsma felrobbant. Bandi bácsi koccintott a kecskével, majd csak ennyit mondott:
– Ez legalább nem ígérget. Csak iszik.
És aznap este a világ egy kicsit jobb hely lett. Legalább a Kétszer Fordított Korsóban.
