Pixelszörnyek
És nem, nem a szekrényből, nem a folyosó végéről,
hanem a telefon képernyőjéről.
Pixel-szörnyek, like-ok szörnyetegei,
az önmagunkba fúródó, digitális karmok.
Mondják, a világ összekötött.
Hülyeség.
Mindenki a saját kis buborékjában fullad,
filterek mögött, retusált valóságban.
Én meg próbálok lélegezni,
a képek tömegében, a kommentek zajában.
Régen a szörnyeknek legalább volt szaga,
vér, sár, félelem.
Ezeknek csak a képernyő áradata,
a függőség szaga, a magány íze.
Néha nézem az embereket a buszon,
mind a fejében egy másik élet.
Görgetnek, scrolloznak, elmerülnek,
a valóság helyett a virtuális illúzióban.
És én is, bevallom, én is.
Mert félek.
Félek a csendtől, a magánytól,
a saját gondolataimtól.
Szörnyek másznak elő a sötétségből.
A saját fejemben.
A múlt hibáiból, a jövő bizonytalanságából,
a kimondatlan szavak súlyából.
És próbálok harcolni.
Próbálok kilépni a képernyő mögül,
nézni az embereket a szemébe,
érezni a napot a bőrömön,
hallani a csendet.
De néha, néha győznek a szörnyek.
És én is csak egy újabb pixel vagyok,
a végtelen digitális sötétségben.
Egy újabb like-vadász,
egy újabb elveszett lélek.
Szörnyek másznak elő a sötétségből.
És most már tudom,
hogy a sötétség belülről jön.
