Sárkánylovasok - 11. rész
11.
Nem volt semmi, csak a sötétség. A teljes, koromfekete és szinte tapintható sötétség. Tapintható? Megpróbálta kinyújtani a kezét, aztán észlelte, hogy nincs keze, és ami még különösebb, teste sem volt. Megrémült. Szíve hevesen verni kezdett, aztán be kellett látnia, hogy ez nem lehetséges hiszen ha nincs teste, akkor szíve sincs. Ekkor tudata mélyéről megszólalt a „hang”, ami csak nem régóta volt vele. A hang halkan de megnyugtatóan azt mondta, hogy minden rendben lesz. Kényszerítette magát, hogy higgyen neki, hogy ellazuljon. Lebegett a semmiben, a vaksötétség körülvette, beburkolta. Aztán valami megragadta a figyelmét. A feketeség egy részén mintha halvány fényt látott volna felderengeni. Először egy vöröses színű apró pontot látott. Nagyon megörült, hogy végre lát valamit. Erősebben kezdett koncentrálni, agya lázasan dolgozott. Megpróbálta kivenni, hogy mi lehet az. Ekkor a távoli pont növekedni kezdett. Kisvártatva kavics méretűre hízott, majd ökölnyi nagyságúra. Gömb alakot vett fel, aztán a gömb is tovább növekedett. Közben a színe is változott. Már nem is vörös volt, inkább sárgásan világított. Tovább terebélyesedett. Úgy látta, hogy a közben még tovább hízó gömb belsejében mintha tűz kavarogna. A látomás tovább nőtt, és közben egyre közeledett is. Nem érzett félelmet. Agya logikusan tudatta, nincs teste tehát nem is kell semmitől tartania. Az izzó, pulzáló gömb már olyan közel volt, hogy betöltötte az egész látóterét. Már a fekete semmit is teljesen kitakarta. Az egész látóterét kitöltötte az izzó tűzgömb. Aztán már nem közeledett, mert olyan közel volt, hogy azon vette észre magát, a gömb bekebelezte. Egy pillanatra azért megrémült, de aztán nyugtalansága, félelme egyszerre elmúlt, belemerült a kavargó, szinte élőnek látszó tűzbe ami elnyelte, körbefogta, a lényének részévé vált. Az is helyénvaló volt, hogy nem érzett forróságot, sőt, kellemesen hűvös selymes érzés volt. A teste – mert újra volt teste – bizsergett és érezte, hogy erőre kap. De még milyen erőre! Az új tűztestét szinte szétvetette az energia. Izmai lángoló sziklák, vére folyékony tűz volt.
Kinyújtotta a kezeit. Micsoda megkönnyebbülés, igen ott voltak megint! Két izzó, tűzből álló kéz. Lenézett a testére, ami szintén tűzből állt. Széttárta a karjait, lábait összezárta, és felnézett az égre. Megmerevedett ebben a különös pózban. Sárgán lángoló tekintetét a csillagokra emelte. A feketeségen áttört a miriádnyi csillag fénye. Ismét látta az éjszakai égbolt békés végtelenjét. Bőrét – bár izzó lávából állt – kellemesen cirógatta a hűvös levegő. Gondolt egyet, és láss csodát, emelkedni kezdett. Repült! Az érzés megrendítő, egyszersmind mámorító volt. Emlékezett, hogy álmában számtalanszor repült már, ám a valóság sokkal elementárisabb volt. Valóság! A szó szöget ütött a fejébe. Hát ez lenne a valóság? Lebegve megállt a magasban és lenézett. Alant mélyfekete sötétség uralkodott a tájon, de ő mégis átlátott rajta. Egy sziklahasadék felett lebegett. A kanyon egyik oldalán meredeken zuhanó sziklák, másik oldalán szelídebb lejtős hegyoldal. A vékony földrétegbe szikár, göcsörtös törzsű fák kapaszkodtak. A satnya fák között apró alakok mozogtak. De tudta, hogy csak ebből a magasságból látszanak aprónak. Tovább vizslatta a területet. A kanyon közepén embereket és torz lényeket látott. Arcuk mind felé fordult, őt nézték. Aztán már azt is tudta, hogy ő kicsoda. Stelius Abaris. A nevet a hang súgta meg neki. A hang, ami ismerős volt, de mégis idegen. Azt mondod, mágus vagyok? A hang válaszolt. Segítened kell a barátaidnak! Stelius kinyitotta a belső szemét, és a mágián keresztül is szemügyre vette a terepet maga alatt. A hatalmas termetű hegyi trollok, és pokolbéli állataik körbevették a maroknyi sárkánylovast. Már a harcra is emlékezett. A hang sürgetően figyelmeztette. Azt mondod, ha nem teszek valamit, mindenkit megölnek? Mire vársz?! Kérdezte a hang. Stelius lemerült valójának mélyére, le oda, ahol korábban azt a kevés kis mágiáját tárolta. A varázserejét egy képzeletbeli ajtó mögött tartotta. Sosem volt sok, ezért mindig takarékosan használta. Az ajtó előtt zavartan megtorpant. Szíve hevesen vert. Mitől félsz? Kérdezte a hang. Semmitől, felelte dacosan, de a kilincset mégsem merte lenyomni. Félt, hogy mit fog odabent találni. Körbe pillantott, egy folyosón volt. Csekély erejét mindig, itt a mélyben tárolta. Körbe kémlelt, egy pincében volt, lent, egész mélyen. A folyosó fala nem volt bevakolva, a hatalmas, faragott kövek csupaszon támaszkodtak egymáson. Belső énje ismét megszólalt. Nincs mitől tartanod, ez itt te vagy. Itt minden te vagy! Végül erőt vett magán, lenyomta a kilincset, kinyitotta az ajtót, aztán elhűlve meredt az elé táruló látványra. Arra számított, hogy a megszokott színes, gomolygó füstszerű mágiát fogja bent találni, azt is a padlóhoz közel, éppen csak egy keveset, ahogy mindig is volt. De ezúttal egészen másfajta látvány fogadta. Izzó erőt, táncoló, szinte élő tüzet, látott. A kis szoba sem volt már kicsi. Egy óriási végeláthatatlan hangár ajtajában állt. A belső hang sem kellett, hogy tudja mi ez. Mágustűz! Hirtelen azt is tudta, hogy az új teste is ebből a mágiából van. Tétován kinyújtotta a kezét, és belemarkolt az izzó, lávaszerű anyagba. Tűztenyerén tartotta, és hagyta, hogy átfolyjon tűzujjai között. A színe folyton változott, érintésére vibrálni kezdett. Érezte a belőle áradó erőt. Mámorító volt. Ereiben a vér vadul száguldott. Tűz volt az, mágia, nem vér! Mindkét kezét kinyújtotta, és magához hívta a mágustüzet. Csak gondolnia kellett rá és az ajtó szélesre tárult. Stelius készen állt, hogy kiengedje az eddig elzárt, izzó erőt.
* * *
Adkath látta amikor apjának ugrott a hatalmas termetű troll, és látta azt is, ahogy nekicsapódott a sziklának. Visszafordult ellenfeléhez, csuklóját kényelmetlenül ki kellett fordítania, de így egy gyors mozdulattal mélyen bele tudott vágni ellenfele nyakába. A bűzös lény gurgulázva felvinnyogott, majd térdre esett. Vére magasra fröccsent. Adkath talppal mellbe rúgta, és apja fal mellé esett teste felé kezdett araszolni. Ekkor egy pokolkutya rontott rá habzó szájjal. Az ifjú feléje suhintott a pengével, de a fürge lény könnyedén elugrott. A sötétben is ki tudta venni, ahogy még több troll ugrál le a sziklákról, majd lándzsáikkal, meg széles pengéjű kardjaikkal azonnal belevetik magukat az egyenlőtlen küzdelembe. A támadók szinte szabályos kört alkottak a sárkánylovasok köré. Látta húgát Aethisiát amint barátnőjével, a szőke hajú Sapharniával az oldalán éppen ledöfnek egy pokolkutyát. Ekkor figyelt fel a trollra, aki Stelius mellén térdelt, és bőszen fojtogatta a varázsost. Látta azt is, hogy a szőke dalnok már semmi ellenállást sem fejt ki. Több mint valószínű, hogy halott, gondolta szomorúan Adkath. Az elmúlt napokban egészen megkedvelte a szőke dalnokot, és most iszonyú düh horgadt fel benne. Ezek a bűzös szörnyek megölték az apját, és most Steliust is, de ezt megkeserülik. Aztán ismét apja felé nézett, aki szintén élettelenül feküdt a sziklafal tövében. Az ifjú dacosan felüvöltött, és nekirontott egy másik gyűlöletes lénynek, aki hosszú lándzsáját maga előtt tartva éppen őt fenyegette. Félreütötte a fegyvert majd fürgén előrelépett, hogy kardjával elérje a szörnyeteget. A lény torkát vette célba, amikor jobbról egy pokolkutya jelent meg. Az állat elrugaszkodott a földről, és félelmetes tépőfogait összecsattintotta Adkath csuklóján. Ahogy a hatalmas szörnyeteg, szájában a fiú karjával földet ért, magával rántotta őt is. Az ifjú sárkánylovas csúnyán megütötte magát, karja fájdalmasan kicsavarodott. Úgy érezte válla kiszakadt a helyéről. Önkéntelenül elengedte a kardját, majd erőtlenül megpróbálta kirántani csuklóját az állat fogai közül. Ekkor a közelből velőtrázó sikoltást hallott. Egyből megállapította, hogy nem emberi torokból származott. A földön fekve a hang forrása felé sandított, és látta, hogy az a troll üvöltött, aki Stelius mellén térdelt. Hosszú karmokban végződő kezeit maga előtt tartotta, üvöltve meredt rájuk, melyek vörösen felizzva bűzös, égett hússzagot árasztva füstölögtek. Adkath szeme tágra nyílt, de a pokolkutya is megrémülhetett, mert nyüszítve elengedte a karját és farkát lábai közé behúzva elhátrált.
Ekkor még hihetetlenebb dolog történt. Stelius földön fekvő teste lángra kapott, de nem csak egyszerűen kigyulladt, hanem mintha izzó, eleven tűzzé alakult volna. A még mindig rajta térdelő troll megpróbált lemászni róla, de nem volt elég gyors. A következő pillanatban egyszerűen ő is lángba borult. Újabb, még az előzőnél is fájdalmasabb üvöltése visszhangot vert a szűk kanyonban. Aztán a sikoltást mintha elvágták volna. A lángoló troll egy villanás kíséretében hamuvá égett. A fekete por, ami a lényből maradt a sziklás talajra záporozott. Mintha mindenki kővé vált volna. A pillanat megdermedt az idő gyantájában. A véres ellenfelek csak álltak egymással szemben, és az izzó, lángoló alakot bámulták, amint felemelkedik a levegőbe. A tüzes látomás, folyamatosan egyre magasabbra lebegett, majd hirtelen megállt a csillagokkal teleszórt ég alatt. Adkath rémülten nézte a kitárt kézzel a magasban lebegő tűzlényt. Agya egy távoli szegletében, egy mélyen eltemetett gondolat öltött alakot. Még nem merte kimondani, hisz a tűzlény, ami percekkel ezelőtt még Stelius volt, nem lehetett az, ami most kezdett alakot ölteni a gondolataiban. A tűzlény ekkor megmozdult, Adkath meg mert volna esküdni, hogy lenézett a kanyonra. Karja vége, ahol a kezeinek kellett volna lenni, két tűzgolyó volt. Adkath borzongva, tágra nyílt szemmel figyelte a jelenést, ami enyhén remegni látszott a testéből áradó hőben. Mint egy délibáb, jutott a fiú eszébe. Aztán minden jel nélkül elkezdődött.
Ami ezután következett, soha életében nem felejtette el, öreg koráig a legkedvesebb története volt, amivel mindig halálra tudta rémiszteni a hallgatóságát. Az alak szinte fehéredésig felizzott, aztán karja végéről leváltak a tűzgömbök. Ám ahogy villámgyorsan elrepültek, máris másik nőtt ki a kezeiből. Adkath nézte a sisteregve, elképesztő sebességgel közelítő tűzgömböket. Aztán az első becsapódott a trollok tömegébe. A lények felüvöltöttek, ahogy az emberfej nagyságú gömb eltalálta az egyik trollt. Az izzó tűzgömb nekivágódott a sikoltozó lény mellpáncéljának, majd könnyedén áthatolt rajta, mintha csak egy pergamenlapot égetne át, aztán meg sem állva átégetve a húst és a csontokat, majd a hátán bukkant elő. Szinte le sem lassult ahogy átrágta magát a lény testén. Aztán le sem lassulva egy másik szürke bőrű teremtménybe csapódott. A másik tűzgömb a pokolkutyákat vette célba. A félelmetes állatok most farkukat behúzva vonyítva próbáltak eliszkolni, sikertelenül. A tűzgömb sorra csapódott beléjük, és égette át magát a testükön, azonnal megölve őket. Ezt látva az összes troll sarkon fordult és rémülten horkantgatva száz fele futottak. Nem jutottak messzire. Újabb és újabb tűzgömbök csapódtak közéjük. Az izzó labdák egyik trollt sem kímélték. Egy gömb az ifjú sárkánylovas füle mellett zúgott el, forró lehelete végigsimított arcán, és a két lépésre álló troll fejének vágódott. Adkath önkéntelen megérintette a füle mögött a haját, ahol elhúzott mellette a forró lövedék, érezte az eltéveszthetetlen szagot is, ahogy haja kissé megpörkölődött. A szörny fel sem tudott sikoltani, egy lobbanás kíséretében eltűnt a feje, a füstölgő nyakú torzó összeomlott, és a fiú lábához gurult. Adkath utálkozva arrébb lépett, elszakította tekintetét a bűzlő hulláról, és felpillantott az odafent lebegő tűzlényre, aki közben kissé lejjebb ereszkedett, és kezeivel, mint egy karmester irányította az odalent repkedő gömböket. Már mindenütt füstölgő, tetemek feküdtek. Az égett hús és a halál bűze betöltötte a sziklahasadékot. Aztán mint egy varázsütésre csend lett. Az utolsó szörny is elégett. A halálra vált emberek körbenéztek. A sértetlen sárkánylovasokon kívül senki és semmi nem maradt életben.
– Egy harci mágus! – kiáltotta egy hang, mire Adkath odakapta a fejét.
A sziklafalba kapaszkodva Sárkány Storshen tápászkodott fel, és az odafent lebegő alakra bámult. Tekintete örömet, és büszkeséget... igen büszkeséget fejezett ki. Az ifjú is felállt és addig halottnak hitt apjához lépett.
– Jól vagy atyám? – kérdezte.
Nagyon örült, hogy apját talpon látja. A sebhelyes arcú klánfőnök, nem válaszolt azonnal, egyre csak a tűzalakot nézte. Aztán elszakította tekintetét a jelenésről, és a fiára nézett.
– Sosem voltam ilyen jól, fiam! – Felmutatott a tűzemberre. – Ismét van urunk. A sárkánylovasok ismét elfoglalják helyüket egy harci mágus mellett! Talán még igazi sárkányunk is lesz! – kiáltotta hangosan.
A közben köréjük gyűlt többi sárkánylovas ismét az odafent lebegő Steliusra nézett. Sárkány Storshen hangosan kacagni kezdett. Nevetése visszhangot verve harsogott a kanyonban.
– És még azt akarták, hogy segítsek megölni őt – mondta, de csak úgy magának.
Adkath zavartan figyelte apját, és azon törte a fejét, hogy nem verte-e be túl erősen a fejét.
* * *
Stelius a belső szemével látta a mágián keresztül, hogy odalent az embereken kívül semmi sem élte túl a pusztítást. Lemerült a bensőjébe, a folyosó végén az ajtó félig még nyitva volt. Nekiveselkedett a képzeletbeli ajtónak, hogy elzárja a kavargó mágustűz útját. A lángok ki- kicsaptak, erősen kellett nyomni, de a vállával is segítve végre sikerült bezárni az ajtót. Rátolta a reteszt és nagyot fújt. Kinyitotta a szemét és kinézett egy helyet, ahová leereszkedhet. Bízott benne, hogy elég távol lesz az őt bámuló harcosoktól. A teste még mindig élő tűzből volt. Nem akarta, hogy bárkit is megégessen. Egy pillanatra megrémült, hogy ez már örökre így marad, de ekkor megint megszólalt a hang. Csak ereszd ki magadból a mágustüzet, mondta. Stelius miközben ereszkedett, felemelte a karjait és a csillagok felé irányítva a mágiát, szabadjára engedte a testében kavargó erőt. Tenyereiből süvítve tört elő a varázslat. A két tűzcsóva jó száz méterre lövellt az égre, elhomályosítva a számtalan, hunyorogva világító csillagot. Érezte ahogy a teste megszilárdul, majd egy pillanat múlva anyaszült meztelenül, szabadon zuhant a föld felé jó öt méter magasságból. Karjaival ijedten kalimpált, aztán nagyot puffanva, csontrepesztő erővel vágódott a sziklaplatónak, amit korábban kinézett a leszálláshoz. Feje nagyot koppant egy kiálló sziklán. Az emberek csak nézték a tűzalakot, amint kezéből kitört a két tűzsugár, és azt is látták amikor a teste – mintha kialudt volna a tűz amiből eddig állt – ismét alakot öltött. Tágra nyílt szemmel figyelték, ahogy a lebegő alak, mintha elvágták volna a zsinórokat, amin eddig függött, zuhanni kezdett. Még a csattanást is hallani vélték ahogy a kősziklára zuhant. Először senki sem mozdult, zavartan álltak, még nem rakták össze fejben, hogy mit is láttak. Sárkány Storshen mozdult először.
– Segítsünk neki – kiáltotta –, lehet, hogy megsérült! – Sántikált, de elkezdett felkapaszkodni a sziklákon.
Adkath a nyomában mászott, figyelve, hátha az apjának is elkel a segítség. Rajtuk kívül még ketten indultak neki. A klánfőnök visszafordult. – Valaki hozzon egy köpenyt! – aztán tovább kapaszkodott.
Kisvártatva ott térdeltek az eszméletlen Stelius mellett. Adkath leakasztotta a kulacsát az oldaláról és apja kezébe adta.
– Próbálj egy kis vizet csepegtetni az ajkára – mondta.
Storshen elvette a kulacsot és úgy tett, ahogy a fia javasolta. Stelius száraz, kicserepesedett ajkai kissé kinyíltak, a víz utat talált a szájába. Felduzzadt nyelve megmozdult. Szeme résnyire kinyílt. Sárkány tisztelettel nézett rá. A dalnok felemelte a kezét, és megérintette a nyakát, amin egészen sötétek voltak a véraláfutások, ahol a troll fojtogatta. Szinte nem is kellett koncentrálnia és a körülötte állók láthatták, ahogy már halványulni is kezdtek a karmolások és a sötét zúzódások.
– Nagyúr jól vagy? – kérdezte a klánfőnök.
Stelius szemöldöke kissé megemelkedett, és féloldalasan elmosolyodott.
– Mi ez a hivatalos hang barátom? – kérdezte rekedten. Elvette a kulacsot és nagyot húzott belőle. – Segíts felállnom! – nyújtotta Adkath felé a kezét, aki felhúzta.
Stelius először kissé bizonytalanul állt, aztán megtalálta az egyensúlyát. Körülnézett, összeakadt a tekintete a tágra nyílt szemmel rá meredő Aethisiával. Rávigyorgott, ám a lány csak zavartan elfordult. Stelius ekkor döbbent rá, hogy anyaszült meztelenül áll ott. Biulgro lépett hozzá, és a vállára terített egy köpenyt.
– Köszönöm, barátom! – mondta a dalnok és összehúzta magán a ruhadarabot. Biulgro mosolygott.
– Gondoltam örülni fogsz mágus uram, mert mindenki látta, hogy elég hideg az éjszaka – nevetett a nagydarab sárkánylovas, és felmutatta a kisujját.
Erre aztán már mindenki hangosan felnevetett. Stelius legyintett.
– Még szerencse, hogy a bokámig ér ez a köpönyeg mert ha csak térdig érne, kilvillanna a kis varázsos feje. – Na erre aztán már Aethisia is felvihogott.
A kanyon visszhangzott a megkönnyebbült nevetéstől. Most kezdtek felengedni. Pár perce még a halálukat látták közeledni, most végre kiengedhették a feszültséget. Storshen lépett Stelius mellé, és a vállára tette a kezét.
– Mikor akartál szólni róla, hogy harci mágus vagy? – kérdezte.
Erre aztán azonnal elnémult a nevetés zaja. Mindenki kíváncsian várta a választ.
– Hát én még most sem vagyok ebben olyan biztos – mondta Stelius keserű mosollyal.
* * *
Uvius Abaris kék köpenyének csuklyáját mélyen az arcába húzva nyugalmat erőltetve magára, lassan sétált Cadabras, a varázslók városának főutcáján. Tekintetét a mágiával kirakott, színes kövekből mesterien létrehozott járdára szegezte. A kockák változatosan, ám rendkívül ízlésesen váltogatták egymást. Egy sima kő, egy zöld kristálykocka, majd egy fémhatású kocka, felváltva. Uvius eddig szinte sohasem vette szemügyre ezt a csodát, pedig rengetegszer végigment már ezen az utcán. Gyorsan vetett egy pillantást előre, hogy milyen távol van a célja, aztán megint lehajtotta a fejét. Tudta, hogy óriási rizikót vállalt azzal, hogy visszatért ide, de muszáj volt, mert ha nem tudja megszerezni amiért jött, akkor Stelius nem fogja túlélni az átalakulását. Közben elérte az épületet ahová igyekezett. A széles lépcsőn fiatalok ücsörögtek, és hangosan nevettek valamin. Uvius kettesével szedve a lépcsőket gyorsan elment mellettük, kezével csak intve a feléje kiáltott tiszteletteljes köszöntésekre. Aztán megnyugodva hallotta az újra felhangzó kacagást, tehát az ifjak egyike sem ismerte fel őt. A művészien faragott ajtó azonnal kinyílt, ahogy kevés mágiát lökött felé. Belépett a kinti világosság után szinte sötétnek tűnő aulába. A kör alakú tágas helyiségből körben vagy tucatnyi ajtó nyílt. Szemben a díszes pult mögött egy elegáns ruhában feszítő varázsos ült és egy pergamenre írogatott. Felette varázslattal márványba vésett halványan világító felirat: „Varázsló könyvtár és múzeum”. Uvius egy pár másodpercig csak állt ott az ajtóban. Azon tanakodott, hol is kezdje a kutatást, amikor mögötte nyílt az ajtó és valaki belépett. Az illető majdnem beleütközött Uviusba, de sikerült időben megállnia.
– Elnézést uram – motyogta – megtenné, hogy egy kicsit arrébb lép? – Hangja udvariasan, de határozottan csengett. Uvius oldalt lépett.
– Bocsánatát kérem – hajolt meg kissé az alacsony, fekete köpenyes mágus felé. Jó mélyre hajolt, hogy a másik ne láthassa meg az arcát. Remélte, hogy elmegy mellette a dolgára. Ám nem volt ilyen szerencséje. A mágus megtorpant, és rámeredt.
– Uvius! – kiáltott fel örömmel – Uvius Abaris! Ezer éve – és szeretettel megveregette a kiegyenesedő Uvius vállát.
– Nahát, Antero! – Úgy tett, mint aki örül.
Normál esetben így is lett volna, Antero régi barátja volt, és jó rég nem találkoztak már. De most csak az járt a fejében, hogy ez a találkozás nagy bonyodalmakhoz vezethet. Az apró mágusra meredt, és az arcán felderülő őszinte mosoly, a szemeiben felcsillanó öröm kétségtelenné tették Uvius számára, hogy Antero Zuomin még nem hallott legutóbbi tetteiről.
– Különös, hogy pont itt futunk össze, cimbora – harsogta az apró termetéhez képest meglepően mély hangú Zuomin.
– Mi ebben a különös Antero? Egy kis kutatást akarok végezni, mert úgy döntöttem írok egy könyvet.
– Csak azért Uvius, mert még jól emlékszem, hogy mennyire utáltad, amikor az akadémián olyan feledatot kaptunk, amihez könyvtárba kellett mennünk – nevetett az alacsony varázsló.
Erre már Uvius is felnevetett.
– Ugyan már Antero, hisz az már több száz éve volt. Azóta ha hiszed, ha nem, picit okosabb lettem – mondta kacagva Uvius.
– Na, na! – vigyorgott Antero Zuomin. – Meg lennék lepődve. – Úgy kacagott, hogy a hatalmas aula zengett belé. Kedélyesen belekarolt Uviusba és megindultak a pult felé. – Segítek neked megtalálni, amit keresel – mondta barátságosan a fekete köpenyes mestermágus.
Uviusnak erre volt a legkevésbé szüksége. Csak arra tudott gondolni, hogy valahogy meg kéne szabadulni régi barátjától.
– Nem akarlak feltartani, megtalálom magam is azt a pár tekercset – mondta gyorsan.
Zuomin nézte egy kicsit, aztán mindenttudóan bólintott.
– Rendben, barátom, de ha mégsem találsz valamit a titkos kutatásodhoz – hunyorgott ravaszkásan – akkor amott találsz az irodámban – intett a pult melletti ajtó felé.
– Irodád? – kérdezte Uvius.
– Nos, nem valami fényűző, de egy íróasztal meg egy kényelmes szék befért, ha már én vagyok ennek a helynek az igazgatója – kacagott fel megint a kis öreg.
Viccesnek szánt megjegyzés volt, de azért kihallatszott a büszkeség is belőle. Uvius ránézett a mágusra, aztán őszinte örömmel felé nyújtotta a kezét, és melegen megrázta.
– Nos, gratulálok Antero. Erről nem is tudtam.
– Akkor neveztek ki, amikor te Zougfrostban vezekeltél. – Legyintett a kis mágus.
Uvius bólintott. Azokban az években semmi sem érdekelte, különösen nem a varázslóvilág. Azt azonban tudta, hogy Antero az egyik legnagyobb tudású tanító a Mágus Akadémián, ezenkívül talán az egyetlen igaz barátja, akinek anno még azt is elmondta, mit tett vele és szerelmével a Tanács. Az igaz, hogy sosem derült ki, Antero elhitte-e, amit Uvius állított, de az öreg mindig mellette állt, és támogatta. Most, hogy tenyerében tartotta régi barátja kezét, úgy döntött kockáztat. Csak remélni merte, hogy nem fog csalódni. Tudta, hogy amit el kell végeznie – igaz egyedül is meg tudta volna oldani, de az idő sürgette – ahhoz nagy segítség lenne a tudós varázsló, akinek a kisujjában volt az egész könyvtár.
– Tudod mit barátom, mégis elfogadom a segítségedet. Vagyis rosszul fogalmazok, kérem a segítségedet – suttogta Uvius.
Az öreg felvonta a szemöldökét, kérdően nézett rá. Uvius az irodaajtó felé mutatott.
– Négyszemközt elmondom.
– Kíváncsivá teszel.
Antero varázslatot mormolt, és kezével is tett pár mozdulatot, mire az ajtó kitárult, és ők beléptek a valóban nem túl tágas irodába. A szobában mindössze egy hatalmas íróasztal állt az ajtóval szemközt. Körben zsúfolt könyvespolcok, irattartó szekrények támaszkodtak a falaknak. Ablak nem volt, a fényről három, a plafonon lebegő varázsos fénygömb gondoskodott, amelyek akkor kezdtek világítani amikor beléptek. A tekercsekkel, iratokkal, könyvekkel megpakolt íróasztal előtt két szék is állt, de ki sem látszódtak a sok rájuk pakolt könyv és tekercs alól. Antero fürgén elfoglalta helyét asztala mögött, és az egyik székre bökött.
– Foglalj helyet barátom – mondta, tudomást sem véve róla, hogy egyik székre sem lehet leülni.
Eközben minden figyelmét az asztalán lévő rendetlenségre fókuszálta, a felhalmozott tekercsek, és könyvek között kutakodott. Uvius rövid tanakodás után felnyalábolta a bal oldali széken pihenő papírtornyot, és ügyesen a másik székre egyensúlyozta. Aztán eszébe jutott, hogy megtegye a szükséges óvintézkedéseket is a beszélgetés kezdete előtt. Összpontosított, és belekezdett egy varázslatba, ami megakadályozta, hogy bárki is lehallgathassa őket. Antero felpillantott, úgy látszik nem lelte az elképesztő rendetlenségben amit keresett, aztán megszólalt.
– Azt nyugodtan elhagyhatod Uvius, én már gondoskodtam korábban erről – mutatott körbe, mintegy átölelve az irodát – itt nyugodtan beszélhetsz, senki sem tud kihallgatni.
Uvius féloldalasan elvigyorodott.
– Akkor minden rendben – mondta.
Közben Antero egy boldog sóhajjal végre rálelt a kincsre, amit keresett. Kedvenc pipáját kihúzta egy halom levél alól, és örömmel forgatta a kezében.
– Alig várom, hogy beérjek ide, ugyanis otthon a feleségem nem tűri a füstölést – mondta, és egy kis dobozt felnyitva kezdte megtömni az öblös pipát.
Uvius értőn bólintott. A nők képesek a legnagyobb mágusokat is megfélemlíteni. Ismerte Antero feleségét. A nő is mágus volt, s már több mint háromszáz éve éltek együtt, nem hibáztatta az apró termetű varázslót amiért nem akart tengelyt akasztani az asszonnyal. Uvius emlékezett egy, a mágusvilágban legendás régebbi „kis” vitájukra, ami majd két éven át tartott. Uvius ezért nem akart sosem mágusnővel összeállni. Antero mutatóujján kék láng lobbant fel, és meggyújtotta vele a pipát. Uvius megvárta amíg rendesen kezdett szelelni a pipa, barátja végre jólesően hátradőlt a kényelmes székében. Hatalmas füstpamacsot fújt a plafon felé, és arcán enyhe derűvel végre teljes figyelmével Uviusra nézett.
– Akkor oszd meg velem Uvius, mit is keresel a könyvtáramban?
Uvius tudta, hogy semmi értelme mellé beszélni, mert Antero Zuomin meglehetősen éles elméjű fickó volt.
– A harci mágusokról keresek anyagot. – Bökte ki végre. Szemét le sem vette barátjáról. Próbálta értelmezni testbeszédét, megnyilvánulásait. Azt gondolta, ha Antero tud a dolgairól bármit is, akkor meg fogja látni.
A könyvtáros mágus homályos tekintettel pöfékelt kettőt, aztán Uviusra nézett.
– A harci mágusok élete érdekel, mint mondjuk történelmi személyiségek, vagy a harci mágusok tudása, varázslatai és ereje?
– Az utóbbi. A harci mágusok ereje, és legfőképpen az, hogyan képezték ki őket – mondta.
Antero megint megszívta öblös pipáját, és most az orrán engedte ki a füstöt.
– Ugye szükségtelen elmondanom, hogy ez titkos és egyben tiltott anyag?
– Akkor semmid sincs a témában? – kérdezte csalódottan.
Antero elhúzta a száját.
– Ez itt a mágus múzeum és könyvtár – jelentette ki –, ha itt nincs erről írás, akkor sehol sincs – mondta.
Kényelmesen elhelyezkedett, rövid vaskos lábait felrakta az íróasztal sarkára. Uvius előrehajolt ültében.
– Megengeded, hogy tanulmányozzam ezeket a könyveket? – Hangja már majdnem esdeklően csengett.
Antero szúrós szemmel nézett régi barátjára.
– Uvius, mi folyik itt? Eléggé öreges, és hogy úgy mondjam, szórakozott mágus vagyok, de azért én is hallok ezt azt. Tudom, hogy valamiért nagyon ki van rád rúgva a főmágus. Aztán pont ekkor idejössz és olyan anyagokat akarsz elkérni, amihez külön engedély kell. Nincs kedved megosztani velem, akár csak egy kis részét is annak, amibe megint belekeveredtél?
Uvius megragadta a széke karfáját. Izgatottan mocorgott. Viaskodott magával, hogy mennyit mondjon el. Végül halkan megszólalt.
– Tudom, hogy amit most fogok mondani fel fog bosszantani, legalábbis engem felbosszantana, sőt lehet, hogy azt mondod, húzzak innen. De jól figyelj rám, barátom! – Megint közelebb hajolt – Jobb, ha nem tudsz semmit.
Antero lekapta a lábait, és dühösen legyintett, szóra nyitotta a száját, de Uvius megelőzte.
– Ne mérgelődj! Ha akarod, mindent elmondok, de tartom, hogy jobb, ha nem keveredsz bele ebbe.
Látszott, hogy Antero elgondolkodik. Pipája csutoráját rágcsálta, végül megszívta azt, és a füstöt lassan a szoba sarka felé fújta.
– Tudod, Uvius, én amióta a mágusképzőt kijártam, mindig azon voltam, hogy nagy mágussá váljak – pipájával gesztikulált. – Mind ezt akarjuk, de csak kevesünknek sikerül. Aztán pár száz év alatt kitapasztaltam, mennyi mágiám is van valójában. – Most kicsit szomorúnak látszott. – És hogy őszinte legyek, nem sok. Ekkor döntöttem úgy, hogy tanítani kezdek. Ezt viszont úgy gondolom, jól csinálom.
– Igen ebben te vagy a legnagyobb – ismerte el Uvius.
– Figyelem ezeket a gyerekeket, hátha megtalálom köztük azt, aki én lehettem volna. Nem tudom, érted-e, miről zagyválok? – nézett Uviusra.
Ő bólintott.
– Persze, hogy értem.
– Szóval Antero Zuomin egy meglehetősen unalmas öreg fickó – nevetett fel –, aki egész életében a szabályok szerint játszott.
– Sosem voltál unalmas – tiltakozott Uvius.
– Dehogynem – mondta Antero –, de semmi baj, mert én így éreztem jól magam. De mostanában... – tekintete a semmibe révedt. Pipája lekonyulva lógott a szájában. Uvius várt, mert emlékezett, hogy Antero régen is hajlamos volt, hogy elkalandozzon.
– Mi történt mostanában? – kérdezte végül Uvius.
Antero összerezzent, ahogy visszatért a ki tudja honnan.
– Igen, igen… nos, mostanában felettébb unatkozom – találta meg végre a szót –, és már ez sem elégíti ki a tudásszomjamat – mutatott körbe, az egész könyvtárt és múzeumot beleértve.
– Valóban?
– Igen, szóval kérlek, mesélj, milyen izgalmas dolgokban vagy benne megint? – Most ő hajolt előre. Szeme kíváncsian csillogott.
Uvius végigsimította két napos borostáját az állán, hangosan sercegett.
– Majdnem biztos vagyok benne, hogy kétezer év után megint született egy harci mágus. – Tehát kimondta. Most már nem volt visszaút.
Antero értelmezhetetlen arccal bámult rá. Pöfékelt egyet, aztán lassan megszólalt.
– Értem. Szóval meg akarod ölni, és ahhoz keresel anyagot, hogy sikerüljön? – Most ő bámulta Uviust.
A mágus megrázta a fejét.
– Ellenkezőleg. – Csak ennyit mondott.
Antero hátradőlt. Uvius úgy látta megkönnyebbült. A könyvtáros mágus elgondolkozva dörzsölgette bal fülét, majd behunyta a szemét, és csak ült ott csendesen. Uvius két percig bírta, aztán felállt, két tenyerével az íróasztalra támaszkodott, és rádörrent a látszólag bóbiskoló varázslóra.
– Az istenekre Antero, időből van most a legkevesebb! – kiáltotta, kissé hangosabban is, mint szerette volna.
A kis fickó meglepetten nyitotta fel a szemeit, és Uviusra meredt.
– Sosem a türelmedről voltál híres, barátom – mondta a pipájával mutogatva. – Összeállítottam egy listát, hogy melyik könyvek, pergamentekercsek és agyagtáblák, jól hallod, nagyon régi agyagtáblák találhatóak itt a témában.
Uvius elszégyellte magát. Azt hitte, hogy a szórakozott Antero szokás szerint megint elkalandozott valamerre.
– Tehát akkor vannak írások, hogyan lehet segíteni a fiún? – Nagyon megörült a hírnek.
– Igen – mondta Antero –, menjünk, szedjük össze az anyagot. – Felállt, megkerülte az asztalt és Uvius vállára téve a kezét elindultak az ajtó felé.
(folyt. köv.)
