Égből hullott virágszirom
Azumi felsikoltott, amikor az űrsikló hatalmasat rándult. Éppen érezte, hogy valami forró csorog végig a halántékán, amikor Jimmy hangja átütötte a hibás gépek zúgását:
– Elhagytuk az egyik szárnyat!
Azumi erősebben markolta a kormányt, miközben érezte a görcsbe tömörülő idegességet a gyomrában. Kétségbeesetten próbálta egyenesbe hozni a gépet, ahogy a sebesen pörgő horizontot figyelte. Összehúzta kecses ívű szemöldökét, amikor valami átsuhant az ablak előtt. A látvány próbált befurakodni a gondolataiba, de ő nem hagyta elterelni a figyelmét. Akárha szilárdan megvetné lábát a tatami szőnyegen, csak a célra koncentrált.
– Segíthetek, szépségem? – recsegett a hangszóróból Erik hangja.
Azumi megkönnyebbült sóhajtásnyi időre, majd összeszedte magát, és gyorsan beszámolt Eriknek a rendszerhibákról.
– Ne felejtsd el a leszakadt szárnyat sem! – fűzte hozzá Erik. – Na jó, figyelj! Itt vagyok mellettetek. Add át a teljes irányítást!
– Megőrültél?!
– Élve akartok lejutni?! Add át, most!
Azumi beütötte a parancsot, majd átbillentett pár kapcsolót. Egy külső kamera képére pillantott, ami szerint egy Wolfgang-típusú telepítő-sikló úszott föléjük. Enyhe zökkenés érződött, majd erőteljes rázkódás hatalmasodott el a gépen.
– Mindjárt darabokra szakadunk! – közölte Azumi.
– Ne rosálj be! – figyelmeztette Erik. – Kézben tartom a helyzetet.
A műszerek szerint csökkent a sebességük, ugyanakkor a vázszerkezet tűréshatárra ért. A jobb oldali érzékelők sorban meghibásodtak, és egymás után kiégtek. Azumi felidézte a Columbia űrsikló megsemmisülését, amelynél a belső térbe kúszó forró gázok tönkretették az érzékelőket másodpercekkel a katasztrófa előtt. A lány imádkozni kezdett Funadamához, a hajósokat és halászokat óvó istennőhöz.
A műszerek vinnyogása és a remegés mérséklődött. Azumi hallotta társai megkönnyebbülését a háta mögül, és maga is felsóhajtott. Az űrsikló hamarosan földet ért, és ők megszabadultak életmentő béklyóiktól. Kinyitották az ajtót, és lesiklottak a felfújt vészcsúszdán. Távolabb húzódtak a ramaty állapotú űrsiklótól, egészen az akkor landoló másik gépig.
Erik a hajó hasában húzódó létrán ereszkedett le, és odafutott hozzájuk.
– Jól vagytok?
– Persze – felelte Jimmy –, csak kell egy új alsógatya, és megismételhetjük!
– Köszönjük! – bólintott Azumi Erik felé, és felpillantott a férfi hideg, kék szemébe, ami mindig megnyugtatta.
– Még ne legyél hálás – felelte Erik, és a füstölgő űrsikló felé biccentett. – Biztos vagyok benne, hogy a Főnök tudni akarja majd, hogy mi történt.
Azuminak elég volt ebbe belegondolnia, és a vér máris kiszaladt a lábából minden felkészülése és nagyapja oktatása ellenére is.
* * *
– Foglaljon helyet, Ms. Obuchi – kérte Thomas Henriksen, miközben leült, és a vele szemben álló székre mutatott. – Hoztam önnek kávét, magam főztem.
Azumi visszasétált az ablaktól, és lehuppant a Főnökkel szemben. Örömmel nyugtázta a forró italt, amellyel a férfi a támogatásáról akarta biztosítani.
– Rendesen ellátták a sebét?
Azumi bólintott, és végigsimított a halántékán húzódó sebtapaszon.
– Elmondaná nekem az elejétől, hogy mi történt odafent? – kérdezte a Főnök. – Szeretném hallani az ön verzióját is. Próbálom összerakni, mi történt pontosan, és ehhez a lehető legtöbb részletre van szükségem. Valahogyan meg kell magyaráznom a feletteseimnek, mi történt az egyik méregdrága antigravitációs gépükkel. Kezdjen bele, kérem!
Azumi sóhajtott. Ismerte annyira a Főnököt, hogy tudja, a kötelességtudat az első nála.
– A küldetés a tervek szerint haladt… az elején. Elhagytuk a légkört, és alacsony Föld körüli pályára álltunk a kijelölt orchidea csoport közelében. Zoli teljesen odavolt, hogy ismét azok között a hatalmas növények között lehet, én azonban nem osztottam a véleményét.
– Nem szereti a növényeket, Ms. Obuchi?
– Nincs bajom velük, inkább nekik van bajuk velem. – Elfintorodott, és vállat vont. – Mindegyik kipurcan a kezem között. Mindegy. Közel repültünk az egyik orchideához, és szondát lőttünk belé, hogy megkezdjük a vizsgálatokat. Az eredményeket továbbítottuk a központ felé is.
– Láttam őket – bólogatott a Főnök.
– Jó ideig semmi sem történt, de utána beütött a krakk.
– Pontosítsa, kérem! Csak a jegyzőkönyv kedvéért.
– Először a közelségjelző bolondult meg – folytatta Azumi, miközben beleborzongott az emlékekbe. – Mondanom sem kell, rendesen megijedtünk. Végtére is ezek a nagyra nőtt díszvirágok űrszemetet esznek, és nem akartam a torkukon akadni.
– Félt, hogy megbosszulják a társaikat, amik a gondoskodása által pusztultak el?
Azumi elmosolyodott, ahogy megpillantotta a kötelességtudat alatt rejtőző embert.
– Nem, de mástól igen. Vizuálisan kerestük a jelzés okát, de egy orchidea sem jött közel hozzánk. Azonban láttunk valamit, ami a bolygó körül keringő törmelékfelhőben mozgott. Nem tudtuk beazonosítani, de mivel nem lehetett orchidea, sem roncsdarab, csak egy magyarázatot tudok rá, és ezt nem tudja elfogadni a racionális énem. Úgyhogy igenis, bevallom, féltem attól az ismeretlen valamitől.
– És mi történt ezután?
Azumi erőt vett magán, és folytatta, miközben libabőrös karját dörzsölgette.
– Először azt hittem, hallucinálok, de Zoli és Jimmy is látták azt az… árnyat. Felénk közeledett. Egyik régi műholdtól a másikig lökte magát, mintha becserkészett volna bennünket. Magunkon éreztük a tekintetét. Borzalmas volt. Majd egyszer csak… eltűnt.
– Eltűnt?
– Eltűnt. Már nem sok választotta el tőlünk, de csak úgy felszívódott. Beszereztük a szükséges adatokat a gyengélkedő orchideától, majd visszaindultunk. Az első súlyosabb rendszerhibák akkor kezdődtek. Először kihagyott a navigáció, és kézi módra kellett váltanom. Azt követte a hajtómű hiba, amit egy gyors újraindítás még tudott orvosolni első alkalommal, de másodjára már nem. A légkör felső részén már csak az AG-ben bízhattunk. Ha nem jön elénk Erik, és nem kreál egységes mezőt az antigravitációs generátorok összekapcsolásával, akkor úgy csapódtunk volna a felszínbe, mint egy darab kő.
A Főnök összefonta tekintetét Azumiéval. A lány minden erejét összeszedte, hogy állni tudja azt az acélkemény pillantást.
– A társai is ezt mondták. Tudja jól, ez a kérdezz-felelek csak formalitás. Muszáj elvégeznem. – Azumi bólintott, a Főnök pedig folytatta: – Jöjjön velem, kérem! Mióta visszatértek, történt pár dolog.
Elhagyták a tárgyalót, hogy a vezérlőbe menjenek.
– Azumi! – kiáltott Erik, mire a lány megtorpant.
– Veszek egy csokit, addig van pár percük – mondta a Főnök, és az automatához sétált.
– Jól vagy? – kérdezte Erik, lágyan, bizalmasan.
Azumi belebámult a férfi szemébe. Hiába múlt el a szerelem már az akadémián, az a szempár még mindig lenyűgözte.
– Jól vagyok. Rázós volt a helyzet, de te szerencsére hoztad a kötelezőt.
Vállon bokszolta Eriket, aki felnevetett.
– Szóval megmenteni egy félszárnyú űrsiklót a saját életed és géped kockáztatásával nálad csak a minimum? Akkor mi a maximum?
– Ha lehozod a csillagokat! – évődött tovább Azumi.
– Sosem változol! – Ezúttal Erik akarta meglökni a lány vállát, amit ő könnyedén hárított egy nindzsucu mozdulattal.
– Te pedig még mindig lassú vagy!
Mindketten nevettek, de azért meghallották a Főnök torokköszörülését.
– Majd találkozunk – búcsúzott Erik. – Add át üdvözletemet Fülig Jimmynek.
– Szia, Erik.
Azumi odasietett a Főnökhöz, lesütött szemmel. Csak az utolsó lépésnél emelte fel a tekintetét. Ez is olyan dolog volt, amit a nagyapja nevelt belé, és még mindig nem sikerült teljesen levetkőznie.
Két lépés távolságból követte a felettesét a vezérlőbe, amelynek ajtaját kitárta előtte a férfi a kártyázást követően. Odabent sokan gyűltek össze, és a monitorokat bámulták. Azumi tapinthatónak érezte a feszültséget, amikor csatlakozott Jimmyhez és Zolihoz.
– Mi történt? – súgta feléjük.
– Még mi sem tudunk sokat – felelte Jimmy. – Ezek a jelentések a világ nagy hírcsatornáitól származnak. Mindenhol súlyos katasztrófákról beszélnek. Nukleáris erőmű robbant fel Kínában, Japán szupergyors mágnesvasút-hálózata megbénult. Kelet-Európa áram nélkül maradt. Máris rengeteg halálos áldozat van, és úgy tűnik, az esetek összefüggenek.
– Tessék? – Azumi megborzongott. – Hogyan?
– Figyelmet kérek! – emelte fel a hangját a Főnök, ezzel mindenkit elcsendesített. – Most kaptam meg a kivonatolt adatokat az európai kormányoktól. Nem lacafacázok, hanem a tárgyra térek. – A képernyőre mutatott, amelyen megelevenedett a sérült űrsikló felvétele, rajta az árnyékkal, amelyet Azumi említett. – Ez az entitás támadta meg az Apollót, és úgy tűnik, lejutott a Földre!
Zúgolódás töltötte meg a termet. Azumi feje belesajdult a hirtelen jött zajba.
– Na, most ugrik ki az űrnyuszi a kalapból – súgta Jimmy.
– Az elmúlt két órát azzal töltöttem – folytatta a Főnök, mire mindenki elhalkult –, hogy elemeztem a felvételeket, tanulmányoztam az orchidea-állomány pusztulását, és az Apolló legénységével beszéltem. A beszámolójuk alapján kijelentem, hogy az emberiség találkozott egy idegen lénnyel. Azt nem tudom, hogyan került ide, még kevésbé van fogalmam róla, mit akar, vagy hogy intelligens-e. Csak abban vagyok biztos, hogy az űrsiklóval jött le, és ő felelős ezekért a katasztrófákért. Nem tudom, hogyan csinálja, de abban biztos vagyok, hogy amint megosztom ezeket a következtetéseket a Fehér Házzal, parancsot fogunk kapni, hogy foglalkozzunk a helyzettel. Azonnali találkozóm van az Elnökkel. Addig is azt akarom, hogy figyelemmel kövessék a híradásokat, dolgozzanak ki teóriákat, és mire visszatérek, álljanak készen! Jelentsenek minden felfedezést Dr. Nkosinak. Ő felel magukért, míg távol vagyok.
A Főnök elsietett. Azumi figyelemmel követte, nyakát nyújtogatva, a maga százötvennyolc centiméterével. Végül a tekintete megállapodott a magas, fekete férfin, Arend Nkosin. Azumihoz hasonlóan eredményei ellenére sokan utálták a törtető, öntelt alakot.
– Ez az! – fakadt ki Jimmy. – Hazarugdoshatom a gonosz E. T. seggét!
– Megvesztél?! – förmedt rá Zoli. – Ez páratlan lehetőség az emberiség történelmében. Első kapcsolat egy idegen fajjal.
Zoli arca teljesen kivirult. Azumi jól ismerte a férfi határtalan kíváncsiságát, amelyet csak a családja iránti kötelességtudat bírálhatott felül.
– Keressünk egy szabad gépet, és találjunk ki valamit, mire a Főnök visszatér – javasolta Azumi.
Az egyik csapat megtalálta a módját, hogyan követhetik az entitás mozgását. A lény, bárhol bukkant fel, hatalmas károkat okozott a digitális rendszerekben, mintha a kisugárzása tenné tönkre őket. Úgyhogy amikor egy spanyol, majd egy francia reptér teljesen leállt, és ezt követte három kórház, végül egész Párizs, az elmélet bizonyítást nyert. Így azonban mindig le voltak maradva egy lépéssel, mert meg kellett várniuk, míg befutnak a jelentések.
– Most megállt – közölte Zoli. – Miért állt meg? Robbanásszerűen húzott át Európán, majd megtorpant az Atlanti-óceánnál, mintha a partvonal gátat szabna neki. Nem értem.
– Talán így is van – jegyezte meg Jimmy. – Semmit nem tudunk erről az izéről. Lehet, hogy nem tud úszni. Vagy olyan, mint a gonosz szellemek, amelyek nem kelhetnek át a folyón. Vagy… Bejönnek neki a francia csajok!
– Á! – Zoli fáradtan sóhajtott, Azumi pedig a fejét rázta. Sejtette, hogy Jimmy sosem fog megváltozni. Két kézzel szórta a rosszabbnál rosszabb poénokat, amivel lemerítette az emberek idegrendszerét. De legalább mindig lehetett rá számítani.
– Volt egyszer egy francia barátnőm, aki olyanokat tudott csinálni a…
Azumi köhintett egyet, jelezve, hogy nem illik oda a téma.
– Bocsánat – szabadkozott Jimmy –, nem akartalak zavarba hozni, Azumi.
– Nem hoztál zavarba. Nekem is volt barátnőm a főiskolán.
Zoli olyan lassan fordult felé, mint egy bádogember, akinek olajozásra szorul a nyaka. Épp csak nem nyekergett. Jimmy szája tátva maradt, és még a szomszéd asztalnál ülő négy férfi is átpillantott a monitor fölött.
– Figyelj, Azumi – dőlt előre Jimmy a széken. – Ha esetleg szeretnél beszélni róla…
Azumi kacérkodott a gondolattal a másodperc töredékéig, hogy rápirít a fiúkra egy-két pikáns sztorival, de utána elhessegette a gondolatot.
– Újabb jelentés érkezett Genfből – terelte el a témát. – A lény tönkretette a Nagy Hadronütköztetőt.
– De miért? – kérdezte Zoli, és összefűzte ujjait. – Miért támad meg atomerőműveket, reptereket, részecskegyorsítókat? Van bennük valami közös, csak nem tudom, micsoda.
– Figyelmet kérek! – zengett Nkosi hangja. – Dr. Henriksen most indul vissza Washingtonból. AG-vel repülnek, úgyhogy hamarosan megérkeznek. Szeretném, ha addig összefoglalnák az eredményeiket! Végeztem!
Jimmy összehúzott szemmel méregette Nkosit.
– Figyeltétek a hangját? A kis köcsögnek nem lehet ínyére, hogy csak eddig játszhatta a főnököt.
– Szegénykém! – sóhajtott fel Zoli. – Vegyünk neki egy jegyet Franciaországba a volt barátnődhöz, hogy felviduljon?
– Ez fájt! – Jimmy a szívére tette a kezét, majd pacsit adott Zoli feltartott tenyerébe.
Azumi elmosolyodott. Be kellett ismernie, kedvelte ezt a két marhát.
– Nekilódult! – közölte valaki fennhangon, az orgánuma alapján Dr. Sparks.
Azumi a képernyőre szegezte a tekintetét. Csakugyan kilőtte magát az entitás, és átlépte az Atlanti-óceán partvonalát. A kárjelentések máris befutottak az egyik francia part menti városból, és továbbiak érkeztek egy távközlési vállalattól, amely a tenger alatt futó kommunikációs vonalak hibáját jelezte.
– A víz alatti vezetékekben közlekedik! – jelentette Dr. Sparks.
– Ennyit a gonosz szellem teóriáról – jegyezte meg hangosan Azumi.
Hibajelentések tömkelege érkezett az USA keleti partvonaláról. Előzetes számítások szerint a lény néhány perc alatt átszelte az óceánt, és már Amerikában garázdálkodott. A problémás területek alapján az Államok déli része felé tartott.
Vészjelzés érkezett a Főnök gépétől.
– Kapcsolják! – kiáltotta Nkosi.
– Mayday! Mayday! Itt Zeusz! – reccsent Erik hangja a vezérlőben, mire Azumi felemelkedett a székről. – Súlyos rendszerhibákkal küzdünk! Hamarosan kényszerleszállást kell végrehajtanunk!
– Itt Nkosi, vesszük az adást. Mi történt?
– Valami… – Statikus zaj nyelte el a hangokat kis időre. – … a lény…
– Az entitás az Nkosi… – kiáltotta Henriksen, majd a rádió elnémult.
Feszült csend telepedett a vezérlőre, amely alatt Azumi visszatartotta a lélegzetét. Erikre gondolt, és szinte megbénult a gondolattól, hogy mennyire nem akarja elveszíteni a férfit.
– Látok egy szántóföldet! – jelentette Erik. – Megpróbálom letenni a gépet! Az AG leállt, siklórepüléssel megyünk le! – Erik elhallgatott, ettől nyomasztó atmoszféra települt a teremre. – Valami felrobbant a gép hátuljában! Dugóhúzóba kerültünk! Úristen!
Csattanás zárta a kommunikációt. Azumi a szájára tapasztotta kezét, miközben a szemében könnyek csillogtak. Tudta, hogy senki sem élhette túl a katasztrófát. Nkosira nézett, de ő csak tátott szájjal meredt maga elé.
* * *
Az elkövetkező órákban Azumi a munkájába temetkezett, mialatt a munkatársai családtagjait a bázisra telepítették. Neki azonban nem volt senkije. Nagyapját Japánban hagyta évekkel korábban, és azóta nem beszéltek egymással. Próbálta elképzelni Tokió régi látképét, amelyet évek óta helyre akartak állítani, miután a halomnyi űrszemét letarolta a város felét. A Tokió-incidens térítette magához az emberiséget, hogy tennie kell valamit az űrtörmelékkel. Ez a felismerés hívta életre a nemes egyszerűséggel Orchidea-projektnek nevezett programot.
Ez a katasztrófa végzett Azumi szüleivel is. Ő akkor nagyapjánál tartózkodott, és ott is maradt további tíz évig, míg össze nem különböztek a lány elhivatottságán, és ő Amerikába nem szökött, hogy a projekt részese legyen. Ezután ismerte meg Eriket, Zolit és Jimmyt, akik a legközelebb álltak hozzá.
Az idegen szisztematikusan bombázta visszafelé a kőkorszakba az Egyesült Államokat. Két atomerőmű felrobbant, és radioaktív részecskékkel telítette több kilométeres körzetét. Az Elnök rendkívüli parancsára leállították a többi erőművet országszerte, beleértve a gátakat is. Megszűnt a légiforgalom, és az ország takarékra kapcsolt. A hadsereget az utcákra vezényelték.
Azumi továbbra is a híreket böngészte. Értékelte, hogy a saját generátorokkal rendelkező szerkesztőségek még tartják magukat.
– Na, végre! – hangzott Zoli megkönnyebbült hangja.
Azumi megfordult a székkel, és még elkaphatta a pillanatot, amikor Anikó átölelte az apját. A tíz éves lány alig ért a hórihorgas férfi hasáig, mégis úgy szorította, mintha ki akarná préselni belőle a szuszt. Zoli elmondása szerint azt a korszakot élte, amikor ő is űrbiológus akart lenni, akár az apja, de kacérkodott az informatikával is.
– Zu! – rohant oda Azumihoz, és átölelte. – Szorgalmasan gyakoroltam.
– Igen? Hadd lássam! – vette fel a kesztyűt Azumi.
Kibontakozott az ölelésből, majd egy könnyed mozdulattal nyúlt a lány felé. Anikó sikerrel hárított, majd visszatámadott egy alapfokú nindzsucu mozdulattal, amelyet Azumi kisujjból háríthatott volna, de inkább hagyta magát, majd műhalált tettetett, a székben lecsúszva.
– Szép volt! – dicsérte meg Anikót. – De azért ne hagyd abba a gyakorlást.
– Úgy lesz! – felelte a lány, és visszasietett a szüleihez.
– Hallottam, hogy mi történt Henriksennel – közölte férjével Saci. – Mi lesz most?
– Nkosi a helyszínre akar menni, hogy személyesen azonosítsa a testeket, és felügyelje az elszállításukat – felelte Zoli. – Már készítik elő a gépét.
– Azt hittem, leállították a légiforgalmat.
– Vannak különleges kiváltságaink.
Azumi visszafordult a számítógéphez. Erikre és az utolsó másodperceire gondolt. Puszta kézzel szedné szét a lényt, ha tehetné, de kevés hasznát venné harcművészi tudásának egy testetlen entitás ellen.
Saci és Anikó közben visszaindultak a barakkba, és Zoli visszatért a munkához.
– Nem hiszem el, hogy ez az első intelligens élet, amivel találkozunk, és most az a feladatom, hogy jöjjek rá, hogyan nyírhatjuk ki – csattant fel kis idő múlva.
– Intelligens vagy sem, több ezer embert megölt, mióta itt van – kontrázott Jimmy. – Azt mondom, hogy E. T. kapja be!
– Jó, de miért teszi? A Föld körül keringett, és a roncsokat használta játszótérnek. Utána nekiesett az orchideáknak, vélhetően mert elfogyasztották az életterét. Szerintem nem tudott önállóan lejönni a felszínre, ezért hozzánk csapódott. De mit akar itt? Miért teszi, amit tesz?
– Honnan tudjam? Engem csak az érdekel, hogy kinyírta az egyik legjobb haveromat és a főnökömet. Részemről hazadeportálom a seggét, amint rájövök, hogyan tegyem. Ha ehhez össze kell raknom egy francos csillagkaput, azt is megteszem.
– Nem-nem, figyelj! – csitította Zoli. – Fontos megértenünk, mit miért tesz.
– Részemről nem! – Jimmy hátradőlt, és keresztbe fonta a karját.
– Csitt! – kapcsolódott be Azumi. – Hadd mondja!
– Oké. – Zoli közelebb gurult hozzájuk a székkel. – Tehát, itt ez a micsoda. Miért tesz tönkre egy erőművet? Pusztítani akar? Nem hiszem. Falja az energiát? Talán. Ha így van, akkor találhatunk módot arra, hogy csapdába csaljuk.
– És elintézzük – jegyezte meg Jimmy.
– Talán kommunikálhatunk vele.
– Vagy kinyiffanthatjuk.
– Maradj már magadnak! – förmedt rá Zoli. – Nem akarom megölni! Tanulni akarok tőle.
– Csak mielőtt tanulhatnál tőle, ez az űrpöccs visszaküld minket az ősemberek szintjére.
– Van, aki már azon a szinten van.
– Hogy mondod?
Azumi felkészült, hogy szétválassza a fiúkat, de azok nem ugrottak egymás torkának.
– Szóval… Szerinted csaljuk csapdába? Hogyan?
Zoli tekintete villámokat szórt Jimmyre, majd a lány felé fordult, ekkor már szelídebben.
– Szigeteléssel. Szerintem meglovagolja az energiahullámokat. Talán ezért mennek tönkre körülötte a berendezések is. Így jött át Amerikába a tengerfenéken húzódó kábeleken keresztül. Ha nem tud hálózathoz csatlakozni, akkor bezárhatjuk, mondjuk valami Faraday-kalitkába vagy hasonló.
– De az űrben nem használt vezetéket, hogy átjusson egyik törmelékről a másikra – jegyezte meg Jimmy, ezúttal helytálló logikával.
– Ott máshogy mozgott, mert nem volt vezető közege.
– Tegyük fel, hogy igazad van – kezdte Azumi. – Hogyan kaphatjuk el?
– Ezen még gondolkodom.
A sziréna éles késként hasított a levegőbe, mire mindenki felugrott. Nkosi berobbant a helyiségbe, és fennhangon közölte: – Itt van!
Azumi és a srácok egymásra meredtek. Jimmy tekintetében tettrekészséget látott, míg Zoliéban félelmet. Megértette, a férfi nem magát féltette, hanem a családját.
– Menjünk! – kiáltotta Zoli. – Van egy ötletem!
Kisiettek a teremből, és a hangár felé indultak. A lámpák lépteik ütemére villogtak. Zoli haladt elől, Azumi középen, és Jimmy zárta a sort.
Zoli kivágta a vészkijárat ajtaját, és a szabad ég alá vezette társait. Odakint káosz uralkodott. Egy terepjáró száguldott el előttük, miközben a benne ülő tiszt parancsokat kiabált a körülötte lévőknek. A fények mindenhol villogtak, akár a stroboszkóp. A rettegés diszkója azonban sikolyokba és szétrobbanó fénytestekbe fulladt. Szikrák záporoztak Azumi nyakába is.
A nő felidézte nagyapja maró szavait, miszerint nem tudja, mit jelent áldozatot hozni. Tudta, hogy a két férfi egyikét sem hajlandó elveszíteni. Nagyot nyelt, erőt merített a dacból, amely eljuttatta idáig, és tovább rohant velük.
– Az egyik siklón van egy mintatároló! – kezdte Zoli az okfejtést. – Ha bele tudjuk csalni, akkor bezárhatjuk!
– És ha nem akar benne maradni?! – csattant fel Jimmy. – Azok a tárolók kicsik, ő meg akár egy benga állat is lehet mostanra!
– Lehet! De energiából áll! El fog férni odabent! El kell férnie!
Senki sem őrizte a hangárt a kavarodásban. A siklóba siettek, és Zoli kotyvasztani kezdett valamit az ott lévő vegyianyagokból. Azumi szótlanul figyelte, majd csak pislogott, amikor Zoli behelyezte a tálba kényszerített kémiai előadást a doboz belsejébe.
– A sikló éppen töltőn van, úgyhogy ide tud jönni, ha ezt megérzi!
A tálban beindult a reakció. Azumi azt hitte, kifolyik a szeme a fehér izzástól.
A villanykörték szétrobbantak. A dobozra tekintettek, amiben örvényleni kezdett valami. Áttetszően, narancssárga árnyalatban és élőn.
Zoli lezárta a csapdát, majd hátrálva bámulta a tárolót betöltő lényt.
– Megvagy – jelentette ki áhítattal átitatott hangon.
Azumi megborzongott, és elámult. Ott volt előtte egy élő idegen. Egyszerre volt rejtélyes, vonzó és tiszteletet parancsoló. A tálka fénye kialudt, de mit sem számított, mert a lény önálló fényt bocsátott ki.
Zoli hátratekintett két társára, és szélesen mosolygott. A plexi meghasadt, és éles reccsenéssel adta meg magát. Zoli visszafordult a fölé magasodó alakhoz. A lény amorf külseje folyton változott. Előredőlve tekintett le a férfira, majd sárga villám csapott ki belőle, ami átütötte Zoli testét, és nem sokkal Azumi feje mellett száguldott el. Mire a lány visszafordult, már csak a hűlt helyét látta az idegennek. Zoli még mindig ott állt, de csak sóhajtásnyi ideig. Lába kicsuklott alóla, és elterült a hideg padlón.
Azumi és Jimmy odaugrottak mellé.
– Te hülye állat! – ordított rá Jimmy.
A férfi tekintete összekapcsolódott Azumiéval. Csak másodperceik maradtak. E rövid idő alatt Azumi rettegést, értetlenséget, az élet utáni sóvárgást fedezte fel Zoli pillantásában. És mind fölé egy felismerés tornyosult: hatalmasat tévedett.
Zoli tekintete a távolba veszett, mellkasa nem emelkedett többször.
– Te, szerencsétlen kurafi – sóhajtotta Jimmy, aki sutba dobta kemény férfiasságát, és könnyeket ejtett barátjáért. – Nem ebben egyeztünk meg. Egyáltalán nem ebben!
Azumi is szipogott, és elhatározta, megfékezi a jövevényt, megvédi a barátait és Anikót. Gondolatmenetét megszakították az őket körülvevő őrök. Azumin eluralkodott a düh, de próbálta visszafogni magát, hogy nekimenjen a fegyvereseknek.
* * *
Azumi a fényes asztallapot bámulta, és gondolkodott. Mire jöhetett rá a barátja? Mi lehetett olyan nagy horderejű, hogy a szemében is tükröződött?
Az ajtó kinyílt, és Dr. Arend Nkosi lépett a szobába két őrrel. Az egyik tagbaszakadt, háromajtós szekrény volt, a másik Takumi, Azumi korábbi edzőpartnere. Ők ketten megálltak Nkosi két oldalán, míg a férfi helyet foglalt Azumival szemben. Nem szólt semmit. Az izmok megfeszültek, és elernyedtek az állkapcsában, mialatt sötét pillantása áthatóan vizslatta Azumit.
– Az egyik társa meghalt – kezdte a férfi, mire Azumi némán bólintott. – Tudja, hogy mint küldetésparancsnok, maga felel az embereiért? – Azumi ismét bólintott. – Semmi keresnivalójuk nem volt kint. Nem kellett volna megpróbálniuk befogni az idegent. Mégis mit hittek maguk?! A bázis a földdel lett egyenlő. Elveszítettünk egy gépet és sok jó embert, köztük a maga barátját és az Orchidea-projekt egyik vezető alakját, Dr. Szabó Zoltánt.
– Tegyék, amit tenniük kell.
– Tegyük, amit tennünk kell? Ennyi a válasza? Ez a karrierje végét jelenti.
– Nem a világvége.
– Nem a világvége? – Nkosi hümmögött. – Azt mondja, nem a világvége? Hadd világosítsam fel: pontosan a kibaszott világvége vár ránk! Nem tudjuk megállítani ezt a dögöt, miközben romba dönti a civilizációnkat. Ez a keserű valóság, Ms. Obuchi. Árulja el nekem – kérdezte, és előredőlt –, mit terveztek azzal a mintagyűjtővel?
– Zoli úgy gondolta, bezárhatja a lényt.
– Hogyan?
– Vonzzák a nagy erejű elektromos terek, és el akarta szigetelni.
– Ezt már tudjuk. Azután jelent meg itt, miután aktiváltuk az egyik hajó AG-ját. A hajtómű, mint tudja, semlegesíti a gravitációt. Ehhez persze sok energia kell. Elég ahhoz, hogy az idegen kifinomult orrát akár négyszáz kilométerről is megcsapja. Az a dög homlokegyenest iderohant, és a földdel tette egyenlővé a bázist. Nincs fegyverünk ellene, és nem tudjuk bezárni. Akadt esetleg valami fényes ötlete, míg itt csücsült?
Azumi megrázta a fejét. Nkosi nagyot sóhajtott. Lerítt róla, nem ilyen körülmények között akart vezető beosztásba kerülni. Egy romhalmaz parancsnokává vált, és hamarosan magyarázatot kell adnia a főnökeinek. Azumit elégedettséggel töltötte el, hogy mélyen fent lehet az a bizonyos zabszem Nkosinak.
A férfi felállt, de távozóban még visszaszólt az ajtóból:
– Remélem, jól érezte itt magát, mert ahogy lehet, elküldöm Washingtonba, ahol személyesen a nagykutyák fogják felelősségre vonni, mivel maga hozta nyakunkra ezt a pestist.
Kiment, és bezárta az ajtót. Azumi mélyet sóhajtott, és tovább gondolkodott. Lehunyta szemét, kizárta a külvilágot, és meditálni kezdett. Próbálta megtalálni az igazságot, amire Zoli rábukkant.
* * *
Kattant a zár, mire Azumi szeme kinyílt. Jimmy dugta be a fejét a résen, és szélesen vigyorgott.
– Kiszabadíthatjuk, hercegnő?
Azumi felállt, és rögvest megértette a királyi többest, amikor Anikó is belesett a szobába.
– Ő mit keres itt? – kérdezte Azumi, és közben az ajtóhoz robogott. – Veszélybe kerülhet.
– Tudok vigyázni magamra – védekezett a lány.
Azumi arra gondolt, leteremti Anikót, de utána rájött, hogy a lány gyászol.
– Anyukádnak szüksége van rád.
Anikó szólásra nyitotta a száját, de végül nem mondott semmit, csak megszorította Azumi kezét, és elsietett.
– Van kártyád? – fordult Jimmy felé Azumi.
– Van. A kis info-zseni szabadított ki, de már az én kártyámmal jöttünk idáig.
– Van egy tervem. Menjünk az öltözőbe!
Óvatosan haladtak a folyosókon, és gondosan ügyeltek rá, hogy ne keltsenek feltűnést. Akadálytalanul elérték az öltözőt, mire Azumi a szekrényéhez sietett. Kinyitotta, majd mélyet lélegzett. Figyelmen kívül hagyta az öltözőkre jellemző szagot, inkább a felkészülésre összpontosított. Mintha új energiával töltődött volna fel. Benyúlt a szekrénybe a mostanában elhanyagolt sporttáskájáért.
– És most? – fonta karba a kezét Jimmy.
– Szerzünk egy antigravitációs gépet – kezdte Azumi, miközben kicipzározta a táskát, és kivett belőle egy készlet dobócsillagot. Jimmy elképedt a látványtól. – Biztosan lesznek őrök, akik a hangárt őrzik.
– Mire készülsz, Xéna?
Azumi felcsatolta karvédőjét, és belecsúsztatta a csillagokat, majd egy nuncsakut is befűzött a derekához.
– Út közben elmagyarázom. Igyekezzünk!
Állítólag az utolsó másodpercekben olyan tisztán lát az ember, mintha külső szemlélőként tekintene magára. Azumi megértette, mire jött rá Zoli a halála pillanatában: a lény intelligens. Tudta, hogy csapdába akarják csalni, és bosszút állt. Valahogy eljutott a Földre, élősködött a fenti törmelékmezőn és a működő műholdakon, majd pusztítani kezdte az orchideákat, hogy azok ne vegyék el az életterét. Az Apolloval, esélyt adtak neki a lejutásra. Elképzelni is nehéz, hogy sóvároghatott a lény a felszínt benépesítő fények után. Az emberiség csak egyféleképpen élheti túl a találkozást: ha kirugdossák az idegent a Földről.
Azumi most azzal a súllyal a vállán kémlelte a hajnali fénybe burkolózó hangárt, hogy rá maradt ez a feladat. El kellett lopnia az egyik siklót, magához csalnia a lényt, és kivinnie a légkörből. Jimmynek nem tetszett az ötlet, de egy lépéssel sem maradt le tőle.
Azumi rezzenéstelen arccal figyelte a hangárkapu előtt sétálgató őröket. Kivárta a megfelelő pillanatot, majd árnyéktól árnyékig osont, azután rárontott a háttal álló őrre. Átkulcsolta a nyakát, és behúzta a hangár takarásába. Hiába volt csak fele akkora, mint a férfi, túl sok adrenalin dolgozott benne karöltve a kötelességtudattal. Sikerült kiütnie a férfit, és lefektette a fal tövébe.
– Jack? – szólt a másik őr.
Azumi előhúzta a nuncsakut, és várt. „Türelem” – hallotta fejében a nagyapja hangját.
A férfi előugrott a sarok mögül, de esélye sem maradt. Azumi meglendítette a nuncsakut, és villámgyorsan bevitt neki három ütést: az elsővel lefegyverezte, a másik kettővel testre és fejre ment, aminek következtében a férfi homokzsák módjára dőlt el. Eltette a nuncsakut, és intett Jimmynek. A férfi odasomfordált hozzá meglepett arccal.
– Mi vagy te, valami apró szuperhős?
Azumi karon ragadta, és a bejárathoz vezette, majd bejutottak az őr kártyájával.
– Megállni! – üvöltött rájuk valaki odabent.
Mindketten egy tárolókonténer mögé lapultak. A fegyverek hangosan kattantak, hangjuk mennydörgésként harsant a tágas térben.
– Mondom, mi lesz – fogott bele Azumi, azután kilesett a fedezékből. Amikor visszahúzódott, folytatta. – Négyen vannak. Kettő a tied, kettő az enyém.
– Fegyverük van.
Azumi átadta a nuncsakut, de Jimmy olyan értetlenül meredt rá, mint sushi szakács a hamburgerzsömlére.
– Vágd fejbe őket!
Válaszra sem várt, kiugrott a fedezékből, és takarástól takarásig rohant. Az őrök többször is felszólították, de nem lőttek. Tudta jól, parancsot kaptak, hogy csak a legvégső esetben használják a fegyvereiket, mert civilek is tartózkodtak a bázison.
Azumi bebújt az utolsó konténer mögé, amelyet Takumi és társa elkezdett bekeríteni két oldalról. A lány a gyengébb ellenfél felé indult. Gyorsan mozgott, és mire a nő elszánta magát, Azumi már előtte állt. Lefegyverezte tenyerének élével, azután hárított egy ellentámadást, és következett egy bordára mért ütés, amellyel kipréselte a levegőt a nő tüdejéből. Ő térdre rogyott, ezt követően Azumi kiütötte. Megperdült, de Takumi már vele szemben állt, és rászegezte a pisztolyát.
– Ne kényszeríts, Azumi! Parancsom van.
A lány előredöntötte fejét, ettől sötét haja az arcába hullt. Rezzenetlen tekintettel kémlelte alóla az ellenfelét. Ismerte Takumi trükkjeit, amiknek köszönhetően fele arányban győzött ellene. Úgy érezte, eljött a mindenkori döntő ideje.
– Add meg magad, és feküdj a földre! – zengte Takumi, amelybe belevegyült Jimmy küszködő hangja valahonnan. – Feküdj le, vagy harcképtelenné teszlek! Jelen esetben ez egy lábon lövést fog jelenteni!
Azumi felemelte a kezét, és előredőlt. Csakhogy az utolsó pillanatban bukfencezett egyet, és a végén kirántott egy dobócsillagot a rejtekhelyéről. A fegyver elsült, de célt tévesztett, azonban a nindzsa fegyver nem. Az első csillag kiütötte a pisztolyt a férfi kezéből, majd egy második odaszegezte Takumi egyenruhájának ujját a falhoz.
Azumi nekiiramodott. Megpróbálta gyorsan döntőre vinni a dolgot, de ellenfele sikeresen hárított, még fél kézzel is. Hátralökte a lányt a mellkasánál fogva. Azumi visszaugrott, és mellkason akarta taposni Takumit a térdével, de ő kitépte a dobócsillagot, és elhátrált.
Utána mozdult a férfinak, és gyors ütésváltásba keveredett vele. Újra kiegyenlített küzdelem alakult ki közöttük. Érezte a testében zubogó adrenalint, a színtiszta izgalmat, amit egy nagy tétű közelharc eredményez. A gyakorlás vagy egy verseny meg sem közelíthette ezt az élményt. Pontosan, ahogy a nagyapja mondta neki.
Végül Takumi hibát vétett, amelynek köszönhetően Azumi a bal talpának élével végzetes csapást mért a férfi térdére. Takumi felordított, és a földre rogyott. Zihált a fájdalomtól, amikor felnézett a lányra. Azumi körbefordult, és fejbe rúgta a sarkával, és ezzel jótékony álomba küldte a férfit.
Fegyver dörrent, Azumi pedig még a száguldó vérét is meghűlni érezte. Futni kezdett a másik küzdelem irányába. Ahogy befordult egy Wolfgang-osztályú sikló mellé, már látta is a felállást. Jimmy a földön térdelt, combjából dőlt a vér, de még ekkor is szorosan markolta a nuncsakut. A harmadik őrt sikerült kiütnie, de a negyedik fölötte állt, és rá szegezte a fegyvert.
– Hé, kopasz! – reccsent rá Azumi.
A tar fejű férfi megpördült a tengelye körül, mire Azumi hanyatt dobta magát, és átcsúszott a lába között. Azonnal felült mögötte, és megfordult a fenekén. Térdhajlaton talpalta az őrt mindkét lábával, amitől az összeesett. Azumi oldalra gördült, és azzal a lendülettel fejbe rúgta. Újabb győzelmet aratott.
Körbenézett, de nem maradt senki más. Jimmyhez ugrott, és a sebére szorította a kezét. Megnézte a férfi arcán látható zúzódásokat.
– Jól helyben hagytak – összegezte a lány.
– Ezek nem ők voltak – felelte Jimmy, azután folytatta Azumi értetlen arcát látva. – Nem tudok bánni ezzel a vacakkal.
Ellökte a nuncsakut, majd elmosolyodott. Felszisszent a fájdalomtól, és ettől Azuminak nevetnie kellett.
– Felszállunk? – kérdezte Jimmy.
A lány végigmérte őt, majd a gépre tekintett. Egyszeriben megértette az áldozatról szóló prédikációt, amelyet a nagyapja tartott neki annyiszor, és amely végleg elüldözte Tokióból. Az, hogy elszökött egy másik országba, és mindent hátrahagyott, nem jelentett igazi áldozatot. Ellenben az, amire most készült, igen.
– Csak én megyek.
– Tessék?!
– Nem szállhatsz fel ilyen lábbal. Nem engedem. Itt maradsz, és elmagyarázod, miért vittem el a gépet.
– Ezt itt? – Jimmy a Wolfgang felé biccentett.
– Ennek van mentőkapszulája is. Talán használni is tudom majd.
– Na, ezért megyek veled én is!
Jimmy fel akart állni, de a hangár kapuja kitárult, és fegyveres katonák masíroztak be rajta. Velük tartott Nkosi is.
– Nincs vita, tartsd fel őket! – mondta Azumi, és a sikló aljához rohant.
Felkapaszkodott a létrán. Minden létrafok egy örökkévalóságnak tűnt számára, de amint bejutott, lezárta a zsilipet maga mögött. A vezérlőbe sietett, és leválasztotta a rendszer mesterséges agyát a központi vezérlésről.
– Erre a felszállásra nem kaptunk engedélyt – jegyezte meg az MI, miközben Azumi felkapcsolta a rendszereket.
– Ms. Obuchi! – zengett Nkosi érces hangja a csarnokban. Azumi kipillantott a szélvédőn a gyűrött külsejű, hangosbemondót tartó férfira. – Nem tudom, mire készül, de nem jut ki innen!
– Azt gondolja, elhiszem, hogy képes lenne szétlőni ezt a méregdrága vasat? – kérdezte Azumi, miután rátenyerelt a külső hangszóró gombjára. – Maguk most félreállnak az utamból, és hagynak elmenni. Akkor visszakapják a gépüket.
– Ha beindítja az AG-t, nem jut messzire! A lény levadássza magát! Ha kiengedjük, búcsút inthetünk a siklónak! Részemről akkor inkább pár golyó ütötte lyuk legyen rajta, mintsem ronccsá váljon! Mindenki készüljön!
Azumi nem tehetett mást, minthogy aktiválta az antigravitációt, felemelte a gépet, és kirepült a burkolatot kopácsoló lövedékek felhőjén át. Hálás volt, amiért a katonák előzékenyen nyitva hagyták számára a kaput.
Feljebb emelte a gépét abba a magasságba, amelyben Erik repült az utolsó útján. Erről tudta, hogy még biztosan eléri az idegen. A kontinens belseje felé vette az irányt, és gyorsított. Nem félt, hogy a testetlen lény nem éri utol, ellenben nem akart esélyt adni a vadászgépeknek, amelyeket utána fognak küldeni.
Idegesen figyelte a műszereket. Tapasztalatból tudta, nem a zuhanással fog kezdődni a találkozás, hanem előbb megbolondulnak a rendszerek. Feszült másodperceknek nézett elébe, míg végül a közelségjelző riadóztatta. Rögtön ezután táncra perdült a műhorizont.
– Helló-szia – üdvözölte Azumi, azután felrántotta a gép orrát.
Csodálta az AG gépek könnyedségét. Nem volt szükségük rakétára, hogy elhagyják a légkört, és az utasok alig érzékelték a gyorsulást. Azumi gyomra ez alkalommal is csak kicsit ugrott meg.
Az égbolt sötétségbe borult, ahogy átszelték az atmoszféra felső rétegeit. Felbukkantak az első csillagok, majd a hatalmas orchideák. Az egy kilométer átmérőjű virágok szélesre tárt szirmokkal terpeszkedtek az égen.
Azumi most már másként tekintett ezekre a fehér, narancssárga és lila virágokra. Értékelte a szépségüket, és a céljukat, amely egyszerűen meghatározta őket. Megeszik a fémet, növekszenek, és még többet esznek, míg végül semmi nem marad az égen. A működő műholdakat persze magasabb pályákon helyezték biztonságba.
A hajó megrándult, és lassult.
– Antigravitációs-hajtómű hiba – jelentette az MI. – Elvesztettem a baloldali érzékelősort. Az energiaelosztó rendszer…
A számítógép elnémult, a fények villogni kezdtek. Azumi szorongott, mert felködlött előtte az első találkozása a lénnyel. Akkor nagyon megijedt, de most egy mély lélegzettel kisöpörte fejéből a nem oda tartozó gondolatokat.
Beállította az útirányt a mélyűr felé, és a manőverező fúvókákat egyetlen, hosszú lökésre állította. Azután kikötötte magát, és fellebegett a székéből. A villódzó lámpák kereszttüzében elrúgta magát a vezérlőtől, és a hátsó szekcióba úszott. Amikor elérte a túlsó falba süllyesztett zsilipet, kinyitotta, és beszállt az aprócska mentőkabinba. Alig zárta azonban magára az ajtót, a kémlelőnyílás túloldalán a lénnyel szembesült. Ott állt a maga testetlen valójában, és mintha őt bámulta volna. Vajon tudja, mire készülök? – tette fel a kérdést magában Azumi.
Villám kelt útjára az idegen testéből, és végignyalta a zsilipet. Az ajtó felforrósodott, csaknem izzásig hevült. Azumi az üléshez szökkent, és rájött, az idegen egyértelműen tudta.
Kiadta az utasítást a fúvókáknak a karján lévő vezérlőn át, és máris érezte a gyorsulást az ülésen keresztül. Az idegen velőtrázóan üvöltött, és ismét támadott. Azumi nem vacakolhatott holmi biztonsági hevederrel, hanem azonnal vészstartolt. A kabin kilökődött a siklóból, és forogva távolodott. Azumi a falhoz préselődött, és közben a mélyűr felé tartó palackpostára gondolt, benne a kellemetlen üzenettel. Remélte, soha senki nem nyitja fel.
A kabin automatikusan betájolta a Föld helyzetét, és elindult felé. Azumi bekötötte magát, és mély lélegzetekkel próbált lenyugodni. A közelségjelző azonban sípolni kezdett.
– Ezt nem hiszem el! – üvöltötte a lány.
A rendszer visszajelzése alapján azonban ezúttal egy orchidea vetett szemet a kapszulára. Azumi elmormolt magában egy hálaimát, amiért gyorsabban mozgott, mint a nagyra nőtt dísznövény.
Hamarosan belépett a légkörbe, és landolt a Csendes-óceánban. Hajók egész armadája várta, és a fedélzetre vették. Nem sokkal később Azumi egy takaróba bugyolálva bámulta a hullámokat a fedélzetről, és közben a nagyapja utolsó hozzá intézett szavaira gondolt: Ha a virágszirom lehullott a fáról, már nem térhet vissza rá.
Ezek a szavak csengtek a fülében, amikor két hét világmegmentő hősnek kijáró figyelem után becsengetett a nagyapjához. Az öreg Obuchi ajtót nyitott, és összevont szemmel bámult az unokájára. Azumi nagyot nyelt, és felszegte az állát. Izgatottan várta, mi történik. Nagyapja végül oldalra lépett, és megengedte, hogy a virág hazatérjen.
