Sárkánylovasok – 10. rész
10.
A varázslótanoncok halkan beszélgettek a tanteremben. Ezt az órát mindig nagyon várták, mert az előadó professzor a világ egyik legnagyobb mágusa volt, a Varázslótanács elnöke, Voksar Droxon. Ráadásul a téma is izgalmas volt, mágiatörténelem. Droxon szinte mindent tudott a mágáról, a mágia világáról. Az ifjoncok szájtátva hallgatták az idős varázslót, de a legjobban azt szerették, amikor az öreg elkalandozott, és régi izgalmas történeteket mesélt. Egyik társuk belépett a folyosóról, ahol eddig figyelte. mikor közeledik a professzor.
– Pszt, jön! – mondta, majd beült az első padba az ajtó mellett.
Síri csend lett, majd amikor Droxon belépett, mindenki felállt. A varázsló letett az asztalára három pergamentekercset, aztán szembefordult a fiatalokkal. Jóságosan mosolygott.
– Üljetek le kedveskéim! – ő is az íróasztala mögé lépett.
Egy mozdulatára kihúzódott a széke és ő leült. A varázslótanoncok összesúgtak, amikor látták a magától mozgó bútordarabot. Doxon mosolygott. Semmi értelme nem volt a varázslatnak, hisz simán kihúzhatta volna a széket, de olykor szerette elkápráztatni a fiatalokat.
– Ma érdekes témát hoztam nektek. Arról fogunk beszélgetni, hogy a mágusok milyen irányba szoktak szakosodni, amikor megmutatkozik a teljes erejük. Szót ejtünk majd a varázsosokról is. – A tanulók halk sugdolózásából arra következtetett, hogy a téma érdekli őket. Droxon szerette lazán tartani az órákat, egyáltalán nem volt szigorú. Szerette, ha a diákok hozzászóltak, kérdeztek. – Ki tudná elmondani, milyen mágusokat ismertek? – nézett szét a teremben ülőkön. Rögtön az első padból emelte a kezét egy fiú. – Makar ugye? – A nevekkel hadilábon állt.
– Malkar, mester, Malkar Felvi – mondta a srác.
– Bocsáss meg, fiam! Szóval te tudod a választ a kérdésemre?
Az ifjú megköszörülte a torkát és belekezdett.
– Vannak ugye a gyógyítással foglalkozó mágusok – mutatóujján számolta –, őket a fehér köpönyegükről lehet felismerni, aztán akik az időjárást tudják befolyásolni, sárga talárt hordanak – még egy ujj –, aztán vannak az általános mágusok, ők kicsit mindenhez értenek, és kék köpenyt viselnek. – A fiú úgy fújta ki a levegőt, mintha hegyet mászott volna.
A professzor a többiekre függesztette tekintetét.
– Remek volt! Valaki ki tudná ezt egészíteni?
Az egyik hátsó padból egy magas, vékony fiú emelte fel a kezét.
– Igen Laktay? – Droxon kedvelte a srácot, mert okos volt, és mindig figyelt.
– A mestermágusok mindig fekete köpenyt viselnek, mindegy mi a szakterületük – mondta felállva a fiú.
A varázsló bólintott jelezve, hogy jó a válasz.
– Így van, köszönöm!
– És vannak még a harci mágusok is mester – vágott Droxon szavába a tanonc.
A tanító tekintete összeszűkült, és egy pillanatra ingerültség suhant át az arcán, de türtőztette magát. Mélyet lélegzett, és megszólalt.
– Csak voltak harci mágusok, Laktay. Több ezer éve nem született ilyen varázshatalmú ember. De jól mondod, valaha köztünk éltek, és ők vörös talárt hordtak. – A professor megnyugodott, és úgy döntött, inkább dob pár információt a fiataloknak, mert tudta, ha titkolózik, azzal pontosan arra ösztönzi őket, hogy kutakodjanak, és kíváncsiskodjanak. – Nemsokára tanulunk a Varázslóháborúkról, és akkor ott többet is megtudhattok a harci mágusokról.
Laktay még nem ült le, és most tőle szokatlan módon engedély nélkül belevágott a mester szavába.
– Igaz az, hogy a harci mágusok miatt törtek ki a Varázslóháborúk? – kérdezte.
Droxon arra gondolt, hogy leteremti a fiút, aztán később kitörli az emlékeit. Ám ahogy rápillantott a rá szegeződő tekintetekre, rájött, hogy kedveli ezeket a fiúkat. Azt akarta, hogy ne foglalkozzanak ezzel a témával, de ezt csak drasztikus varázslatokkal kényszeríthette volna ki. Máshogy fogja megpróbálni, döntötte el. Vissza fogja kényszeríteni a szellemet a palackba, de ravaszsággal.
– Ülj le fiam! – mondta kedvesen, de határozottan. – Mint mondottam, nemsokára foglalkozunk a háborúkkal is, sőt, azt hiszem, még meg is fogjátok utálni a témát, mert rengeteget fogok kérdezni az anyagból. Tehát folytassuk a mostani témát és a harci mágusokról elég annyit tudnotok, hogy egy régi korban éltek, és nekünk ők már csak történelem – mondta, és kezével is jelezte, hogy lezárta a témát. – Tehát Terrain világán kik használnak még mágiát, a varázslókon kívül? – Mindkét kezét az asztalra fektette, és kérdőn nézett a tanoncokra. Egyikük összeszedte a bátorságát, és jelentkezett.
– Mágiahasználók még a Varázsosok is. Ők a mágia kis szeletét tudják használni. A mágusokkal szemben legtöbbjükről már születésük után szinte egyből kiderül a tehetségük.
– Miért fiam, a mágusoknak mikor mutatkozik meg a tudásuk? – tette fel a kérdést Droxon.
– Mindőjüknél máskor, de jóval tizennyolc éves kor után.
– Jó válasz. – A mágus dicsérően nézett a fiúra. Az folytatta.
– Aztán ott vannak a különböző szerzetesrendek, akik szintén használnak mágiát. Róluk többet nem tudok mester.
– Igen gyermekem, leülhetsz! – Droxon kisétált a katedra szélére.
– Ez lesz a mai első óra anyaga. A szerzetesrendek és mágiájuk. – Visszalépett az íróasztalhoz, és kigöngyölte az egyik magával hozott pergament.
Ekkor egy csattanáshoz hasonlatos hang hallatszott, a levegőben ózonillat terjengett. Az idős mágus váratlanul összegörnyedt, mintha gyomorszájon vágták volna. Két kezével éppen csak sikerült megkapaszkodnia, az asztal szélében, és így talpon tudott maradni. Nehezen lélegzett, a teste láthatóan remegett. A diákok felugrottak, és két bátrabb fiú odaszaladt a varázslóhoz. Két oldalról megfogták a karját, a székéhez támogatták és leültették.
– Mester, jól van? – kérdezte egyikük.
A mágus felemelte eddig lehajtott fejét, amelyre ráborult köpenyének csuklyája. A fekete anyag alól rájuk nézett. A két fiú rémülten hőkölt hátra. A professzornak vörösen világítottak a szemei. Arca valami belső elementáris dühről tanúskodva, teljesen eltorzult.
– Nem vagyok jól, és most azonnal távozzatok!
A rémült tanítványoknak nem kellett kétszer mondani.
* * *
Saria Cagona meghúzta lova gyeplőjét, először lépésre váltott, majd meg is állította a hátast. Szeme elé tárult a pár száz méterre a hegyoldalnak támaszkodó Üllő fogadó épülete. Cagona kedvtelve nézegette. Közben a ló mélyeket lélegzett, örült a pihenőnek. A férfi szerette a jó kocsmákat, a hangulatos ivókat. Remélte, hogy ehet valamit, mielőtt összecsap a feltételezhetően itt tartózkodó renegát mágussal. Hogy is hívják a fickót? Visszagondolt a reggeli beszélgetésére a főmágussal. Egy ősi varázslat segítségével beszéltek. Cagona amikor távozott abból a kisvárosból, a Voksar Droxontól kapott varázspergamenen üzent az öregnek, hogy lenne néhány kérdése. Azt gondolta, a pergamenen megkapja a válaszokat, ám a tekercsen megjelenő írás utasította, hogy keressen egy nyugodt vízfelületet, mert Droxon látni is akarja. Cagonának jó egy órát kellett lovagolnia, ráadásul ellenkező irányba, mire talált egy patakot, és egy kiöblösödő kanyarban saját kezével odahordott sziklákból, elkerített egy kis medencét. A derekán viselt erszényből kék port szórt a vízre, és a pergamenen írt Droxonnak, hogy készen van. A főmágus már várhatta a jelzését, mert a víz szinte egyből bugyogni kezdett mintha forrna. Aztán kisimult, a kék por feloldódott a vízben, és a kis medencéből kiemelkedett Voksar Droxon egész felsőteste. Cagona mélyen meghajolt.
– Nagyuram – suttogta – milyen régen nem volt szerencsém látni téged! Üdvözöllek! – Arcát nem emelte fel.
A vízből és varázsporból materializálódott figura hangja különösen szólt, de minden szava jól kivehető volt. A főmágus arcvonásai is jól kivehetőek voltak. Cagona egyből rájött, hogy a mestere nagyon dühös rá.
– Saria, hányszor mondtam, hogy az alantas vágyaid nem élvezhetnek előnyt a küldetéssel szemben!? Mi vagy te, egy ösztöneitől fűtött vadállat? – Sziszegte az idős varázsló.
Saria még mindig a földet bámulta.
– Nézz rám, Saria! – parancsolta a mester.
A testes férfi felemelte tekintetét, és végre Droxon szemébe nézett.
– Tudod, hogy mennyi bajt zúdítottál a fejemre, amióta elindultál, hogy elintézd ezt a kis feladatot? – A mester már nem kiabált, és ez még jobban bántotta Cagonát.
Az egész világon Droxon volt az egyetlen, akire felnézett, és vágyta a dicséretét. Olyan hatalmas, és erős mágussá akart válni, mint ő. Közben az öreg elhallgatott, és láthatóan lehiggadt.
– Rendben, ennyiből szerintem értettél. Remélem, a következőkben átgondolod a tetteidet. Még egy mágus sem tehet meg mindent. Értetted?
– Igen, mester! – Cagona kissé meghajolt, és belül komolyan is gondolta az ígéretét. Azt akarta, hogy Droxon büszke legyen rá.
– Kérdezz! – vonta fel a szemöldökét a főmágus. – Azt írtad, kérdéseid vannak.
– Igen, mester. Ha minden igaz, kora délutánra a fogadóhoz érek. Kérlek, segíts, mit tegyek, ha ott találom a két, vagy akár az egyik keresett személyt? – Külön örült, hogy Droxon adja az utasításokat, így talán nem fog csalódást okozni.
– Egy rendkívül erős mágussal fogsz találkozni, Uvius Abaris a neve. Több száz éve használja a mágiát, tehát ne becsüld le. A tanácsom, hogy lepd meg, és minden figyelmeztetés nélkül támadj. – Mondta elgondolkodva Droxon.
A testes inkvizítor bólintott.
– Meghaljon? – nézett a mestere szemébe.
– Igen, és a varázsosnak is meg kell halnia. Valószínű, hogy mindez nagy zajjal fog járni. – Droxon vízből alakot öltött mása, amennyire tudott közelebb hajolt. A nedves kék alak Cagona fölé tornyosult. – Engedélyt kapsz, hogy minden tanút eltüntess.
– Ahogy parancsolod, mester! – Saria mélyen meghajolt.
– Sok sikert, fiam!
Ezzel a jelenés fröccsenve visszazuhant a kis medencébe. Csak a hullámzó kék víz tanúskodott róla, hogy egy másodperccel korábban még ott volt. A magára maradt Cagona összedörzsölte a kezeit, és gonoszul elmosolyodott. Már alig várta, hogy összecsaphasson ezzel a híres Uvius Abarissal, és végre már egész közel volt hozzá. A fél világot átutazta, de végül megérkezett. Sarkával előre ösztökélte a hátast. A nap átbukott a Barnuum-hegység csúcsa felett, így ez az oldal már árnyékban volt. Emiatt tavasszal az Üllőben korán gyertyákat kellett gyújtani. Egy vézna gyerek szaladt ki a mágus elé az istállók felől, és mikor meglátta az érkezőt, mélyen meghajolt. Cagona elégedett volt. Szerette, ha megkapta a neki kijáró tiszteletet. Lecsúszott a lóról, és a kantárt odadobta a fiúnak.
– Rendben lásd el a lovamat, és akkor nem kell, hogy megismertesselek ezzel – dörrent rá, és leakasztotta az övéről kedvenc korbácsát.
A fiú okosságból-e, vagy rémületében, azt nem lehet tudni, de csendben maradt, és elvezette a paripát. A mágus a fogadó bejárata felé indult.
* * *
Howard az Üllő fogadó és vegyesbolt tulajdonosa rendkívül feszült volt. Módfelett aggasztotta a vakmerő terv, amit egy mágus megölésére terveltek ki egy másik mágussal, aki természetesen azóta köddé vált, mondván, hogy neki halaszthatatlan dolga van. Ugyanennyire, ha nem jobban aggasztotta imádott feleségének szerepe a tervben. És ha valaki akár csak egy hete is azt mondja Howardnak, hogy az egyik emeleti szobában egy démont fog bújtatni, aki az ő parancsaira vár, hát biz isten a képébe nevetett volna. Ezért aztán a fogadós eléggé nagy nyomás alatt dolgozott két napja. Valahányszor kinyílt az ivó ajtaja, ő odakapta a tekintetét, és közben a szíve a torkában dobogott. Pedig Howardnak nem volt új a harc előtti idegesség, hisz valamikor zsoldosként kereste a kenyerét. Valójában a félelmet sem igen ismerte. Rengeteg csatában, rajtaütésben vett részt, de azokban az időkben csak maga miatt kellett aggódnia. Ezzel szemben most idegeskedett a felesége, a fogadója, az alkalmazottai, és a vendégek miatt is. Arról már nem is beszélve, hogy soha életében nem akart még megölni egy mágust sem. Sőt még csak olyanról sem hallott, hogy bárki is megpróbálta volna. Gondolni sem mert ilyenre. Terrain világán a mágusok érinthetetlenek voltak. Howard most is a söntéspult mögött állt, és a fogadó életét figyelte. A vendégek persze nem tudtak semmiről, így aztán nem is aggódtak semmiért, és ezért remekül érezték magukat. Ettek, ittak, kártyáztak, nevettek, és beszélgettek. A felszolgálók alig bírták az iramot. Délben érkezett egy csapat törp, akik a hágón készültek átvágni. A tizenkét alacsony, ám annál robusztusabb, szakállas fickó, jócskán felöntött a garatra. Összetoltak két asztalt, és sört vedelve hangosan daloltak, tréfálkoztak. Öblös pipájukból illatos füstöt eregettek. Az egyikük szájharmonikán játszott szokatlan, de kellemes dallamokat. Aztán volt itt egy Mandorai csapat is, akik kora reggel szándékoztak útra kelni. A felszerelésüket már korábban beszerezték a vegyesboltból, és Howard elégedetten gondolt rá, hogy mennyi felesleges dolgot is megvettek. A fogadós eleinte igyekezett meggyőzni őket, hogy ez, vagy az, nem feltétlen kell, ám ők a felfogadott két vezetőre hallgattak, akik ragaszkodtak a sok kacathoz. A fogadós végül úgy döntött nem szól bele a dolgukba. Kora délután a hágó másik oldaláról is érkeztek utazók. A fekete bőrű Numiaiak hegyi trollokról számoltak be. Howard érdeklődve hallgatta a történetüket. Jó három éve nem hallott a bűzös lényekről. Annyira belefeledkezett a beszélgetésbe, hogy csak akkor látta meg a besétáló vaskos varázslót, amikor az már a helység közepén lépdelt. A pult felé igyekezett. Ekkor figyeltek fel rá a törpök is. A vezetőjük egy bizonyos Magnath Hammerbrand rákiáltott a mágusra.
– Mágus uram! Gyere az asztalunkhoz, tisztelj meg minket a társaságoddal. Igyál egy jó kupa sert velünk! – rikkantotta vidáman.
A varázsló úgy perdült felé, mintha egy kígyó csípte volna meg. Összevont szemöldökkel meredt a vörös szakállú törpre. Aztán egy fél másodperc múlva, mosolyt erőltetett az arcára.
– Köszönöm a meghívást törp uram! Sürgősen a fogadóssal kell beszélnem, de ha áll még utána is az ajánlatod, szívesen csatlakozok hozzátok – mondta. Közben magában azt gondolta, büdös torz népség, mit képzelnek ezek? Azt hiszik leülök közéjük, én, egy mestermágus?!
– Rendben nagyuram, várunk! De siess, mert ezek az ifjoncok itt mindent megisznak – mutatott a többi törpre, akik erre megemelték az előttük sorakozó fakupákat, és csak úgy öntötték magukba a habos nedűt.
A varázsló hamar átvágott az ivón és megállt a pultnál. Howard odalépett hozzá. Mélyen meghajolt.
– Üdvözöllek nagyuram a fogadómban! – mondta, de nem emelte fel a tekintetét. Jelezte, hogy a mágus magasan felette áll. Cagona bólintott. Igen, ez az ember tudja, hol a helye. Talán őt életben hagyom.
– Tehát tiéd ez a hely? – mutatott körbe.
Howard végre ránézett.
– Igen, nagyúr. Már nagyon vártalak – mondta, és figyelte a varázsló minden rezzenését.
– Ezt, hogy érted fickó, honnan tudtad, hogy idejövök? – Cagona kissé összezavarodott. Gyanakvóan fürkészte a fogadóst. Droxon egy szóval sem említette, hogy a fogadós is az ő embere, bár ha jobban belegondolt, logikus volt a dolog.
– Egy hete panaszlevelet írtam a Varázslótanácsnak – mondta alázatos hangon a fogadós –, azt hittem, ezért jöttél, nagyuram.
A mágus gondolkodott. Szóval mégsem Droxon embere. De mi ez a panasz dolog? Nem akarta elárulni, hogy fogalma sincs semmiről.
– Nos igen, jöttem, amint tudtam, de azt akarom, hogy a saját szavaiddal mond el, mi a problémád. – Leült egy székre. – Tölts egy kupa bort is, barátom! – Még egy barátságos mosolyt is sikerült felvillantania.
Howard azonnal ugrott, mint akit megcsípett a darázs. Jó illatú vörösbort töltött egy ezüstkupába, amit a pult alól vett elő. Cagona elismerően megforgatta a míves kidolgozású poharat.
– Tudom, hogy jobbhoz vagy szokva nagyuram, de nekem ez a legjobb poharam. Csak azért tartom, ha esetleg egy mágus megtiszteli a fogadómat. – Hajolt meg ismét.
A varázsló kortyolt egyet. Végre egy tisztelettudó ember.
– Na mesélj, fogadós, miért hívtál mágust? – Belekortyolt a borba.
Az első korty után érezte, hogy ilyet még nem ivott korábban. A nedű szinte simogatta a bensőjét. Akaratlanul még csettintett is, amikor elvette a szájától a poharat. A harcsabajszú fogadósra pillantott, aki a kezeit tördelte, és láthatóan nehezére esett belekezdeni a mondandójába.
– Nagyuram, nehéz ez…
– Vágj bele! Ha írtál a tanácsnak, úgyis mindenki tud már róla. De közben tölts még ebből a fenséges borból!
Howard újból teletöltötte a mágus poharát, aztán belekezdett.
– Pár hete a fogadómba érkezett egy varázsos. Dalnok volt, és bevallom, remek előadásaival messzi földről idevonzotta a népeket. A fogadóm hihetetlen forgalmat bonyolított. Aztán nem sokra rá egy mágus is megtisztelt bennünket.
– Hogy hívják ezt a varázslót? – Hajolt előre Cagona.
– Uvius Abaris a neve, nagyuram – bökte ki Howard – Na és ekkor kezdődtek a bajok.
– Nocsak, mi történt?
– Hát, nagyuram, ez a mágus – kicsit tétovázott mielőtt kimondta volna –, rengeteget iszik. Nőzik és egész nap dorbézol. Erőszakos, és elijeszti a vendégeimet. A varázsost is elüldözte.
– Tehát a varázsos… hogy is hívják? – vágott közbe Cagona.
– Stelius Ilarius, nagyuram, de ő rendes fickó.
– Jó jó! Szóval ez az Uvius a tüske a körmöd alatt – az újfent kiürített kupát megint megkocogtatta a mutatóujjával, jelezve, hogy kér még. A varázsos kérdésével ráér később is foglalkozni. Kissé kezdett ellazulni. Talán a bor, és hogy végre karnyújtásnyira van a feladata megoldásához, de határozottan jól érezte magát.
– Nos, uram, én ilyent nem mondanék soha.
Ám a varázsló már nem figyelt Howardra mert a nő, aki megjelent mellette, teljesen lekötötte minden figyelmét. Éjfekete haja a vállára omlott, hófehér bőre szinte ragyogott. Feltűnően szép arcvonásai voltak, de a szeme vonzotta igazán Cagona tekintetét. Ebben a tekintetben mocskos szexualítás villogott, és a varázsló szinte megrészegült a perverz játékok ígéretétől, ami a fekete szempárban tükröződött. A vaskos mágus érezte, hogy nadrágja kezd szűk lenni. A nő hatalmas keblein szinte szétpattant a ruha. Cagona le sem tudta venni róla a szemét. A nő még közelebb lépett, és mély búgó hangján megszólalt.
– Howard nem akarod bemutatni nekem a mágus nagyurat?
A fogadóshoz beszélt, de nem eresztette a varázsló tekintetét. Howard kelletlenül bemutatta egymásnak őket.
– Nagyuram, ismerd meg a feleségemet, Marciát.
A mágus lassan felállt a székéről, megragadta a nő kezét, és az ajkához húzta.
– Nagyon örvendek, asszonyom, hogy megismerhetem! – Egy cseppet sem zavarta, hogy a nő férje ott áll tőlük egy lépésnyire. – Hálás vagyok a sorsnak, hogy egy ilyen virágszálra bukkantam ezen az isten háta mögötti helyen. – Hosszan megcsókolta a nő kezét.
Marcia érezte, hogy a férfi úgy szagolgatja, mint egy vadállat a zsákmányát. Kényszerítette magát, hogy ne rántsa el a kezét, és tovább mosolygott. Cagona érdes nyelvével megnyalta a nő kézfejét. Marcia akaratlanul megborzongott az undortól, de a mágus úgy értelmezte, hogy a nő is vágyik őrá.
– Ugyan, nagyuram, mi vagyunk hálásak önnek, hogy eljött segíteni nekünk. Ha megszabadít minket Uvius Abaristól – és itt bizalmasan megszorította a varázsló kezét –, én külön hálás leszek önnek! – Megrebegtette a szempilláit.
Howard dühösen meredt a jelenetre, és nem is kellett megjátszania semmit. Korábban sosem látta így viselkedni a feleségét. Az asszony nagyon jól játszotta a szerepét. Saria Cagona lépre ment.
– Asszonyom, azaz Marcia, szólíthatom így?
– Megtisztel, nagyuram! – Az asszony elalélva a megtiszteltetéstől, a mellére tette az egyik kezét, és ha Howard jól látta, még el is pirult.
Cagona hátradobta a csuklyáját és kihúzta magát. Meghajolt kissé. A nő ezt kihasználva gyorsan a szoknyájába törölte a kezét, hogy eltávolítsa a gusztustalan férfi nyálát.
– Én Saria Cagona mestermágus megígérem, hogy megszabadítom önöket ettől a semmirekellő Uviustól.
A fogadós közben újra teletöltötte a poharát tündeborral. Howard soha nem ivott még két pohárnál többet belőle, mert az ital nagyon csalóka volt. A mágus nagyot kortyolt, és összeakadó nyelvel kérdezte.
– No és hol találom ezt a híres Uviust? – Marcia belekarolt.
– Ezekben az órákban az emeleten alszik, nagyuram. Ilyenkor piheni ki a részegségét. Ha szeretnéd, felkísérlek a szobájához. – Keblét finoman a mágus karjához nyomta.
Cagona vágytól izzó szemmel nézett az asszonyra. Ezt a pillanatot használta ki Howard, aki áthajolt a söntéspulton, és egy marék vörös port szórt a varázsló köpenyének csuklyájába. A mozdulat gyors volt, ám Cagona mégis észrevett valamit, mert hirtelen hátrafordult. Szerencsére akkor már a fogadós éppen a poharát töltötte tele ismét. A mágusnak valami nem tetszett. Próbált összpontosítani, de a gondolatok kergetőző gyerekek módjára elillantak előle. Aztán Marcia olyan közel hajol hozzá, hogy érezte a nő leheletének édes illatát.
– Ha rendre utasítottad Uviust, akkor utána engem is szigorúan meg kéne büntetned, nagyuram – súgta igézően a nő. – A hátsóm megérdemelné, hogy használd rajta ezt a kis szerszámot. – Megérintette a varázsló övén lógó korbácsot.
Cagona szíve hevesen verni kezdett. Végre találkozott egy hozzá hasonló érdeklődésű nővel. El sem akarta hinni, hogy ilyen szerencséje van. Hímtagja teljesen megkeményedett. A tündebor sok embert megtévesztett már. Még egy mágus sem volt kivétel ez alól.
– Kísérj a mágus szobájához högylem… hölgyme… hölgyem! – makogta, és felhajtotta a negyedik pohár tündebort is. Már két Howardot látott, és a gyönyörű asszonyból is ketten törleszkedtek hozzá.
– Menjünk! – búgta a nő.
Cagona követte fel a széles lépcsőn. A varázslónak erősen kapaszkodnia kellett a korlátba, és így egészen közelről látta a csodálatos faragásokat.
– Sákrányok… akarom mondani sárkányok – végighúzta ujjait a művészien megmunkált fán. – Sodálato munka. Ki sinálta eztet itten? – kérdezte összeakadó nyelvvel.
– Howard egy varázsossal faragtatta – mondta Marcia –, egy vagyonba került, de megérte.
– Kétségkívül nagyeszrűen… hukk… nagyszerűen mutat. A patolámba… hukk… palotámba is akarok ilyent – jelentette ki a részeg varázsló.
Marcia a hóna alá nyúlt és nem kis erőről téve tanúbizonyságot, feltámogatta a nagydarab férfit a lépcső tetejére. Szíve hevesen dobogott, de ledér mosolyával megpróbálta elrejteni félelmét. Uvius a lelkére kötötte, hogy a mágusnak egyedül kell belépnie a szobába. A két férfi egy démonról beszélt, de Marcia számára nyilvánvaló volt, hogy az csak valami varázslat lehet.
– A férjem megmondja, hogyan tudod megtalálni a varázsos mestert, nagyuram.
Már a folyosón lépkedtek. Marcia megállt egy ajtó előtt.
– Ez itt a varázsló szobája – suttogta.
Arcán félelem suhant át, de Cagona azt hitte, a nő Uviustól retteg.
– Én most itt hagylak, uram. Nagyon félek ettől az embertől.
– Rendben, gyönyörűm! – A mágus hatalmas tenyerét a nő tomporára helyezte, és megszorította. Marcia felszisszent, de mosolygott. A mágus iszonyúan kívánta. – Itt gyorsan végzek, és utána megkereslek.
– Nagyon várom, nagyuram! – lehelte az asszony, és gyorsan sarkon fordult, és amilyen gyorsan tudott, elszelelt onnan.
Cagona elgondolkodva nézett utána, de borgőzös agyával csak arra tudott gondolni, hogy mit tehetett ezzel a nővel Uvius, hogy így retteg tőle. Ellazította az izmait és lenyúlt a varázserejéhez. Kissé kitisztította agyát. Különös volt, hogy nem tudta teljesen elűzni részegségét. Eddig ilyennel még nem találkozott. Bármennyire berúgott is, varázserejével pillanatok alatt ki tudott józanodni. De valamiért most ez sem zavarta. Gyorsan megöli a vén mágust, aztán eljátszadozik a vérmes asszonysággal. Megrázta a fejét és ismét összpontosított. A mágián keresztül megpróbált átnézni az ajtón, de csak egy mélyvörös izzást látott, amit Uvius Abaris varázserejének hitt. A vörösen pulzáló erőből fekete villámok csaptak felé. Cagona meglepődött. Igaz, hogy Droxon figyelmeztette a mágus erejére, de nem gondolta, hogy ekkora hatalmat ural. Cagona az ujjai hegyébe vezette erejének egy jelentős részét. A varázslat hangosan búgva, elektromos kisüléseket okozva csattogott a folyosón. Amint belép a szobába, azonnal rátámad a valószínűleg részegen fetrengő mágusra. Terve egyszerű volt, és tudta, hogy megvan hozzá az ereje, hogy elpusztítson bárkit. Kék villámok szikráztak mindkét kezének ujjai körül. Saria Cagona lenyomta a kilincset, és teljes erővel belökte az ajtót. Azonnal belépett a sötét szobába. A mágián keresztül halványpiros derengésben látta a helyiséget. Nem volt felkészülve a látványra, ami fogadta. Egy pokolbéli lény pattant fel a padlóról, ahol eddig pihent. Azonnal felismerte. A szörny egy démon volt. Cagona hirtelen kijózanodott. Szívét jeges markába szorította a rettegés. A lény orrlyukai kitágultak ahogy Cagonát szaglászta, aztán felüvöltött. Hangja mélyen, több szólamból tépett a mágus dobhártyájába. Patás lábaival nagyot koppantva a fapadlón a levegőbe rúgta magát, és karmos kezekben végződő karjait kitárva Cagonára vetette magát.
A mágus maga elé kapta tenyereit és szabadjára engedte erejét, de elkésett. Varázslata célt tévesztve a plafon felé süvített, ugyanebben a pillanatban a démon teste csontrepesztően csapódott Cagonának, és mellbe ütötte. Mindketten a falnak csapódtak, és onnan a földre gurultak. A démon könnyedén maga alá gyűrte a mágust. Cagona kezeiről még mindig csattogva szikráztak az apró villámok. Az egyik kékes kisülés belemart a lény mellébe. A démon fájdalmasan felüvöltött, és a varázsló karja felé kapott, vigyázva, hogy elkerülje a csattogó villámokat. A könyöknél ragadta meg a varázsló izmoktól dagadozó végtagját, és egyetlen mozdulattal nagyot üvöltve megrántotta. A kar vállból kiszakadt. Vérgejzír tört elő a húscafatok közül. A démon elhajította a végtagot. Kitátotta a tűhegyes sárga fogakkal teli száját, és a félholt mágusra hajolt, hogy átharapja a torkát.
Cagona ép kezével a lény torka felé kapott, hogy valahogy távol tartsa magától a félelmetesen közelítő szájat. A démon egy valószerűtlenül gyors mozdulattal könyékig leharapta a varázsló másik karját. Az összecsattanó állkapcsok émelyítő hang kíséretében harapták át a végtagot. A démon oldalra rántotta a fejét, könyökből letépve a jobb kart. A vér ismét a plafon felé fröccsent. A démon és Cagona is vérben úsztak.
A fájdalom és rettegés közepette a mágus utolsó erejével elszabadított egy varázslatot. Cagona szemei hideg kékre változtak és két, ujjnyi vastag sugár tört elő belőlük, és csapódtak a démon mellének. A lény úgy repült le a mágusról, mintha egy óriási pöröllyel vágták volna mellbe. Hatalmas robajjal vágódott a szemközti falnak. Ám a lény felüvöltött, de azonnal felpattant. A két ökölnyi, tépett lyuk szinte azonnal begyógyult a mellén. Kecskére hajazó izmos lábai rugóként repítették át a szobán, és ismét a félholt mágusra vetette magát. A démon bal keze összezárult a varázsló torkán, és emberfeletti erejének köszönhetően könnyedén letépte a férfi fejét. A szörnyeteg másik mancsával széttépte a varázsló talárját, ezáltal felfedve a halott mellkasát. Pengeéles karmait használva kitépte Cagona szívét. A reccsenő csontok és szakadó hús hangjait elnyomta a lény csámcsogása ahogy befalta a testmeleg húsdarabot.
Ekkor lépett a szobába Howard. A látvány valósággal sokkolta. A démon halkan morogva a fogadós felé fordult. Fogai közül véres húscafat lógott, vörösen izzó szeme a férfi tekintetébe fúródott.
– Távozhatsz Bil’gor Jargauz, térj vissza a világodba! – mondta erélyesnek szánt hangon, de valójában csak szánalmas nyivákolás hagyta el az ajkait.
Uvius begyakoroltatta vele, mit mondjon, hogy a lény elmenjen. A démon válaszul felüvöltött, és a közben felizzó varázskör felé ugrott, ám még visszanyúlt, és bokájánál megragadva berántotta maga után a mágus széttépett testét. Nem is várt, azonnal tépni és hangosan csámcsogva enni kezdte az egykori varázslót. Howard öklendezni kezdett, ahogy figyelte a szörnyet, akinek alakja egyre halványodni látszott a magasra csapó kék lángok körében. Az ajtón Marcia óvakodott be, és még egy villanásra látta a pokol szülte lényt, mielőtt az végleg eltűnt. Az asszony halkat sikkantott, és a szája elé kapta a kezét.
– Az istenekre, ez tényleg egy démon volt? – Nem volt ez igazi kérdés, inkább megállapítás.
Howard a nő felé fordult.
– Remélem, soha nem látjuk viszont! – morogta az egykori zsoldos.
Marcia a férfi karjába vetette magát. Howard magához ölelte a szeretett nőt, közben hitetlenkedve csóválta a fejét. Alig hitte el, hogy túlélték ezt a kétségbeesés szülte ostoba és vakmerő tervet.
(folyt. köv.)
