Jumurdzsák mosolya
A modern világ igen kegyetlen tud lenni egy tündérrel. Péter tavi tündér lenne eredeti szakmáját tekintve. Most hajléktalan. Az első nagy háborúval kezdődött, akkor még nem tudta, hogy ez volt ennek a civilizációnak az indikátora. Megkezdődött az iparosodás. Persze korábban is volt, de korántsem akkora léptékben. Most már nincs egy talpalatnyi föld, se vízfelület, amely ne lenne valakié. Tavi tündérnek lenni nem hálás dolog, mert más tulajdonán nem gyakorolhatja hivatását. Igazából nem is érti a dolgot, hogyan történhetett ez meg. Hogyan lett minden, valakinek a tulajdona. Hiszen a világ sohasem volt tulajdon. Sohasem volt valakié. Persze, ahogyan az őslakosokat, úgy őt is elzavarták egykori élőhelyéről. Egy közeli szeméttelep felé tartott, ott attól nem messze látott pár napja egy tűzrakást az éjszakában. Ezek a helyek is egészen ritkák lettek, ahol a hajléktalanok háborítatlanul eltölthetnek egy-egy éjszakát. Amikor odaért, a kis csapat – szintén hajléktalanok – éppen tüzelőnek való gallyakat szedett össze. Péter nem szólt semmit, csak köszönt. Nem akarta kilétét felfedni. Köszönt, de csak ő, majd csendben helyet foglalt. Tizenegy másik nincstelent számolt össze. Azok tudomásul vették, ő is itt lesz ma este. Hamarosan besötétedett és a kis tűz vígan lobogott, közben érkeztek még mások is. Az egyik kis növésű vénember énekelni kezdett, a többiek halkan ugyan de csatlakoztak hozzá. Majd ismét csend. Így telt el egy-két óra. Nem beszélgettek, csak a felfelé szálló zsarátnokot és a parazsat nézték. Végül egy vékony, olyan érdekes arcú, kissé madárszerű koldus szólalt meg.
– Lidércként sohasem gondoltam volna, hogy egyszer majd megosztom helyemet tündérekkel, sárkányokkal, varázslókkal és boszorkákkal. Erre tessék, még egy óriás, egy manó és egy táltos is van itt!
– Na kezdődik! Miért nem tudod befogni? – szólt vissza egy különösen csúnya koldus.
– Ja bocs, tudom te sárkány vagy – kontrázott rá a lidérc.
– Kikérem magamnak! Én nem vagyok boszorkány! – emelte fel büszkén a fejét egy nagyon csúnya és még annál is idősebb nő, akinek az orra természetellenesen nagy volt.
– Akkor miért sminkeled az orrodat még mindig, ha különbözni akarsz tőlük? – Nevette el magát egy hórihorgas, igen nagy darab fickó.
– Amiért te is fogyózol már több mint százhúsz éve!
– Fogjátok be! Nem magunk vagyunk – így a kis növésű vénember.
– Nem kell tőlem tartanotok –szólalt meg Péter. – Én is közületek való lennék.
– Nocsak, nocsak! Mit fújt össze a szél? – Csapott a térdére egy diák kinézetű, egyáltalán nem szakadtan kinéző köpenyes tag. – Szervusz kérlek! Garabonciás lennék! Pomeszt már ismered, ő foglalkozását tekintve manó. – Mutatott a kis növésű öregre. – Drüber varázsló. – Ütögette meg a vállát egy rendkívül vékony madárcsontú emberkének. – Kritta vasorrú bába, mindig pipa, ha leboszorkányozzák. Ő Csók, a sárkány. Tényleg az, és azért ilyen ronda, mert most éppen összehúzta magát.
– Ja, már vagy ötszáz éve muszájból. Amúgy a segged a ronda! – csattant fel Csók, a sárkány.
– Meg a tükörképed és a gazdája! – nevetett öblösen a hórihorgas, aki egyébként a több mint százhúsz éve fogyózó óriás akart lenni.
– Igen, igaz. – Nevetett garabonciás is. – Ők hárman erdei tündérek, Kriszta, Minna és Mona. Ő Tilatila, a táltosunk. Tényleg ilyen az arca, mintha maga Dzsingisz kán lépett volna rá.
– Mert a tied szebb?! – vigyorgott a táltos odaintve Péternek.
– Igen, mindenképpen. Ők a Marmalud nővérek és hivatásos boszorkányok. Vigyáz velük! Ne tévesszen meg a rondaságuk, hihetetlen szenvedély van ebben a két bosziban.
– Érdekes! A múlt héten mi voltunk a te legszebbjeid.
– Mert eltekertétek a fejemet, azért!
– Nagyon nem kellett azt tekerni, nekünk úgy tűnt, nagyon is élvezted velünk az éjszakát. – Hahotáztak hangosan a Marmalud nővérek. – Majd legközelebb nem csak a fejedet tekerjük el, hanem mást is kissé megcsavarunk!
– Ő Bába búkra, nevezik még délibábnak is. Igazából vízi tündér. – Mutatta be a másik oldalán ücsörgő középkorú, kéregetőnek kinéző nőt. – Ő Kőmorzsoló, hivatását tekintve óriás. Ne tévesszen meg a mérete, mert tényleg százhúsz éve fogyózik, csak mészkövet eszik, azért harmad akkora, mint amit most látsz. – mutatott a majd két és fél méter magas igen nagy darabra, arra a csavargó kinézetűre. – Ő felleghajtó, szintén tündér. Az a nagyon szép leány mellette, vele nagyon vigyázz, mert ő valójában griffmadár, és egy pillanat alatt eleség leszel, ha kihúzod a gyufát. És benned kit tisztelhetünk?
– Tavi tündér lennék, tó nélkül. A nevem Péter.
– Üdvözöllek Péter, Isten hozott körünkben!
– És ő ki? – mutatott Péter egy halk, félszemű öregemberre.
– Jumurdzsák? Ő lenne a szeméttelep éjjeliőre, valójában itt lakik, mióta a bank elárverezte a szülei házát. Ember, de ártalmatlan és jó pálinkát tud főzni. Tőle nem kell tartanod, mert néma is.
Reggelig jót beszélgettek, immáron felszabadulva. Hamarosan étel és ital kerekedett bőven, mindenki a hivatásából eredőt tudva nyújtani. Péter mindent, mi egy tóban megtalálható, míg a többiek mást. A varázsló vaddisznót, míg a táltos és a tündérek a föld terményeit. A sütéssel sem voltak problémák, mert saját sárkányuk bárhol tudott tüzet okádni, az óriás meg pillanatok alatt összedobott egy kemencét. Mikor a nap első sugarai megjelentek, az öreg Jumurdzsák felállt és mosolyogva hazabattyogott. Ideje volt nekik is szétszéledniük. Péter nem volt fáradt, hiszen tavi tündérként nem szokott aludni. A kis társaságon gondolkodott, és azon, hogyan jutott ide a világ és mikor, miközben egy pláza előtt koldult a többi nincstelen közt. Igazából pénzre nem volt szüksége, de valamivel el kellett ütnie az időt, ha már tava nem volt, ahol tündérkedhetne. Igen, döntötte el magában, ma este is visszamegy. Jumurdzsák, az éjjeliőr mosolya jutott még eszébe. Egy ember, akitől mindent elvettek, mégis mosolyog. Mosolyog, mert valami olyan titkot birtokol, ami mostanra már nincs rajta kívül senki másnak.
