Linktár

A halál szemébe nézve

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2025/4 számában.

Kietlen pusztákon járok egyedül. A szántóföld mellett egy őztetem fekszik. Nemrég pusztulhatott el. Eljutottam arra a pontra, melyben már nem tudok csak úgy elmenni a halál mellett. Leteszem a hátizsákomat, kis zöld növényt helyezek az őz fejére. Leülök mellé. Most közelebb érzem magam hozzá, talán jobban megértem a halált. Szembenézek vele. Sokáig ott vagyok, gyönyörű idő van. Arcomat a meleg tavaszi fénysugár éri.

Miért-e misztérium, e-köd, mely létezésünk értelmét, s a túlvilágot takarja? Elveszett, esendő bolyongók vagyunk, kiket oda-vissza csapdos az élet tengere. Fent vihart szítanak, s néha nyugalmat adnak. Szemünket por fedi, mely akadályozza az igaz látást. Nem értünk igazán. Nem értjük a lényeget, s azzal kapcsolatban még fogalmaink sincsenek. De valami azt mondatja bennem, hogy ez így van rendjén. Így van a helyén minden, a kérdőjelekkel, a kétségeinkkel. A létezésünk ezzel teljes.
– Isten legyen veled!
Emelkedetten köszönök el az őztől, s elmélyülve távozok.

A nap végén, órákkal később már visszafelé tartok, ugyanarra megyek vissza, ahol az őz van. Közel megyek hozzá. Valami nem stimmel. A növény már nincs a fején. Elmozdult volna? Ekkor látom, hogy valami kivájta a szemét, s az egyik részen el is kezdte marcangolni azt. Egy dögevő madár tehette. Borzalmas látvány volt. Horrorisztikus.

Feldúltan távozok sietősen. Menekülök a helyszínről. Magasztosnak érzett fennköltségem átalakult egy belső viharrá és feldúltsággá. Naplemente van, nemsokára jön az éjszaka. Az elkerülhetetlen sötétség. Ahogyan a nappal létezik, úgy az éjszaka is. A magasabbrendűben való rendületlen hit nem véd meg más erőktől, a szemkivájóktól, melyek jelen vannak a természet brutalitásában, és talán bennünk is. A balga ember úgy gondol a hitre, mint egy védelmi burok, mely megóvja a más erőktől való behatástól, s egy édeni paradicsom-szerű felhőtlen boldogság várja.

A naplemente árnyékában sétálok, vizem már régen elfogyott, szomjas és fáradt vagyok, a maradék utamat szenvedve teszem meg. Keveset értek, keveset látok. Én, ki a kétséges magasztosság múlékony, s halovány piedesztálján állva azt hittem, egyenrangú lettem a teremtővel, s felfedtem a létezés egy részének misztériumának leplét. Mint oly sokan, kik azt hiszik már mindent értenek, már minden leplet felfedtek, s minden rejtekajtót ismernek a létezés óriás labirintusában. Mi, a balga emberek.