Sárkánylovasok – 9. rész
9.
Sárkány Storshen jobb kezében tartott kardjával hárította a troll felülről indított csapását. A hatalmas penge szikrát hányva, messze csengve csattant össze a klánfőnök fegyverével. Sárkány karja a válláig elzsibbadt a hatalmas erejű csapástól, de nem törődhetett vele. Fogait vicsorítva tartotta az ellenfele fegyverét, és közben bal kézzel az alkar hosszúságú tőrével szíven szúrta támadóját. A szörny azonnal meghalt. Storshen átlépte a földre rogyó tetemet, és szemét belefúrta a sötétségbe. A trollok bűzét már megszokta az orra, és már a csata zaját sem hallotta olyan hangosnak, mint percekkel ezelőtt. A harc alapzaja alatt különös hangok ütötték meg a fülét, de nem tudta megállapítani, hogy tényleg hallotta, vagy csak képzelte. Felnézett, a napkorongból már szinte semmi sem látszott. A katlan sziklafalainak csipkézett csúcsain csak halvány derengés szűrődött át. Tisztában volt vele, hogy a sötétség perceken belül leszáll. Ha addig nem győzik le a támadókat, akkor a trollok levadásszák őket, ugyanis ők látnak a sötétben is. Kavics csikordult a háta mögött, Sárkány abban a minutumban oldalra vetette magát. Egy csatabárd zúgott el a feje mellett. A földön gurulva megfordult, és megállapította, hogy támadói ketten vannak. A csatabárdos után most a másik troll szúrt felé egy gonosz hegyű harci lándzsával. A szörnyeteg megpróbálta a földhöz szegezni. Storshen kétségbeesetten félrehengeredve, éppen csak el tudta kerülni a felé irányzott szúrást. Ekkor megint a csatabárdos támadt. Feje fölé emelte kétkezes fegyverét és lecsapni készült. A sárkánylovas csinált egy hátrabukfencet, és időben sikerült felpattannia. Felsőtestét kicsavarva elkerülte a felé süvítő bárdot, ugyanakkor kardját meglendítve a troll felé suhintott. Nem számított találatra, csak hátrébb akarta terelni a szörnyet, ám meglepetésére az fájdalmasan elbődült. Storshen borotvaéles pengéje lemetszette három ujját. A hatalmas csatabárd kihullott a troll kezéből.
– Mekkora egy balfasz vagy te! – kiáltotta Sárkány, és egy sasszéval elkerülte a másik lény lándzsaszúrását. Közben az ujjaitól megfosztott troll hóna alá szorítva sérült kezét visítva elrohant. A társa bömbölve ismét támadásba lendült. Talán az ordításból merített bátorságot. Storshen ahelyett, hogy hátralépett volna, a felé döfő lándzsa hegye mellett előrelépett. Megcsapta a lény szúrós szaga. Olyan közel került hozzá, hogy az, mint egy veszett kutya, harapásra tátotta hegyes fogakkal teli pofáját, és megpróbálta letépni a férfi arcát. Sárkány villámgyors mozdulattal döfött, tőre a szörny szájpadlásán áthatolva, az agyáig szaladt. A lény fejhangú sikolyt hallatott, majd hirtelen elnémult. Teste rongyként omlott a harcos lába elé. Sárkány szusszanni sem tudott, a sziklák tetejéről újabb trollok ugráltak le, és hörögve vetették magukat a maroknyi sárkánylovasra. Storshen keserűen megrázta a fejét, mégiscsak jól hallotta, hogy újabb támadók közeledtek. „Mindnyájan itt fognak meghalni” – villant át az agyán. Bár bízott csapatában, és azt is tudta, hogy minden tagja sokkal jobb harcos, mint ezek a félig állat lények, de ez a túlerő már sok volt. Rájött, hogy csúnyán rászedték. Ingerülten elkáromkodta magát. Stelius képe villant be. A varázsos az utolsó esélyük, ha még életben van. Sárkány elindult, hogy megkeresse a szőke dalnokot.
* * *
Voksar Droxon dühöngött. Igen ritkán történt meg vele, hogy nem tudta kordában tartani az érzelmeit, de az imént kapott hír miatt egészen megvadult. A mágus irodájából nemrég távozott a Varázsosok Tanácsának vezetője. A férfi által előadott közlés szinte sokkolta a varázslót. Felpattant az íróasztala mögül, és idős kora ellenére fürgén a hatalmas kandalló elé állt. Két tenyerét a tűz felé tartotta, és szabadjára engedte dühvel átitatott mágiáját. Elektromos kisülések jelentek meg a semmiből, és apró villámok cikáztak az ujjai körül. A mágus még jobban kieresztette mágiáját, erre tenyerei között megjelent egy apró tűzgolyó. Droxon varázsszavakat mormogott, közben a golyó növekedett. A villámok már egész alkarjain felkúszva pattogtak. A tűzgolyó tovább hízott, már emberfej nagyságúra növekedett, felszínén narancssárgán kavargott a mágustűz, mint valami élőlény. Az idős varázsló hirtelen mozdulattal behajította az izzó labdát a kandalló tűzterébe. A varázslat sisteregve vágódott a fahasáboknak, és egy pillanatra bevilágítva a dolgozószobát, szétrobbant. A jól megrakott kandallóban, egy pillanat alatt hamuvá vált az összes fa. A tűzgömbből kicsapódó egészen aprócska tűzcsóva a kandallórácson pattant meg. A vasrács, ahol a mágikus tűz hozzáért, fehéredésig felizzott és megolvadt. A mágus leengedte kezeit és megrázta a fejét.
„Ha Cagona most itt lenne” – gondolta –, „megemlegetné, amit kapna.” Droxon keze megint ökölbe szorult, ahogy a korábban távozott varázsosra gondolt. A férfi jogos panaszt nyújtott be, mert Saria Cagona mestermágus indokolatlanul megtámadta, a Tedridi mágusportál egyik varázsosát, és annak varázstalan menyasszonyát. Az idős főmágus nem győzött bocsánatot kérni, és meg kellett ígérnie, hogy megbünteti a bűnöst, és még tetemes kártérítést is kellett adnia. Aztán amikor végre megszabadult az idegesítő varázsostól, futárjelentést kapott egy hegyi városkából, ahol egy ismeretlen, vélhetően varázstudó ember felgyújtott egy fogadót, ahol több mint ötven ember lelte halálát. Az üzenetben szó volt még két kapuőr különös haláláról is. Droxonnak hivatalból vizsgálatot kell kezdeményeznie, holott tisztában volt vele, hogy csak a láncról elengedett véreb újabb ostoba tettei ütöttek vissza. „Talán mégsem Cagonát kellett volna küldenem” – tépelődött –, „még az is jobb lett volna, ha magam megyek oda.” Vállat vont. „Most már mindegy, az vigasztal, hogy ha valaki el tud bánni egy harcimágussal, az Saria Cagona.” Az öreg visszaült az asztalához. Ránézett a vaskos gyertyára, amin az oldalára festett rovások mutatták az idő múlását. Már délután négy volt, és még nem is evett semmit. A szolgáját már kétszer zavarta el, pedig a fiú csak aggódott érte. Droxon megrázta a kis csengőt. Még el sem ült a dallam a szobában, amikor már nyílt is az ajtó és belépett a sárga taláros Ebras.
– Nagyuram, hozhatom az ételt? – kérdezte.
– Igen, fiam – mosolyodott el az öreg –, kérlek, mielőbb, mert azt hiszem, éhen pusztulok.
– Azt pedig nem hagyhatom, nagyuram! – jelentette ki az ifjú, és egy kerekes kisasztalt tolt be a szobába.
Droxon gyomra hangosan megkordult, amikor meglátta a sok ínyencséget. A fiú egy tányért fogott a kezébe, és egy ételcsipesszel sorra kérdőn rámutatott a gusztusos sültekre. A mágus türelmetlenül bólogatott, valójában már olyan éhes volt, hogy bármit felfalt volna. Ha harci mágiát használt, legyen az bármilyen csekély, utána rengeteget kellett ennie, hogy pótolja az elveszett energiát. Amikor Ebras végre letette elé a jól megpakolt tányért, Droxon puszta kézzel esett az ételnek. Jóízűen beleharapott egy hústekercsbe, állán végigfolyt a sűrű szaft. A mágus egy karéj kenyérrel törölte le, majd azt is betömte a szájába. Ebras közben egy kupába hideg gyümölcslevet öntött. Még soha nem látta a mesterét így falni. Az idős mágus többnyire csak csipegetett, sőt sokszor azt sem vette észre, hogy kihagyott egy étkezést. Most azonban fáradhatatlanul őrölt a fogaival, és már a harmadik tányér válogatott finomság tűnt el a gyomrában. Az éhes varázsló egy sült libacombot tartott a markában, amikor az íróasztalán kiterített pergamen fölött egy varázslatból szőtt rúna jelent meg, és ezzel egy időben egy földöntúli dallam is megszólalt. Droxon odakapta a fejét. Tudta, ki akar vele kapcsolatba lépni. A tányérra hajította a combot, és egy odakészített nedves kelmében megtörölte zsíros kezét.
– Most távozz, Ebras fiam, később elviheted majd a maradékot, de most senki se zavarjon amíg nem jelzek! – A Mágustanács vezetője összeszorított szájjal húzta maga elé a pergament, és felkészült, hogy Cagonát leteremtse.
* * *
Howard halkan kopogott a mágus ajtaján. Kisvártatva Uvius Abaris hangját hallotta bentről.
– Szabad!
A fogadós belépett, és becsukta maga mögött az ajtót, aztán meg is torpant ott, ahol állt. A jól ismert szobát teljesen felforgatták. Az összes bútor a falak mellé volt tolva, még az ágyat is felállították, és most az ablaknak támasztva állta útját a délutáni napsütésnek. Uvius Abaris leguggolva éppen gyertyákat gyújtogatott. A szobában csak halvány fény derengett. A padlóra egy egyszerű pentagramma volt mázolva, melynek csúcsait kettős kör kötötte össze. A körök vonalának mentén ültek a gyertyák, melyek a csillag csúcsainál pislákoltak. A csúcsok közé különös jelek voltak felrajzolva. Uvius, mikor meggyújtotta mind az öt gyertyát, felegyenesedett. Ránézett Howardra.
– Még távozhatsz, fogadós uram – mondta, és előhúzott a zsebéből egy különös, fekete pengéjű kést.
A nagydarab harcsabajszú férfi elszántan megrázta a fejét.
– Tartozom Steliusnak.
– Rendben – bólintott a mágus –, akkor fogd ezt a kést, és vedd fel azt pergamentekercset a földről!
Howard úgy tett, ahogy a mágus kérte.
– Göngyöld ki, és olvasd, de csak magadban! – utasította a varázsló.
Az egykori zsoldos, aki már jócskán felnőtt korában tanult meg olvasni, most hunyorogva bogarászta a különös szavakat.
– Milyen nyelven van ez, nagyuram? – kérdezte végül.
– Még kimondani is veszélyes. Ezt a nyelvet egy másik létsíkon használják, ezért csak magadban olvasd, mert fennhangon kimondva ereje van a szavaknak.
A fogadóst nem nyugtatta meg a válasz. Miközben Howard olvasott, Uvius egy kis zsákocskából vörös homokot szórt a penragramma körül futó kettős kör belső rajzolatára. Mikor kész volt, körbenézett és elégedetten hümmögött.
– Nos, azt hiszem, készen vagyunk.
Odaállt a fogadós mellé, barátságosan rátette a férfi vállára a kezét.
– Szólj, amikor úgy érzed, kezdhetjük – mondta megnyugtatónak szánt hangon.
Howard elméjén átvillant az előző esti beszélgetés, amikor a mágus elmondta a tervét. Akkor Marcia, és ő is megbabonázva hallgatta a varázslót. Aztán, amikor a terv ezen részéhez ért, mindketten halálra váltak, legszívesebben nemet mondtak volna Uvius tervére. Ám Howard, ahogy kezében tartotta a felesége meleg, selymes bőrű kezét, rájött, hogy Stelius nélkül az asszony már halott lenne. Tartozott a varázsosnak, és ő mindig kiegyenlítette a tartozását. Amikor a mágus mintegy mellékesen megemlítette, hogy mi lapul odafent a szobájában, nem is Howard hanem Marcia kiáltott fel hitetlenkedve.
– Azt állítod, hogy valamikor kártyán nyertél egy démont, és most is a hátizsákodban lapul? – kérdezte kétkedve az asszony.
Uvius somolyogva bólintott.
– Van annak már vagy száz éve is, amikor az öreg Eroan Gilfirnek igen rossz lapjárása volt, akkor nyertem el tőle. – Uvius kacsintott, és ivott egyet a kupájából.
– Eroan Gilfir? Úgy hangzik mintha tünde név lenne – állapította meg Howard.
– Az is. Eoran barátom nagy hatalmú tünde mágus, ám van egy hibája. Nagyon szeret kártyázni, csak éppen nem tud – nevetett Uvius. – Ezért aztán, ha összefutunk valahol, én mindig kifosztom. Azon az éjszakán éppen ezt a démont tette fel tétnek.
– Értem. – Marcia nem találta olyan viccesnek. – Ez nagyon kedves tőled, nagyuram! – tette hozzá gúnyosan.
Howard ijedten szorította meg a nő kezét. Mágusokat nem szokás sértegetni. Azonban Uvius csak legyintett.
– Kölyökkorom óta ismerem őt. Nyugodtan állíthatom, hogy barátok vagyunk. Szerintem, ha akarna bármikor nyerhetne a kártyán, de mulattatja, hogy veszít. – Megint ivott.
– Mulattatja? – Értetlenkedett Howard.
Erre a mágus tett egy furcsa mozdulatot. A fogadós felismerte, a tündék mozdulata volt, akkor csinálták amikor nem értettek valamit.
– Mint megállapítottad, Eoran Gilfir tünde. Mi mágusok sem értjük meg őket, és ne sértődjetek meg, de ti emberek pedig még annyira sem. Szóval a lényeg, hogy elnyertem tőle egy démont – mondta jelentőségteljesen Uvius.
A fogadós egyetértett a mágussal. Akárhányszor üzletelt, vagy beszélt tündékkel, sosem értette mi mozgatja őket. Ám ha a démonra gondolt, a nyakszirtjén jeges fuvallatot érzett. Egyszer, még zsoldos korában szembe került egy elszabadult démonnal. Négyszázan voltak a csapatában, és mire egy mágusnak végre sikerült elpusztítania a pokoli lényt, a csapatból alig tizenketten maradtak. Akkor fogadta meg, hogy démonokkal soha nem fog ujjat húzni.
– Na és mire lehet egy démont használni? – kérdezte Marcia. Az asszony alig tudott valamit ezekről a lényekről.
– Egy démon felhasználásának a módja elég behatárolt – heherészett a mágus. – Ha egy démon átkerül a mi létsíkunkra, csak egyvalami hajtja, a gyilkolás. Eszeveszett öldöklésbe kezd, így aztán ők a legjobb gyilkosok a világon.
– Na igen, de ők gondolkodás nélkül mindent és mindenkit elpusztítanak – szólt közbe a fogadós.
Uvius bólintott.
– Ez igaz, barátom, de van rá mód, hogy csak egy bizonyos emberre támadjon, és ehhez van szükségem rád – nézett a nagydarab férfi szemébe a mágus.
Howard állta a tekintetét. Kergetőztek a gondolatai, aztán csak kinyögte.
– Mit kell tennem? – kérdezte akkor a fogadós, és most pár órával később Uvius szobájában állva próbálta összeszedni a bátorságát. Érezte magán a mágus tekintetét. Az egykori zsoldos végül nagy levegőt vett, megszorította a fekete tőr nyelét, és bólintott.
– Kezdhetjük, nagyuram.
* * *
Sárkány könnyedén cikázott át a csata forgatagán. Már majdnem teljesen sötét volt. Emlékezett, merre látta utoljára a varázsost, most tehát arrafelé igyekezett. Adkath két ellenféllel vívott. Apja, ahogy elkocogott mellettük, mintegy mellékesen, hátba szúrta az egyik trollt. Társa odakapta a tekintetét, hogy megnézze, mi történt, és ez alkalmat adott az ifjúnak, hogy bevigyen egy találatot. Tétovázás nélkül ágyékon szúrta a szürke bőrű szörnyet. A bűzlő fenevad sikoltva rogyott a földre. A fiú megadta neki a kegyelemdöfést, szemen szúrta a lényt, és ezzel végleg elhallgattatta.
– Nem láttad Steliust? – kiáltotta felé az apja.
– Legutoljára arrafelé volt – mutatta az irányt a klánvezérnek, aki már el is tűnt a sötétségben.
Sárkány aggódott a dalnokért. Lelkiismeretét sötét felhő emésztette, ezért még gyorsabban futott. Ekkor fentről egy kutyaszerű állat vetette le magát elé. A pokolbéli kreatúra puhán landolt a sárkánylovasok főnöke előtt. Storshen még soha életében nem látott ehhez fogható lényt. Termetre akkora volt, mint egy oroszlán, de kékes, áttetsző bőre csupasz volt, nem borította szőrzet. A nyakán, ahol egy oroszlánnak a sörénye lett volna, hegyes zöld tüskék meredeztek. Hatalmasra tátott szájában több sorban tűhegyes, háromszögletű fogak meredeztek. Sárkányt arra a halra emlékeztette, amit pár éve egy hajóról látott a Sós-Kék tengeren. A szörnykutya mélyről jövő morgással nézett Storshenre. Sárga szeme világított a sötétben. Az állat hirtelen lekushadt, lábain az izmok, inak megfeszültek. Ugrásra készült. Storshen egyszer tanúja volt, hogyan küzdött meg egy képzett gladiátor, egy kiéheztetett oroszlánnal. Igaz, az a gladiátor afféle híresség volt, királyságszerte ismert és megbecsült harcos volt. A küzdelem is afféle bemutató jellegű volt, mert oly könnyedén győzte le az oroszlánt, hogy a közönség azért sértődött meg, mert a küzdelem alig egy percig tartott. Ezek villantak át a sárkánylovas gondolatain, amikor a pokol szülte kutya szeme megvillant, jelezve, hogy azonnal támadni fog. Storshen mélyen előrehajolt, és abban a pillanatban, amikor a lény elrugaszkodott a földtől, ő is előrevetette magát, pont ahogy a híres Bearfang csinálta a nagymacska ellenében. Ugrását úgy irányította, hogy a kutya elrepüljön felette. Storshen vetődés közben felfelé bökött a kardjával, így a penge végighasította a szörnykutya hasát, ahogy az elúszott felette. A férfi ott ért földet, ahonnan a kutya elrugaszkodott. Villámgyorsan felpattant és maga elé tartva kardját várta a támadóját. Aztán meglátta, hogy nincs mitől tartania. A különös állat kibelezve feküdt a sziklás talajon. Egészen sötét, szinte fekete vére, és beleinek sikamlós halma szétfolyt rángatózó lábai között. Az istenekre, milyen lény vagy te? Tette fel a kérdést magának Storshen. Ám nem volt ideje sokat töprengeni, mert meg kellett találnia a varázsost. Átugrotta a tábortűz halódó lángjait, és nem messze onnan egy hatalmas termetű trollt vett észre. A szörny egy ember mellén térdelt, két karmos kezével áldozata nyakát szorította, közben nyálát fröcsögtetve üvöltött. Storshen megismerte az ember köntösét.
– Stelius! – kiáltotta, és felemelve pengéjét a troll felé vágtatott.
Szíve elszorult, mert látta, hogy a varázsos már nem mozog, nem küzd. Az is lehet, hogy már meghalt. Sárkány felkiáltott, hogy a troll rá figyeljen. Ekkor minden elromlott. Tudta, hogy nem fog tudni segíteni a dalnokon, mert ostoba, zöldfülűekre jellemző hibát vétett. Nem mérte fel a környezetét, mert túlságosan a varázsosra koncentrált. Balról egy másik óriás troll – akit látnia kellett volna – vállával robbant a gyomrába, mint egy faltörő kos. A szörny teljes lendülettel rohant neki, és vágta csontrepesztő erővel a sziklafalnak. A klánvezér feje nagyot koppant a kövön, egyből elvesztette az eszméletét.
* * *
Uvius Abaris még egy hosszú pillanatig Howardot nézte, mintha vívódott volna, de aztán végül bólintott.
– Rendben, akkor elmondom, mit kel tennünk. A szertartás minden egyes lépését nagyon pontosan kell végrehajtani, mert ha valamit elrontunk, meghalunk – mondta, miközben a sarokban álló hátizsákjában kotorászott. – Remélem, fel tudom idézni, mit is mondott Eoran Gilfir a démonidézésről. Több mint száz éve mesélte, és egyikünk sem volt már szomjas, ha érted mire gondolok – nevetett a mágus.
Howardnak elég erőltetetten hangzott az a kacaj. Uvius végre a zsák alján megtalálta, amit keresett. Egy fekete selyembe bugyolált csomaggal tért vissza a rémült fogadós mellé.
– Ne nézz már olyan ijedten, Howard mester! Csak vicceltem. Természetesen tudom, hogyan kell démont idézni. Ez a varázslóiskola első éves tananyaga – próbálta nyugtatni a volt zsoldost, aki már rég megbánta, hogy belement ebbe az őrült tervbe.
Uvius kigöngyölte a titokzatos csomagot. A selyemből, egy vastag marhabőrrel bevont ládika, vagy ládikához hasonlatos tárgy tűnt elő.
– Abban a dobozban van a démon? – kérdezte Howard.
– Nos, nem ilyen egyszerű a válasz – suttogta a varázsló –, de gyakorlatilag igen, ebben van őkelme.
A fogadósnak az jutott az eszébe, hogy a varázslók miért nem tudnak egyértelműen igent vagy nemet mondani? Most pedig azon gondolkodott, hogy ez egy egészen apró démon lehet ahhoz viszonyítva, amit ő látott a Reverin-hegyi csatában. Annak a lénynek a kisujja sem fért volna bele ebbe a ládikába. Uvius közben a marhabőrt is lefejtette a dobozkáról, és a pentagramma közepére helyezte, majd vigyázva, hogy puszta kézzel ne érjen hozzá, ügyesen felnyitotta a tetejét. Howard nem látta, mi van a dobozban, hiába nyújtogatta a nyakát. A varázsló ránézett, és válaszolt a ki nem mondott kérdésére.
– Egy fekete fémből kovácsolt érmét látnál a doboz alján, semmi különös.
– De hol a démon?
– Megint csak leegyszerűsítve, az érmébe van bezárva. Most fogjuk megidézni a mi világunkba, és a szertartással a te szolgáddá tesszük őt. – Uvius a fogadós kezében tartott pergamenre mutatott. – Sikerült begyakorolnod a szavakat? Nem hibázhatsz! – Intette felemelt mutatóujjal a mágus.
Howard elszántan bólintott.
– Akkor kezdjük, fiam! – Megfogta Howard karját, és az első krétával megrajzolt ábrához vezette. – A késsel meg kell vágnod a karodat, hogy a véredet rá tudd folyatni az összes ábrára. Ez az első rajz – mutatta –, majd ebben az irányban haladva mindegyikre pár csepp vért kell cseppentened, és sorban, hangosan, érthetően kimondani a pergamenen lévő szavakat – beszéd közben, mint egy pantomimes, eljátszotta, mit kell tennie a nagydarab férfinak.
Howard feltűrte inge ujját, és próbálgatta, hol is lenne a legjobb megvágnia magát.
– Utána meggyógyítom a vágást. De fontos, hogy elegendő vér csepegjen az ábrákra – mondta Uvius, mert azt hitte, a férfi fél megvágni magát.
Ám Howard egy laza mozdulattal felhasította a bőrt az alkarján, majd a különös jel fölé tartotta, és rácsepegtette a vérét. A varázsló a szeme elé tartotta a pergament, és ő hangosan felolvasta az első szót a pergamenről. Howard körülkémlelt a szobában, de semmi sem történt. Kissé megnyugodva a második jelhez lépett, cseppentett, majd kimondta az újabb varázsszót. A zárt szobában különös módon meglebbentek a gyertyák lángjai, és mintha a sarkokban is megsűrűsödött volna a sötétség. Howard pislogott párat, azt gondolta, csak képzelődik. Továbblépett az újabb rajzhoz. A mágikus szó kimondásakor már nem marad kétség benne, hogy történik valami.
Dermesztően hideg lett a szobában, Howard látta lélegzetének páráját gomolyogni. A kettős körön kívül a szurokfekete sötétség lassan az egész helyiséget beburkolta. A negyedik jelhez értek. Ahogy lélegzetet vett, hogy belekiáltsa a mágikus szót a sötétségbe, a fagyos levegőtől tüdejét átjárta a hideg, megborzongott. Az ötödik, utolsó alakzathoz léptek. Uvius némán biztatta a fogadóst. Howard karjából csordogált a vér. A varázsszó, ami elhagyta a száját, kaput nyitott egy másik létsíkra. A démonvilágra. Uvius megragadta a fogadós ingét, és fürgén hátraléptek. Egy pillanat múlva a kettős kör belső rajzolatán kék színű lángok futottak körbe. A pentagramma közepére helyezett ládikából lángok csaptak a mennyezet felé, aztán a lángok elenyésztek, majd a megsűrűsödött sötétségből, egy alak kezdett manifesztálódni. Howard rémülten nézte ahogy egyre kivehetőbbé válik egy két méternél is magasabb rémalak. A félelmetes valaminek az éteri teste kezdett megszilárdulni, pillanatokon belül kézzelfoghatóvá vált. Meztelen felsőtestén nem emberi izomzat hullámzott, karjai végén karmokban végződő kezei a levegőt markolászták. Alsó végtagjait derékig sűrű fekete szőr borította, és leginkább egy kecske lábaira hasonlítottak, térdénél az ízületek furcsán fordítva hajlottak, patái hangosan kopogtak a padlón. De a legrémisztőbb, az aránytalanul széles vállak között ülő fej volt. Előreugró homlokeresze árnyékából vörösen világító hüllőszeme, sűrű szemöldök alól gonoszan pislogott a két emberre. Lapos, széles orrából záptojás szagú füst gomolygott. Hatalmas, lefelé görbülő kegyetlen szája szinte egyik hegyes fülétől a másikig ért. Amikor kitátotta és rájuk vicsorgott, rengeteg sárgás, majd ujjnyi, befelé görbülő hegyes tépőfogat villantott, melyek közül villás fekete kígyónyelv bukkant elő minduntalan, ahogy ízlelgette a környezetét. Howard akaratlanul is hátrahőkölt. Szinte tapintható volt a lényből áradó gonoszság, és gyűlölet.
– Amikor mondom, nyúlj bele ebbe a zsákba, és a benne található porból hajíts a démon pofájába – nyújtott Uvius egy kis zsákot Howard felé.
A férfi kérdés nélkül elvette. A következő pillanatban, még a vér is meghűlt a fogadós ereiben. A lény földöntúlian mély hangon, de mégis érthetően Howardhoz szólt.
– Mit parancsolsz gazdám? – köpte a kérdést a pokolfajzat. Fogai közül tűznyelvek csaptak ki, amikor kimondta a szavakat.
A mágus halkan instruálta Howardot.
– Pontosan ismételd a szavaimat. Azt nem hallja, amit én mondok, vagyis jobban mondva, nem érdekli. A te szádból kell hallania és elfogadnia a parancsokat.
Uvius unszolására Howard kissé előrelépett. A varázsló beszélni kezdett, a volt zsoldos pedig megismételte a szavait. A démon a kettős körön belül, patáin kopogva, tüzet köpködve, morogva figyelt.
– Megparancsolom, hogy megölj egy Saria Cagona nevű mágust. Csak őt, hangsúlyozom csakis őt ölheted meg! Ha teljesítetted a parancsomat, szabad vagy. Visszatérhetsz a saját világodba.
– Rendben van, ember – dörögte a lény –, de előtte ki kell mondanod a nevem, amit senki sem ismer – a szörny valami nagyon különös hangot hallatott, aztán Howard rájött, hogy nevet.
– Ha nem tudod, akkor most azonnal meghalsz – beleszimatolt a levegőbe –, és mindenki más is ezen a helyen. – Szeme gonoszul mélyedt Howard tekintetébe. A fogadós még soha nem érzett ilyen félelmet, mint most.
– A te neved Bil’gor Jargauz!
A szörny dühösen felüvöltött, szájából lángok csaptak ki. Howard belenyúlt a kis tasakba, és belemarkolt az alján lévő homokszerű anyagba. A démon pofájába hajította. A vörös por egy pillanatra füstként borította be a lény fejét. A szörny kitágult orrlyukaival nagyokat szippantott belőle.
– Ha szólítalak, megölöd Cagonát, és utána szabad vagy. Addig viszont nem mozdulsz innen – parancsolta Howard.
A démon egy hosszúnak tűnő pillanatig némán állt, aztán lekuporodott a padlóra, és lehunyta a szemeit, mintha aludna. A kék lángok szinte a válláig értek, és különös fénnyel világították meg a szobát.
– Gyere, itt már nincs több dolgunk – húzta ki a szobából Uvius a némán álló Howardot. A mágus bezárta az ajtót és a kulcsot odaadta a fogadósnak, aki kezdett magához térni.
– Ugye nem fog kijönni onnan az a szörnyeteg, ugye? – kérdezte.
– Nem mozdulhat a körből. Addig kell ott várnia amíg te nem szólítod. Ha háromszáz év telik el, ő akkor is ott fog várni – magyarázta a varázsló.
Erre már Howard is megnyugodni látszott. Közben lementek a lépcsőn, és leültek egy asztalhoz. Uvius átnézte a hátizsákját, amit magával hozott fentről.
– Akkor azt mondod, hogy a gyűrűt elrejtetted Stelius zsákjában, ahogy kértem?
– Igen, nagyuram, már mondtam, hogy Marcia belevarta a bélésébe. Nem fogja megtalálni – mondta el ismét türelmesen a volt zsoldos.
A varázsló még mindig a saját hátizsákja alján kutakodott. Végre úgy tűnt, megtalálta, amit keresett, egy vastag ezüstláncot húzott elő.
– Ebben a feneketlen zsákban sosem találok semmit – morogta, aztán a nyakába akasztotta a láncot. – Akkor még egyszer átbeszéljük a tervet, és én csatlakozom Steliushoz – mondta a mágus.
Töltött magának a kancsóból, ami az asztalon állt.
– Uvius mester, ha jól értem, a gyűrű fog a nyomára vezetni, hol van éppen Stelius? – Howard hitetlenkedve csóválta a fejét, miközben ő is teletöltött egy kupát az illatos borral.
– Ezt a két ékszert – emelte meg a nyakában függő láncot Uvius –, a gyűrűt, ami most Steliusnál van, és ezt a láncot varázslat köti össze. Ha kimondom a varázsigét, egy pillanat alatt ott leszek, ahol a gyűrű van. De most ne ezzel törődj! Szerintem pár óra, és Saria Cagona megérkezik. Most vegyük át, mit kell tennetek, neked és a kedves feleségednek, hogy a fickó besétáljon a csapdánkba.
(folyt. köv.)
