Linktár

Csipike

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2025/4 számában.

Csipike egy hosszú szőrű fehér kandúr, narancsos foltokkal feldobva amúgy sem unalmas személyiségét. Éppenséggel mondhatnánk vajszínűnek is, de az nagyon egyszerű és lealacsonyító lenne őfelsége számára. Tizenhárom kilónyi tömény szeretet, már amikor éppen ehhez van kedve.

– Te most engem lekövéreztél te lelki nyomorék?! Te narrátorok szégyene! Kicakkozom a füled egy pillanat alatt!

Na nem, egyáltalán nem kövér, csupán a Jóisten szemében erősen szeretve volt, mikor megteremtették. A Ragdoll nagy, hosszú testű fajta. Nyugodt, engedelmes, de soha nem inaktív, inkább játékos. Legalábbis az ember szerint.

– Ez a te szerencséd te félkegyelmű csatornaszökevény!

Csipike, a napjait általában átalussza azon a közel két méter magas peremes polcon, amit direkt erre a célra neki alakított ki az ő embere.

– Nem alszom! Világos?! Meditálok!

A kastélyában meditál ő császársága. A kutyák, mind a három és fél, tiszteletben tartják territóriumát, pedig egy helyen élnek.

– Azokat csak azért tartom, legyen kit elvernem időnként.

Igen, azért néha elveri őket csak úgy megszokásból, hogy tudják hol a helyük. Kivéve Mayát, a Husky kislányt. Őt nem bántja, mert nagy haverok. Hol egyik mosdatja a másikat, hol fordítva.

– Ő az egyetlen értelmes lény ebben a családban.

Gyakran elveri Smokyt, az ötven kilós Huskyt. Aki a macsek eme tettét nem igazán tudja hová tenni. Kétségbeesetten néz gazdájára, most mit is kéne tennem tekintettel. Mert hát vastag bundájának ártani nem tud, és neki se, mert a körmét nem engedi ki a kandúr.

– Nana! Azért, ha odavágok azt megérzi!

Na nem úri származása miatt, hanem mert kicsi korától arra volt rászoktatva, ha kiengedi a karmait, azokat egyik gazdija, aki a közelében volt azonnal visszatolta. Így aztán ez rögzült benne, karmok a helyükön. Most viszont, minden karma teljesen ki van engedve. Csipike mereven figyel a falon egy pontra, és csak az alkalomra vár, hogy támadhasson. Egyik gazdáját figyeli az ötből. Igen, az övét, mert itt minden embert a saját tulajdonának tekint. Azt a gazdit is, akinek mindig, mikor teheti, a foteljába fekszik be, elfoglalva jogosan megillető helyét. Mert az a balfék folyamatosan üti azt a fekete, lapos, belül világító dobozt, amikben azok a billentyűzetek vannak, amiken olyan szívesen és gyakran szokott sétálni. Természetesen csak bekapcsolt állapotban és kizárólag akkor, ha embere nem figyel rá, amikor teljesen elmerül abban, amit csinál. Aki mégsem haragszik meg rá amikor felugrik. Akkor se, ha szándékosan végigtrappol a billentyűzeten, az sohasem zavarja el. Otrombán hatalmas és esetlen kezeivel, amiken még karmok sincsenek, olyan kellemesen bele tudd nyúlni vastag bundájába, hogy ezért Csipor úgy döntött, megtartja. Farka ostorként járt jobbra, balra. Fenekét illesztgette jobbra, balra. Emberének pontosan a feje fölé nézett, szemei elkeskenyedtek. Támadásra készen volt.

– Ostoba ember! Nem látja mekkora bajban van?! Megint nekem kell kihúznom a slamasztikából!

András éppen egy novellán dolgozott, amikor feltűnt neki annak az idióta macskának a mocorgása, tőle alig két méterre. Amikor a herélt kandúr elkezdte mozgatni farát, ő már sejtette, ez nem lesz egyszerű menet, és gyorsan csinált egy biztonsági mentést a laptopon. Majd a taktikailag lehetséges történéseket elemezte.

– Ostoba ember! Néz már a fejed fölé is!

Mi a lófaszt néz ez a dög?! Nem őt, az biztos. Akkor meg mit? Smoky szemei kidülledtek hatalmas fejéből, füleit hátrahúzva kiosont a szobából, még mielőtt ki nem tör a vihar, szerinte észrevétlen. Dzsonny, a három és fél kilós Yorki szerint nem, akin sikeresen átgázolt, és aki azonnal alulról támadott. Ám de igazából el se érte a nagy kutya hasa alját se. Hiába ugrált fogatlanul vakkantgatva a tizenhárom évével. A macska egyértelműen András fölé nézet, egy bizonyos pontra. András gyorsan megitta a kávéja maradékát, egyszerűbb, mint feltakarítani, majd a poharat hátrébb tolta. Felnézett oda, ahová a leendő katasztrófát okozó entitás nézett, a feje fölé, kissé jobbra. Csipike látja, gazdája most felfigyelt arra, amit már ő két perce kiszúrt.

– Na végre, te két lábon járó szerencsétlenség, te egymázsás túlélési ösztönök évszázados szégyene. Szed már ki a csipát a szemedből és ne csak nézz, de láss is!

András feje felet, attól kissé jobbra már egy ideje két kézfej és a hozzá tartozó majd harminc centi hosszú pengeéles karomban végződő, igen ráncos zöldesbarna újak markolászták azt a két tenyérnyi nagyságú lyukat, amit éppen most akar megtágítani, hogy átférjen rajta rücskös hatalmas fogakkal teli pofája is. Kígyószerű villás nyelvét öltögetve keresi az életerőt, melyet fel akar zabálni, nem látván a pokol kapujának őrzőiből egyet, a macskák macskáját, Csipikét.

– Gyere csak barátocskám, gyere! Én nem is vagyok itt. Told csak be ide azt az ocsmány pofádat démon. Már nagyon várlak téged és azt az ínycsiklandó villás nyelvedet is!

András már látta, ezt nem fogja megúszni. Óvatosan lehajtotta a laptop fedelét. A kandallóban pattant egy nagyot a már félig elégett fahasábokból egy. Néró, a Border Collie azonnal kiment, sohasem bírta a feszültséget. Maya, aki a kanapén aludt, kinyitotta a szemét és érdeklődve figyelte az események lehetséges kimenetelét. Dzsony próbált kötözködni Smokyval, de az észre sem vette. Akkor lőtt ki Csipike, az óriás kiscica. Méreteit és a fizikát is meghazudtoló gyorsasággal és ruganyossággal ugrott a fotel karfájára, onnan András fejére, hatalmasat rúgva a becsukott laptopjába. András fejéről a falra, és onnét, mintha csak rá nem vonatkozna a gravitáció, szinte futva az oldalfalon közvetlenül a plafon alatt a sarokig az állólámpa tetején landolva a könyvespolcon csinált egy gyors portalanítást és könyvtelenítést. Onnan a virágok közé beugorva, majd elegánsan a kanapéra vetődve, rá Mayára, aki még arra is lusta volt, hogy a fülein mozdítson egy picit is. Mayáról a padlóra ismét. Természetesen nem hagyhatta ki Dzsony egzecírozását, így annak a hátára ugorva próbált földet érni. Legalábbis András csak ennyit látott.

– Gyere csak barátocskám, gyere!

Csipor közvetlenül az ugrás előtt már eldöntötte, ki nem hagyná embere fejét az előre eltervezett ívből. Ha már itt tartunk, azt a fekete dobozát se, amit az imént olyan féltve csukott le. Ez ugyan bonyolítja az ugrása kivitelezését, de emberének az a vacak igen fontosnak tűnik. Így benne maradt a terveiben. A démon éppen kiöltötte nyelvét, befelé a szobába. Villás nyelvével érezte az ember és az életerő jelenlétét, amikor kellemetlen meglepetésben volt része. Borotvaéles macskakarmok vájtak bele több ezer éves ujjaiba, hosszan felhasogatva azokat, miközben a kandúr tőben elkapta villás, kígyószerű nyelvét. Azt leharapva tovább folytatta útját a falon, felborítva az állólámpát, leverve a könyveket a polcról, felborítva a virágokat, ráugorva Mayára, majd Dzsonira a Yorkshire Terrierre. Természetesen mindez előre eltervezve, kiszámítva, és teljes mértékben szándékosan, csak hogy mindenki tudja, hol a helye. Majd, mint aki jól végezte dolgát, felment a két méterrel feljebb lévő fekhelyére zsákmányával, a még rángatózó démonnyelvvel a szájában, hogy azt kényelmesen elfogyaszthassa, mielőtt ismét alszik egyet.

– Narrátor! Vigyáz mit beszélsz ő császári főméltóságáról, rólam!

Akarom mondani elvégzi előre betervezett meditációját a jól végzett munka után, hogy aztán a sziesztájában senki se zavarhassa meg őkegyelmét.

– Na azért te guillotine szökevény! Ne akard haragomat megismerni.

Giotinnak mondják, csak hogy az olvasók is értsék.

– Guillotine! Nézz meg egy helyesírási és értelmező kéziszótárt te csökött agyú antivírus kergető büdös zokni!

Rendben, Guillotine. Szóval a démon visított fájdalmában. Oda a nyelve. Ma és még jó ideig nem lesz se itt se máshol étkezése, míg az vissza nem nő neki. Nem lesz egyszerű lekezelnie a sebet, mert a pokol kapujának egyik őrzője, egy macska harapta azt le, és az igen kellemetlenül el tud fertőződni. Igazából nem ide tartott, hanem egy emelettel lejjebb. Ezek az öreg, többszintes parasztházak az őrületbe kergetik a démonokat, mert gyakran teljesen kiszámíthatatlanok. Főleg, ha időnként megszentelik őket, és még macskát is tartanak. Nem egyszerű egy démon élete.

– Na végre, hogy befejezted a hablatyolást, te csapágyas vécékefe! Aludnék, ha nem vetted volna észre. Nem értem miért engednek be ide mindenféle jöttment kalózprogramot. Még hogy Narrátor?! Chő! Na persze! Én meg zseboroszlán! Na húzzál haza amíg szépen mondom, te Houdini karikatúra megcsúfolása. A macskát már pihenni sem hagyják ezek a szenzációhajhász fakutyareklámok. Na! Szépen vagyunk! Hová jutott a világ?! Áháááaaaooo – ásított Csipike egy hatalmasat, amit már csukott szemekkel fejezett be, hogy aztán nyugodtan tudjon alud… úgy értem meditáljon.

Vége…