Péter
Az Alsómocsolád-pusztavámosi rendőrőrsön valójában csak öten dolgoztak az előírt hét helyett. Ellentétben bármely másik őrssel, náluk még mindig a negyvenhat éves URH-rádiót használták. Természetesen mindenkinek volt privát mobilja, meg megszokásai is. Automata riasztás jött a hűtőházak felől, vagy betörés, vagy megint a vaddisznók dúlták fel a nyomsávot. Éppen műszakváltás lett volna, így a szabályzatot nem először félretéve együtt mentek ki. Jobb így, mert ha megint a fosztogatók azok, akkor így van esélyük bármit is tenni. Kifelé három autóval mentek. Feri kiadta az utasításokat az URH rádión.
– Ti, Jancsi, Károllyal balra, Peti jobb oldalról kerüljétek a kerítést, én és Zotya a főbejáratnál megyünk be. Vége.
– Vettem. Vége.
– Vettem. Vége.
Petit mindig elengedi Feri egyedül. Budapesten volt kommandós, nem lufikkal játszik a kétméteres csupa izom fiú, ha balhé van. Akkor mégis mit keres itt? Lehet valaki keményebb a betonnál is, ha szerelmes lesz. Huszonhat volt, mikor vőlegény lett. Házat vett itt hitelre és ideköltözött, majd a menyasszonya dobta őt. Pofára esett a srác alaposan, mégsem bánta a dolgot. Így aztán itt ragadt. Enyhe statikus zörej hallatszott a rádióból, majd egy monoton hang tört elő a több mint negyven éves készülékből.
– Négyezer-hatszáztizennyolc. Dimenzió hat, kelet, négyes. Légierőt a kettő, hat, nyolcra! Földalatti robbantást kérek az ötös limiten, kilenc-hét-kettőnél. Vége.
– Hatvankettő béta nyolcas. Vettem. Cél bemérve, földalatti torpedók indítva. Kibiztosításra kérek engedélyt.
– Itt Rakkai Ferenc őrnagy. Ki szórakozik?! Ez rendőrségi frekvencia! Vége.
Újabb statikus zörej, kis szünet, majd jött a válasz.
– Négyezer-hatszáztizennyolc. Szálljon ki a frekvenciából Rakkai őrnagy! Tűnjenek el onnét, bárhol is vannak! Műveleti zónába kerültek. Ez parancs! Vége.
– Hatvankettő, béta nyolcas. Becsapódásig hat másodperc. Kérek engedélyt a töltetek élesítésére. Vége.
– Fiam! Nem gondolod, hogy fordítva ülsz a lovon? Engem ezzel nem etetsz meg. Vége.
– Négyezer-hatszáztizennyolc. Dimenzió hat, kelet, négyes. Civilek a zónában! Ismétlem, civilek a zónában. Időzóna ellenőrzést kérek azonnal! Tölteteket élesítsék. Vége.
– Egy-hét-öthatvankettes. Krakenek a keleti szárnyon! Ismétlem, Krakenek a keleti szárnyon. Vége.
– Négyezer-hatszáztizennyolc. Küldöm a spirálokat, az Z-62 és a Q-7 zónában mindenki fedezékbe! Vége.
– Egy-hét-öthatvankettes. Negatív, a plazmavető zárótüze túl intenzív. Vége.
– Hatvankettő, béta nyolcas. Becsapódás, kettő, egy…
A statikus zörej megszűnt. Valamennyi járőrkocsi megállt ott, ahol volt.
– Feri! Ez most mi volt?
– Nem tudom. A kerítés sértetlen?
– Igen.
– Akkor találkozunk a főbejáratnál.
Fél percen belül már az eseményeket beszélték meg egymás közt.
– Bemegyünk, fiúk.
– Feri! Nem hívunk erősítést?
– Na persze. Mit fogunk mondani nekik? A Noé bárkájáról származó rádiónkból maga Dwight D. Eisenhower dumált hozzánk? Tudjátok mit gondolok? A raktárakat feltörték, és mi túl hamar értünk ki. Nem fura, hogy pont a váltáskor jött a riasztás? Így akarnak meglógni. Ha most elmegyünk, ahogyan akarták, nyertek.
– Jogos. Ki az, aki használ még URH-ás rádiót?
– Rajtunk kívül? Hmm, talán Néró császár.
– Szerintem odabent vannak.
– A kerítés és a falak sértetlenek, csak egyetlen bejárat van a hűtőházba.
– Akkor menjünk, nem olyan nagy.
– Igazad van, végül is csak ötvenezer négyzetméteres. Akkora, mint egy közepes tyúkól.
– Akkor most mi legyen fiuk? Bemenjünk, vagy adjuk át a városi ficsúroknak?
– Mindannyian hallottunk valamit, de ezek a kőkorszaki kütyük semmit sem rögzítenek. Mégis mit fogunk mondani? Körberöhögnek minket.
A raktár érintetlen volt és senkit sem találtak benne. Körbejárták, majd megunták és kimentek. Ideje is volt, mert bent mínusz harminc fok van folyamatosan. Alaposan rászedte őket a technika, mert ugyan a riasztó betörést jelzett, itt bizony semmi sincs, ami ezt igazolná.
– Menjünk, fiúk. Vaklárma volt csak.
– Feri, azért érzed te is, itt valami nagyon nem kóser!
– Igen. Valahogy nekem se áll össze a kép. Szerintem tudjuk be a pusztavámosi lidércnek, és ne verjük nagy dobra – morgott Feri.
– Én visszamegyek még egy körre, brunyálnom kell. – Így Peti.
– Hülye vagy, felfalnak bent a jegesmedvék! – Röhögtek fel a többiek.
– Előbb eszem én meg őket grillezve, mint hogy mordulhatnának egyet is.
– Brunyálj itt.
– Persze. Nem látod, minden be van kamerázva! Még az hiányzik, hogy belém álljanak, mert egy hűtőcsarnokot oldalba hugyoztam.
– Menjél, de aztán gyere, ha kitekerted a gyíkot! Lejárt a műszakom húsz perce.
Kint dohányoztak, amikor hatalmas robbanás rázta meg az egész csarnokot. A tetőszerkezet beomlott és mintha belülről kifele gépágyúk százaival lőnének, az épen maradt falak úgy robbantak szét a golyó és lézer- és plazmalövedékek ezrei szaggatta lyukakon. Másodpercenként két három robbanás rázta meg a levegőt. Mindez nem tartott fél percnél tovább. Aztán síri csend és a beomlott tetejű, lángokban álló csarnok önnönmagába roskadt. Feri, Jancsi, Károly és Zotya a földön feküdtek, szerencséjükre. Járőrkocsijaikból nem sok maradt.
* * *
– Tehát őrnagy úr, kitart a vallomása mellett? Biztosan nem akar változtatni rajta?
– Igen, az utolsó pontig kitartok a jegyzőkönyvben felvett vallomásom mellett.
– Figyelmeztetem, egy embere meghalt. – Tenyerelt rá mindkét kezével a nemzetbiztonság kihallgató tisztje az asztalra.
– Megtalálták már a holtestét? – kérdezte Feri reménykedve.
– Erről nem adhatok ki információkat. – Fordult el az.
– Nem egy nagy lófaszt nem! Nekem meg nem kötelező aláírnom a szaros titoktartási nyilatkozatát! – csattant fel Feriben az őrnagy.
– Ebben téved. – A tiszt fenyegetően halkan beszélt. – Ha kell, bekasztnizom, és elfelejtem kiengedni, hogy a műanyag lakat is magára rohad.
Akkor a másik, aki idáig hallgatott, leült az őrnaggyal szemben.
– Nem találtuk meg. És nem is biztos, hogy valaha is megtaláljuk.
– De hát kutyákkal is keresik! Vagy nem?
– De igen. Ötvenezer négyzetméteren több mint hétszázezer tonna húsáru semmisült meg alig harminc másodperc alatt. Maguk megúszták, a kollégája szinte biztosan nem. Három napja keressük és semmi. A kutyák képtelenek a rengeteg hús közül megtalálni Drogmai Péter százados maradványait. Sajnálom őrnagy, részvétem a beosztottja miatt. Voltak rokonai?
– Nem, nincs neki senkije sem. A barátom volt. Mindannyiunk barátja volt.
– Nézze, nem kétlem, amit elmondott, igaznak hiszi. – Akkor egy orvosi leletet dobott az asztalra. – Freonmérgezés. Mindannyiuk vérében kimutatták. A rendszer eresztett, és amikor a kollégája felkapcsolta a villanyt a vécében, a freon berobbant.
– Ezért biztos benne, már nem él Peti?
– Igen, a freon halálos méreg. Nem szokás túlélni. Maguknak szerencséjük volt. Ennyi.
– Hogyan tovább? A kár népgazdaságilag veszélyhelyzetet teremtett, ezért titkosítjuk. Kérem működjön együtt velünk. Önökre évekig tartó gyógykezelés vár, reméljük megússzák. A rendőrőrsöt bezárjuk, mert elavult, és mert nincsen több rendőrük. Összevonjuk a területi illetékességet Felsőmocsoláddal. Magukat meg mind nyugdíjazzuk.
– Természetesen ehhez együtt kell működnünk.
– Én ilyet nem mondtam. De magának őrnagyként, én úgy gondolom, nem kell elmagyaráznom, miként működnek ezek a dolgok. Két hét múlva karácsony, élvezze a szabadságát!
* * *
Négy aláírt titoktartási szerződés feküdt az asztalon aláírva. A nemzetbiztonság emberei elégedetten pakoltak, mennek vissza a fővárosba innen a világ végéről.
– Szerinted bevették?
– Szerintem elfogadták a magyarázatot.
– Az őrnagy is?
– Nyomelemzőként kémiai disszertációt írt a robbanásokat is kiváltható anyagokból. Doktori végzettsége van.
– Nem értem.
– A fluor-diklórmetán vagy más néven freon, egy színtelen szagtalan gáz. Nem ég, nem robban és leginkább kettőezertizenötben végleg kivonták a forgalomból. Az tíz éve volt.
– Akkor miért írta alá, ha tudja az igazat.
– Mert aki eljut az őrnagyi rangig, az már rájött, széllel szemben nem hugyozunk. Tudja, hogy mi se tudjuk, mi történt. Azt is tudja, hogy a vezérkar igencsak összeszarta magát. Elvégre minden kihallgatási jegyzőkönyv mind a négyüknél ugyanazt írja le, csak más szavakkal. A biztonsági kamerák felvételei is alátámasztják az általuk elmondottakat.
– Akkor szőnyeg alá seprik az esetet?
– Persze, az adófizetők kifizetik a kárt, mi meg elvarrjuk a szálakat. Mindenki boldog. Ennyi…
* * *
Ebben nem volt igaza a nemzetbiztonsági ügynöknek. Nem volt mindenki boldog. Feri például egyáltalán nem. Két év telt el az eset óta. Drogmai Péter századosnak nagyon szép temetése volt, de a koporsót üresen tették a föld alá. Ferinek nem volt családja, és az eset előtt még reménykedett benne, Petinek lesz. Akkor majd abban ő is részt vehet, mint önkéntes fogadott apuka, és így nagypapa lehet. Most, hogy Peti meghalt, hetente kiment a sírjához. Két év telt el, hamarosan karácsony. Megint eltelt egy magányos év, ma volt Péter temetésének a második évfordulója. Már a nemzetbiztonságiak sem figyelik, mert nincs tovább értelme. Amikor is az otthoni URH rádióján, amit azóta sohasem kapcsolt ki, ismerős sistergés jelenik meg.
– Négyezer-hatszáztizennyolc. Dimenzió hat, kelet, négyes. Dimenzióugrásra az engedélyt megadom. Vége.
– Kétezerhuszonnégy, Q-H huszonhat, cél az alfa D-P, Omega. Dimenzióváltás húsz másodperc múlva. Vége.
– Négyezer hatszáztizennyolc. Dimenzió hat, kelet, négyes. Paradoxon esetén azonnali visszatérés engedélyezve. Jó utat! Vége.
Feri először hallja az ominózus eset óta megint. Alig két perc múlva remegni kezdett a csillárja és az üvegek a polcokon és az ablakokban. Feri háza az erdőben, egy tisztás közepén van. Most a tisztáson egy hatalmas csillaghajó áll. Két páncélba borított lény lépked felé. Feri nem ijedt meg tőlük. Rendőrként tudott olvasni a jelekből, és értette a félszavakat is. Remélte, most sem téved. Egyetlen érintésre a páncél visszahúzódott, és Péter állt előtte egy rendkívül csinos nővel az oldalán.
– Már nagyon vártalak. Gyertek be, fiam!
Vége…
