Vágyakozás
Laci egykedvűen sétál, semmi dolga sincs. Olykor-olykor szembejön valaki. Máskor keresztezi útját. Ilyenkor megáll és vár, mint most is éppen. De csak egy pillanatra, megvárja míg az tovamegy, majd sétál tovább. Szereti a kora őszi délutánokat. A nap még magasan jár, van még ereje, de már nincs az az őrjítő meleg. A falevelek még nem kezdtek el hullni, ámde a színek már beragyogják a tájat. A gyalogösvény mellett egy sírhalom, tán az ösvénynél is vénebb. Márton István és Márton Istvánné, született Bősz Gabriella, ezernyolcszázkilencvenkettő, ezerkilencszázhatvanegy. Milyen szerencsések! Együtt öregedtek meg.
Feleségére gondol. Talán még találhat párt magának. Elvégre még csak negyvennyolc éves. A gyerekek igen nehezen viselték az elválást. Talán kicsit meg is haragudtak rá. Nem baj, majd megértik. Felesége nem érdemelte ezt meg, tudja jól. Mit lehet tenni, az élet megy tovább. Megint keresztezte útját valaki. Laci rutinosan megállt, oda sem figyelve. Túlzottan el volt merülve gondolataiban. Ő sem mozdult. Magas karcsú nő, bokáig érő kék otthonkában és horgolt gombos mellénykében, mely szürke színével élesen elütött a kék otthonkától, ami telis-tele van tenyérnyi sárga és zöld virágokkal. A virágoknak aránytalanul kis leveleik vannak. Szám szerint kettő, mindegyiken csak kettő. A nő negyvenes lehet. Még nem öreg, de már ráncot karcolt az idő ara a csinos kis arcocskára. Szeme sarkában az érettség szarkalábai hagytak nyomot. Vajon milyen lehet az illata? Erőteljes férfivágy az, egy érett nő illatát mélyen magába szívni. Nyakába, hajába túrni arcát, érezni ajkai lágyságát, melleit csókolva annak ízét, teste remegését, ahogyan a csókjaival elborított nő reszket a vágytól, ahogyan egyre lejjebb kúszik a mohó férfiszáj, belekóstolva a kéj mélységes mámorába. Krisztina szeme ragyog. Nem szól, csak vár. Akarja, hogy kelyhét megízlelje az az ősi erővel táplált vad és buja férfi. Laci ösztönei is követelik ezt a gyámoltalan gazellát, az eszményi nőt. De nem most. Még nem áll rá készen. Kezét felemelve a másikkal megsimogatja jegygyűrűjét. A nő vágytól epedő tekintete gyűrűsujjára vándorol. Szemeit szomorúan lesütve kis mosollyal jutalmazza a férfit. Mintha azt mondaná, semmi baj, még fáj neked továbblépni. Krisztina kecsesen tovább sétál, formás tompora, hívogatóan ringó csípője mesélni kezd. Nézd csak, nézd! Mit veszítettél, te férfi! Ez a tiéd lehetne. Mind csak a tiéd. Hosszú, kecses és igen formás combjai hívogatták tekintetét. Vajon milyen lehet belefúrnia arcát ezek közé a combok közé? ó
Laci maga sem érti, miért más nő után vágyakozik, mikor még mindig szereti a feleségét. Igaz, ő hagyta ott párját. Ő hagyta magára azt a lányt, aki mellette ért nővé. Akit tizenhat évesen már a magáénak tudhatott, akivel lehúzott harminckét évet. Hiszen tudja jól, párja is szereti még mindig. Csúnyán összekaptak, igaz. Ámde volt ez már így máskor is. Párja kezdte, mindig ő kezdi. De ez valahol a bizalom jele is. Mert tudja jól, Laci bírja a pofonokat, hiszen nem gyenge ember. Rajta kiadhatja dühét. Aznap nem bírta, betelt nála a pohár. Miért kell mindig neki kapnia, mert más akarva vagy akaratlan hibázik?! Miért kell mindig neki bűnhődnie, mert valaki más nem képes ember módjára viselkedni?! Miért az ő hibája, ha az a valaki, akit nem is ismer, lusta, mint a föld?! Miért vele pöröl neje, mikor nem is vele van baja?! Hiszen ő semmit sem tett, ami erre okot adhatna. Elég volt! Hangosan csapódott mögötte az ajtó, kongó ürességet hagyva maga után a késő éjszakában. Felesége későn kapcsolt, újra átlépet egy határt. Tudja jól, ez nem először történt meg vele, és mindig párja issza meg a levét. Sütött neki süteményt bocsánatkérésképpen. Nála ez így működik, soha nem mondja ki, tettei beszélnek helyette is. Ámde Laci aznap nem ment haza. Laci soha többé nem ment haza.
Szerette az esőt is. Szeretett esőben sétálni ahogyan azok is, akikkel útközben találkozott. Krisztina jött vele szembe lesütött szemekkel, arcán mosoly bujkált. Farmerkabátja nem volt begombolva, hófehér blúza szinte teljesen áttetszővé vált az esőcseppektől. Hihetetlen, de nem volt rajta melltartó, mégis bájai feszesen meredtek előrefelé. Hegyesé merevedett vörös bimbói majd átdöfték a selyemblúzt. Mindent tökéletesen láttatott az átázott szövet. Ahogyan elhaladt Laci mellett, ujjai finoman megcirógatták a férfi kézfejét, mintha csak zongorabillentyűkön játszana. Laci megállt és utánanézet, bár ne tette volna! Hófehér szoknyája is mint leheletvékony áttetsző fátyol, szinte mindent megmutatva hívogatta áldozatát, a férfit. Égszínkék alsóneműje lobogó fáklyaként mutatta az utat a végzet felé. Ahogy elment mellette Krisztina, összehúzta farmerkabátját, jelezve, a látvány csak neki szólt.
Két éve minden nap összefutott Krisztinával, de még soha egyetlen szót sem szóltak egymáshoz. Ropogott a friss hó a lába alatt. Lámpák fénye milliónyi szikrát vetett a kecses hópelyhek letaposott harcterén. Öregember lapátolta a havat, nem túl gyorsan, mégis tempósan haladva. Hamarosan karácsony. Ez már a második lesz, amit párja nélkül tölt. Gyakran eszébe jut, tán haza kéne menni. Egyszer el is ment a házuk kapujáig. Be is ment a kertbe, benyitva a rozsdás kertkapun, de nem volt bátorsága benyitni otthonába. Az ajtó túloldalán fájdalmas, szívet szaggató nyüszítés jelezte, nincs otthon senki sem. Brúnó, nagytestű bokszerkutyájuk majd megőrült, hogy átjuthasson a zárt ajtón hozzá. Akkor úgy döntött megvárja családját, mikor észrevette Krisztinát, aki a rozsdás kertkapu másik oldaláról figyelte őt hangtalan. Szomorúan, lemondóan rázta a fejét. Majd elfordult és elment. Akkor Laci utána futott, hogy elmagyarázza neki. Megértesse vele, de nem érte utol.
Madárdallal érkezett a tavasz. A májusi cserebogarak már április közepén kirepültek. Kizöldült minden, meglepően melegen tűzött a nap. Laci elgondolkozott rajta, rövidnadrágot kellene húzni. De nem ezt tette. Felöltözött igen elegánsan, öltöny, nyakkendő, arany mandzsetta gomb. Mintha csak leánykérésre indult volna. Bizonyos értelemben oda is indult. Egy esernyőt akasztott karjára és egy csokor virággal a kezében elindult a szokásos napi sétájára, de határozott céllal és elképzeléssel. Tudta, hová megy, és azt is, kihez, kit akar újra magához ölelni. Ahogyan haladt célja felé, attól már nem messze a dús élénkzöld fűben pokróc volt leterítve. Felesége és két huszonéves gyermeke volt ott, mellettük kis kosárka. Igen jó hangulatban múlatták az időt, csak felesége tekintete volt szomorúsággal meghintve. Brúnó, a nagytestű bokszer, hangosan hortyogva édesdeden aludt az ajándékként tűző tavaszi napsütésben. Laci szíve hevesebben vert, szája kiszárad. Hihetetlen erős vágy fogta el, hogy odarohanjon és átölelje családját. Félt. Rettenetesen félt a találkozástól. Hiszen két éve már nem tudtak egymásról semmit sem. Akkor egy számára idegen férfi közelített feléjük, és mikor párja mozdult, fordult, látta csak meg, egy csecsemőt tartott kezében. Laci megtorpant. Most látja csak, a kosárka nem elemózsiás kis kosár. Nem, nem az. Van benne cumisüveg, pelenka, krémek, papírtörlők. Összetörve, megsemmisülve szinte leomlott a közeli padra. Elkésett. Mindez miért? Mert saját magával volt elfoglalva. Sebeit nyalogatva, büszkeségével táplálta haragját. Ostoba volt, végtelenül ostoba. Szégyellte magát, nem akart már odamenni. Tudta jól, neki ott már nincs helye. Ő már nem a család tagja. Nevetgélnek és lendületesen beszélgetnek, de őt észre sem veszik. Pedig, ha most odaszólna, biztosan hallanák. De nem. Laci érzi, neki ehhez már nincs joga. El akart süllyedni szégyenében. Ezért csak és kizárólag ő a hibás. Két év. Két évet elpazarolt életéből. Két évig játszotta a sértődöttet. Mindez miért? Büszkeségből.
László feje teljesen kitisztult, amikor a hatalmas, vörös rózsákkal díszített hófehér kalapban, hímzett hófehér blúzban és hímzett, rózsákkal díszített szoknyában, vérvörös selyemövvel átkötve derekát Krisztina ült le mellé. Vállán egy csipkével borított napernyőt tartott kinyitva, kezein hófehér csipkekesztyű. Majd felé fordulva úgy, hogy kitakarja őt családja elől, megszólította. Két éves ismeretségük alkalmával ez az első alkalom.
– Olybá tűnik, kedves uram, szorult helyzetéből ki tudom segíteni, amennyiben önt ez nem zavarja, és igényt tart szerény, ámde ugyebár nem elhanyagolható személyemre. Vettem a bátorságot kezdeményezni, immáron két éve bimbódzó ismeretségünk okán szorosabbra venni kapcsolatunk kezdeményezését. Határozott szándékomban áll önt, mint hites uramat magamhoz láncolni a közeli és távoli jövőben mindaddig, míg újjászületésünk által ez okafogyottá nem válik. Tekintve, ön már nem tartozik oda, ahová vágyik. Akárcsak személyem sem, az Úr ezernyolcszázhetvenkettedik esztendejének tavasza óta. Amennyiben hajlik rá, epekedve kérem, csókoljon már végre meg! Mi több, követelem! Hiszen mindketten második esztendeje várjuk már eme percet.
Lászlót megérintette a feledés édes madarának zengő éneke, és előző élete szenvedéseivel együtt vált semmivé emlékeiben. Csak Krisztinát látta maga előtt, és csak az elmúlt két évre emlékezett. A lopott érintésekre, a titkos pillantásokra, vágyakozására a nő illata után. Krisztina után. És vágya éppen itt van most vele. Arcán pír és öröm, és ő teljes szívéből szereti őt. Teheti, hiszen most kezdte csak a halál utáni életüket. Krisztina csak rá vár, százötvenhárom éve.
Viola büszkén tartja unokáját. Lánya és fia élénken vitatkoznak valami semmiségen. Kislánya férje, Gábor éppen akkor érkezett meg a temetőbe. Minden évben, ezen a napon kijönnek a sírhoz. Két éve halt meg László egy szerencsétlen balesetben. Viola magát hibáztatja érte. Aznap is párján vezette le a napi stresszét, és nem vette észre, hogy párjának ez nagyon nem jó. Pontosan két éve történt, hogy férje dühében bevágta maga mögött az ajtót. Mert olyanokért kapott büntetést párjától, amihez egyáltalán semmi köze nem volt. Viola süteményt sütött neki, így kérve bocsánatot. Ez mindig bevált, ámde aznap este férje nem jött haza. Soha többé nem jött haza. Nem jöhetett, mert házuktól alig két utcányira egy éjjel-nappali boltban virágot vett párjának, és amikor hazafelé tartott, elütötte egy autó. Szerencsétlen baleset, mondta neki a rendőr. Nem szenvedett, azonnal meghalt. Talán észre sem vette, mi történt vele. Akkor lánya szólt emlékeiben elmerült, elmélázott édesanyjához.
– Nézd anya! Őket ott! Azt a múlt századbeli ruhás nőt és a párját. Éppen most kéri meg a kezét.
– Milyen boldog a nő. Nagyon aranyosak. – Vivien elmosolyodott.
– Kissé morbid egy temetőbben megkérni valakinek a kezét.
– Jaj, fiam! Annyi romantika szorult beléd, mint békába a sósborszesz!
Vivienek nagyon ismerős volt a férfi, de nem láthatta az arcát mert valami mindig kitakarta. De egész megjelenése, lénye, kisugárzása olyan… olyan nagyon ismerős neki. Mintha mindig is ismerte volna, mégsem tudja ki lehet az. Akkor döbbent rá Vivien.
– Nem! Ez nem lehet! Ez lehetetlen! Hiszen láttam őt holtan!
Vivien teljesen ledöbbent, mozdulni sem tudott. Nem csak azért, mert kisunokája a kezében volt, hanem a döbbenettől sem. Akkor Brúnó abbahagyta a horkolást, kábultan felült és fülelt. Meghallotta imádott gazdájának a hangját és futásnak eredt. László nem ismerte fel az ebet, hiszen elfelejtette előző életét. Az vonyítva csóválta a farkát és közben össze-vissza pisilt mindent örömében. Ahogyan megsimogatta, a kutya nyalogatni kezdte kezeit, és közben fájdalmasan sírt, nyüszített. Ahogyan László hozzáért, megnyugodva hangosan fújtatott izgalmában. Keze beleakadt a hatalmas bokszer szájába, és az a fogával lerántotta kezéről a jegygyűrűjét. Akkor ért oda az ifjú férj, Gábor.
– Elnézést kérek, fogalmam sincs, mi történhetett a kutyával.
Nagyon ismerősnek tűnt neki László. Mintha már látta volna valahol, valamelyik fényképen. De hol?
– Semmi gond.
László észrevette a gyűrűt a földön. Felvette és odaadta Gábornak. Az nem is nézte, mi az, zsebre vágta, mert alig bírta Brúnót visszavonszolni. A pokrócon aztán kiesett zsebéből a karikagyűrű. Vivien felismerte azt, és felkapta.
– Ez honnét van?
– Talán a kutyán volt, fogalmam sincs. Attól a tagtól kaptam.
Mutatott arrafelé, de ott már nem volt senki sem. Sem László, sem Krisztina. Mi több, ameddig a szem ellátott, egyetlen ember sem volt a környéken. Vivien megdöbbenve vette remegő kezébe az arany karikagyűrűt. Ott van rajta az a sérülés, amit még évtizedekkel ezelőtt csinált véletlenül Laci, amiért Vivien hatalmas patáliát csapott. A belsejébe meg bele van vésve a szöveg: „Vivien-László”[/i[
Vége…
